A szobámban ültem, próbáltam a Machbeth harmadik felvonására koncentrálni, de valójában azt füleltem, mikor hallom már meg a furgonom berregését. Az ember azt hinné, hogy nincs az az eső, ami képes lenne elnyomni azt a fülsiketítő zajt. De amikor −sokadszorra − odamentem az ablakhoz, hogy kikukucskáljak a függöny résén, egyszer csak ott állt a kocsi!
Nem állíthatom, hogy fenemód vártam volna a pénteket, és meg kell hagyni, a péntek is tett róla, hogy utólag igazolva lássam rossz előérzeteimet. Jöttek persze a megjegyzések az ájulásommal kapcsolatban. Különösen Jessica lelte nagy örömét a históriában. Szerencsére Mike tartotta a száját, így senki nem tudott arról, hogy Edward is szerepelt a történetben. De az ebédlői jelenet nagyon fúrta Jessica oldalát.
− Szóval mit akart tegnap Edward Cullan? − kérdezte matekon.
− Fogalmam sincs − feleltem az igazsághoz híven. − Végül nem árulta el.
− Dühösnek tűntél − próbálkozott Jessica.
− Tényleg? − adtam a közömböst.
− Azt tudod, hogy még sose láttam egy asztalnál ülni valakivel a testvérein kívül. Fura, nem?
− Fura − hagytam rá. Jessica szemlátomást bosszankodott. Türelmetlen mozdulattal vetette hátra fekete fürtjeit, nyilván azt remélte, hall tőlem valami szaftosat, amit aztán továbbadhat.
De a legrosszabb az volt a péntekben, hogy hiába tudtam, Edward aznap nem jön iskolába, mégis reménykedtem. Amikor Jessicával és Mike-kal beléptünk a menzára, nem tudtam megállni, hogy oda ne nézzek az asztalukhoz, ahol Roselie, Alice és Jasper már ott ültek, és összedugták a fejüket. Rádöbbentem, hogy nem tudom, milyen soká kell várnom, míg viszontláthatom. Teljes letargiába estem.
Az asztalnál mindenki egymás szavába vágya sorolta, mi mindent tervez másnapra. Mike megint irtóra felpörgött, főleg mert a meteorológia másnapra napos időt ígért. Hiszem, ha látom. De tény, már ma is melegebb volt a szokásosnál − majdnem húsz fok. Talán mégse lesz annyira pocsék az a kirándulás...
Lauren egyszer-kétszer roppant barátságtalan pillantást vetett rám az ebéd alatt, de nem értettem, miért, míg csak ki nem léptünk mindnyájan a menzáról. Szorosan mögötte haladtam, karnyújtásnyira fénylett tőlem selymes, ezüstszőke haja, mégsem vett észre.
−... nem is értem, hogy Bella − metsző gúnnyal mondta ki a nevemet −miért nem ül mostantól Cullenék asztalánál! − nyafogta Mike-nak. Eddig nem is tűnt fel, milyen kellemetlen, vontatott orrhangja van, és meglepett a belőle kicsendülő rosszindulat. Laurennel alig ismertük egymást, és főleg nem annyira, hogy oka legyen utálni − eddig legalábbis azt hittem.
−Bella a barátom, azért ül velünk! −közölte Mike lovagiasan, bár ezzel mintha némileg kisajátított volna. Lemaradtam, és engedtem, hogy Jess és Angela megelőzzenek. Nem akartam többet hallani.
Aznap este a vacsoránál Charlie egészen belelkesült, amikor a másnapi kirándulás került szóba. Szerintem furdalta a lelkiismeret, amiért egyedül hagy a hétvégeken, de már annyira megszokta, hogy hétvégén is dolgozik, hogy képtelen volt változtatni rajta. Persze ismerte valamennyi gyerek nevét, akik ott lesznek a kiránduláson, és nyilván tudta a szüleik, sőt, alighanem még a dédszüleik nevét is. Úgy láttam, tetszik neki a társaság. Vajon az is tetszene-e neki, ha tudná, hogy Seattle-be készülök Edward Cullennel? Nem mintha el akartam volna árulni neki.
− Apu, te ismersz valami Kecskeszikla nevű helyet? Azt hiszem, ott van valahol a Rainier-hegytől délre − kérdeztem hanyagul.
− Aha... miért? Vállat vontam.
−Az egyik sráctól hallottam, hogy oda mennek kempingezni.
−Nem valami jó hely sátorozáshoz −mondta meglepetten Charlie. −Túl sok arrafelé a medve. Többnyire csak vadászidényben szoktak oda járni az emberek.
− Oh −motyogtam. − Lehet, hogy rosszul emlékszem a névre.
Szerettem volna jó sokáig aludni, de valami szokatlan ragyogás ébresztett szombaton. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy tiszta, sárga fény ömlik be az ablakomon. Hát ez hihetetlen! Az ablakhoz rohantam, és mit látnak szemeim: tényleg a nap sütött! Igaz, hogy rossz helyen volt az égen, túl alacsonyan, és nem is olyan közel, mint lennie kellett volna, de egészen határozottan a Nap volt az. Amíg a szem ellátott, mindenütt felhők úsztak, de középen jókora, kék foltban kilátszott az ég. Addig ácsorogtam az ablaknál, amíg csak lehetett, attól féltem, ha elmoccanok, a kékség azon nyomban eltűnik.
Newton Papa Sportszerüzlete ott állt közvetlenül a város szélén, észak felé. Látni láttam már, de még soha nem jártam benne − nemigen volt szükségem semmiféle sportruházatra, mivel itt Forksban még sose tartózkodtam tíz percnél többet a szabadban. A parkolóban rögtön megismertem Mike Suburbanját és Tyler Sentráját. Amikor beálltam mögéjük, láttam, hogy egy csomó srác már ott gyülekezik a Suburban orránál. Eric is ott volt, két másik fiúval az osztályból: többé-kevésbé biztos voltam benne, hogy Bennek és Connernek hívják őket. Jess is ott álldogált, oldalán Angélával és Laurennel. Három másik lány téblábolt mellettük, köztük az a szerencséden is, akin emlékezetem szerint keresztülestem a pénteki tornaórán. Elég csúnyán nézett rám, amikor kikászálódtam a furgonomból, és súgott valamit Laurennek. Lauren hátravetette búzaszőke haját, és megvetően méregetett.
Szóval ez is egy olyan nap lesz, sóhajtottam fel magamban.
De legalább Mike örült nekem.
−Hát eljöttél! −lelkendezett. −Nem megmondtam, hogy ma sütni fog a nap?
− Megígértem, hogy eljövök −emlékeztettem.
−Már csak Lee és Samantha hiányzik... hacsak te nem hívtál még valakit −tette hozzá Mike.
−Nem én! −hazudtam könnyedén, remélve, hogy nem bukok le, ugyanakkor valami csodában is reménykedtem, hogy Edward mégiscsak megjelenik.
Mike elégedett képet vágott.
− Jössz az én kocsimban? Vagy ott van hely, vagy Lee mamájának kisteherautójában.
−Mi az hogy!
Üdvözülten elmosolyodott. Mike-ot igazán könnyű boldoggá tenni.
−Ülhetsz előre −nagyvonalúskodott. Igyekeztem leplezni a bosszúságomat. Korántsem olyan könnyű Mike-ot és Jessicát egyidejűleg boldoggá tennem. Jessica sötét arccal méregetett bennünket.
Szerencsém volt: végül is a vártnál többen lettünk, Lee hozott még magával két srácot, és hirtelen minden ülésre szükség lett. Sikerült bepréselnem Jesst magam és Mike közé a Suburban első ülésére. Mike vághatott volna jobb képet is a dologhoz, de Jess szemlátomást megbékült.
La Push csak tizenöt mérföld Forkstól, az utat csaknem mindvégig pompás, sűrű, zöld erdők szegélyezték, és a széles Quillayute folyó kétszer is elkanyargott alattunk. Örültem, hogy végül az ablak mellé kerültem. Letekertük az ablakot − kilenc ember számára a Suburban kissé fojtogató volt −, és én megpróbáltam annyi napsütést magamba nyelni, amennyit csak bírtam.
A Charlie-nál töltött forksi nyarakon már sokszor jártam La Pushban, így ismerős volt First Beach mérföld hosszan elterülő, félkör alakú partja. A látvány, mint mindig, lélegzetelállító volt. A víz sötétszürke, még így, napsütésben is, fehér tajtékkal szegett hullámok rohantak a szürke, sziklás partnak. Az öböl acélszürke vizéből szigetek emelkedtek ki, meredek sziklafaluk csipkés csúcsait komor, magasba törő fenyőfák koronázták. A vízparton mindössze egyetlen vékony homoksáv húzódott, majd a homokot nagy, sima kövek milliói váltották fel, amelyek messziről egyformán szürkének látszottak, de közelről mindenféle színekben pompáztak: terrakotta, tengerzöld, levendula, kékeszöld, fakó arany. A dagály hatalmas uszadékfákat sodort partra, a sós hullámok csontfehérre fakították őket. Egy részük kupacba rakva feküdt az erdő szélén, mások magányosan hevertek, távol a hullámoktól.
Az óceán felől élénk szél fújt, hűvös és sós. Pelikánok lebegtek a vízen, fölöttük sirályok repkedtek, és egy magányos sas körözött. Még mindig felhők borították az eget, és azzal fenyegettek, hogy bármelyik pillanatban elfoglalhatják azt a kék foltot ott középen, de egyelőre a nap vitézül sütött át a kékség közepén.
Óvatosan lemásztunk a partra Mike vezetésével, egy uszadékfa törzsekből kirakott kör felé, amelyet szemlátomást már korábban is használtak a hozzánk hasonló kirándulók. A kör közepén kövekből kialakított tábortűz, teli fekete hamuval. Eric és az a fiú, akit, azt hiszem, Bennek hívtak, tűzifát aprított az erdőszéli, száraz faraká-sokból, és rövidesen a régi tábortűz hamuja fölött tipi alakú máglya emelkedett.
−Láttál már uszadékfából rakott tüzet? −kérdezte Mike. Az egyik csontszínű fatörzs-padon ültem, a többi lány tőlem jobbra-balra, csoportokba verődve izgatottan fecsegett. Mike letérdelt a tűz mellé, és egy öngyújtóval lángra lobbantott egy vékonyabb gallyat.
−Nem − feleltem, miközben Mike a lángoló gallyat óvatosan a máglya felé közelítette.
−Tetszeni fog neked. Figyeld a színeket! −Meggyújtott egy másik vékony ágat is, és az első mellé fektette. A lángok sebesen nyalogatni kezdték a száraz fát.
− De hiszen ez kék! − mondtam meglepetten.
−A só miatt. Szép, mi? −Meggyújtott még egy vékony ágat, hogy a farakás túloldalán is fellángoljon a tűz, aztán leült mellém. Szerencsére a másik oldalán Jess ült. Odafordult Mike-hoz, és lelkesen magyarázni kezdett neki valamit. Én meg néztem a furcsa, kék és zöld lángokat, amint pattogva az ég felé nyújtózkodnak.
Fél óráig csak ültünk és fecsegtünk, aztán a fiúk kitalálták, hogy elmennek megnézni a közelben azokat a kis tavakat, amelyeket a dagály hagy hátra. Kutyaszorítóba kerültem. Egyrészt nagyon szerettem ezeket a kis tavakat. Gyerekkorom óta elbűvöltek: ez volt az egyetlen dolog, aminek előre örültem, amikor nyaranta Forksba kellett jönnöm. Másfelől jó néhányszor belepottyantam már egyik-másikba. Nem nagy ügy, ha az ember hétéves, és ott van vele a papája. Eszembe jutott, mit kért tőlem Edward − hogy lehetőleg ne pottyanjak bele az óceánba.
Lauren döntötte el a kérdést. Ő nem volt hajlandó elgyalogolni a tavakhoz, és szó, ami szó, a cipője nem is lett volna alkalmas rá. A lányok többsége, Angélát és Jessicát is beleértve, úgy döntött, hogy inkább a parton marad. Megvártam, amíg Tyler és Eric is színt vallanak, hogy ők is maradni akarnak, aztán csöndesen fölkeltem és csatlakoztam a gyalogtúrázókhoz. Mike szélesen rám vigyorgott, amikor látta, hogy velük tartok.
A gyalogtúra nem volt hosszú, bár én rettentően sajnáltam, hogy onnét, az erdőből nem látom az eget. Az erdei zöld félhomályhoz nem illett a harsány kamasznevetés, a díszlet túl sötét és vészjósló volt a körülöttem zajló, könnyed fecsegéshez. Minden lépésemre ügyelnem kellett, hogy kikerüljem a gyökereket odalenn és az ágakat a fejem felett, így aztán rövidesen lemaradtam a többiektől. Végül sikerült áthatolnom az erdő zöld falán, és újra rátaláltam a sziklás tengerpartra. Apály volt, a dagálykor felduzzadó folyótorkolat vize hömpölygött mellettünk vissza a tenger felé. Kavicsos partján a sekély pocsolyákban, amelyek sose száradtak ki egészen, csak úgy nyüzsgött az élet.
Nagyon vigyáztam, hogy ne hajoljak nagyon mélyen az óceánhagyta kis tavak fölé. A többiek csöppet sem féltek, szikláról sziklára ugrándoztak, kimerészkedtek a sziklaperem legszélére. Én találtam egy megbízhatónak látszó sziklát az egyik legnagyobb tavacska szélén, óvatosan leereszkedtem rá, megbűvölve figyeltem az alattam nyüzsgő, természetes akváriumot. Ragyogó színű szellőrózsák ringtak a láthatatlan áramlatban, tekervényes kagylók forogtak a víz szélén, apró rákok jöttek-mentek, tengeri csillagok tapadtak mozdulatlanul a sziklákra és egymásra, miközben egy kicsi, fekete angolna, vékony, fehér csíkokkal a hátán, ide-oda tekergett az élénkzöld növénydzsungelben, várva, hogy visszatérjen a tenger. Mindez teljesen lekötötte a figyelmemet, kivéve az agyamnak egy parányi részét, amely azon töprengett, vajon mit csinálhat most Edward, és megpróbálta elképzelni, vajon mit mondana, ha itt lenne most velem.
Végül a fiúk megéheztek, én is föltápászkodtam, hogy kövessem őket visszafelé. Megpróbáltam ezúttal kissé tempósabban átvágni az erdőn, naná, hogy jó néhányszor megbotlottam, orra estem. A tenyeremet lezúztam, a farmerem térdén zöld foltok éktelenkedtek, de mindent összevéve rosszabbul is járhattam volna.
Mire visszaértünk az partra, a létszám megkétszereződött. Közelebb érve már az újonnan érkezettek fényes, egyenes szálú fekete haját és rézszínű bőrét is láttuk: pár fiú jött barátkozni a rezervátumból. A kaját már körbeadogatták, és a túrázók rohantak, hogy nekik is jusson valami. Közben. Erik sorban bemutatott bennünket, ahogy beléptünk az uszadékfából rakott körbe. Angela és én érkeztünk utolsónak, és amikor Eric kimondta a nevem, észrevettem, hogy egy fiatalabb indián, aki ott ült a kövön a tűz közelében, fölnéz és érdeklődve szemügyre vesz. Leültem Angela mellé, Mike hozott nekünk néhány szendvicset és pár doboz üdítőt, hogy válasszunk: eközben az a fiú, aki a legidősebbnek látszott a vendégeink közül, elhadarta a vele együtt érkezett másik hétnek a nevét. Mindössze annyit sikerült megjegyeznem, hogy az egyik lányt szintén Jessicának hívják, azt a fiút pedig, aki felfigyelt rám, Jacobnak.
Nyugalom töltött el Angela mellett üldögélve: csöndes lány volt, az a fajta, aki nem érzi szükségét, hogy minden percet fecsegessél töltsön ki. Zavartalanul átadhattam magam a gondolataimnak, míg ettünk. Én pedig azon töprengtem, látszólag milyen rendszertelenül telik az idő Forksban, néha a napok teljesen egymásba mosódnak, mindössze néhány elszigetelt képet tudok később felidézni. Máskor pedig minden másodperc jelentőségteljesen vésődik az agyamba. Pontosan tudtam, mi az oka ennek a különbségnek, és ez nyugtalanított.
Miközben ebédeltünk, gyülekezni kezdtek a felhők, végiglopakodtak a kék égdarabon, egy pillanatra a nap elé vetették magukat, széles sávban árnyékba borították a partot és elsötétítették a hullámokat. Amikor befejeztük az evést, a társaság szétszóródott. Néhányan lementek a vízpartra, kacsázni próbáltak a kavicsokkal. Mások összeverődtek, hogy újabb gyalogtúrát tegyenek a tavacskákhoz. Mike − akit Jessica árnyékként követett − elindult a falu egyeden boltja felé. Néhány indián srác csatlakozott hozzájuk: mások a tavakhoz igyekvő csoporttal tartottak. Végül egyedül maradtam az uszadékfa-törzsemen üldögélve, nem volt más a közelben, csak Lauren és Tyler − a nélkülözhetetlennek bizonyuló CD-lejátszóval foglalatoskodtak −, meg a rezervátumbeli srácok közül is ott ácsorgott még kettő-három a tűz körül, köztük a Jacob nevű, és a legidősebb, aki a szószólójuk volt.
Néhány perccel azután, hogy Angeláék elindultak a tavakhoz, Jacob odaballagott hozzám, és leült Angela helyére. Tizennégy évesnek néztem, legfeljebb tizenötnek, hosszú, csillogó fekete haját gumival fogta össze a tarkóján. A bőre gyönyörű volt, selymes, rozsdavörös, a szeme mélyen ülő és sötét, járomcsontja erős és széles. Az álla körül még megmaradt valami a gyerekkori kerekdedségből. Mindent összevéve, igen helyes arca volt. De a külseje keltette kellemes benyomást egyből tönkretette, amint szóra nyitotta a száját.
AJÁNLOM AZ OLDALT
