Charlie-nak azt mondtam, hogy rengeteg leckém van, és hogy nem vagyok éhes. Éppen egy kosárlabdameccset nézett a tévében, fogalmam sem volt, mi olyan izgalmas benne, de őt lekötötte és legalább nem vett észre semmit rajtam.
Amint a szobámba értem, magamra zártam az ajtót. Addig kutattam az íróasztalom fiókjában, amíg meg nem találtam a régi fejhallgatómat, aztán beledugtam a kis CD-lejátszómba. Azt a lemezt választottam, amelyet Philtől kaptam karácsonyra. Neki ez a zenekar volt az egyik kedvence, de az én ízlésemnek egy kicsit sok rézfúvóst használnak, és túl hangosan sikít az énekesük. Aztán lefeküdtem az ágyra, föltettem a fejhallgatót, és annyira felhangosítottam a zenét, hogy majd beszakadt a dobhártyám. Lehunytam a szemem, de a világosság még mindig zavart, úgyhogy a fejemre húztam egy párnát.
Csak a CD-re koncentráltam, próbáltam kihámozni a szöveget, és követni a bonyolult dobszólót. Mire harmadszor is végighallgattam, már kívülről tudtam a refréneket. Amint egy kicsit megszoktam a rézfúvósokat, azon kaptam magam, hogy mégiscsak tetszik nekem ez az együttes. Újra meg kell majd köszönnöm Philnek.
És bevált. A vadul lüktető ritmus megakadályozta, hogy gondolkodjam − erre ment ki az egész. Újra meg újra meghallgattam a CD-t, a végén már velük tudtam énekelni az összes dalt, míg csak el nem aludtam.
Ismerős helyen találtam magam. Miközben tudatom valamelyik félreeső zugában tisztában voltam vele, hogy álmodom, felismertem az erdő zöld félhomályát. Hallottam a közeli hullámverést a sziklákon. És azt is tudtam, ha megtalálom a tengert, akkor végre láthatom majd a napot. A hang irányába botorkáltam, de ekkor hirtelen felbukkant Jacob Black, elkapta a kezemet, és vissza akart rángatni az erdő legsötétebb sűrűjébe.
− Jacob? Mi baj van? − kérdeztem. Ő rémülten, teljes erőből rángatott, de én megmakacsoltam magam: nem akartam visszamenni a sötétségbe.
−Erre, Bella! −Megismertem Mike hangját, a sűrűből jött, de látni nem láttam őt.
−Miért? −Újra megpróbáltam kirángatni a kezemet Jacob szorításából. Egyre kétségbeesettebben vágyakoztam a nap után.
Jacob elengedte a kezemet, élesen felkiáltott, hirtelen megrázkódott, és az erdő sötét földjére rogyott. Ott vonaglott a földön, én pedig elborzadva néztem.
− Jacob! − sikítottam. De Jacob már eltűnt. A helyén nagy, vörösesbarna farkas állt, a szeme fekete. A farkas nem rám nézett, hanem a tengerpart felé, a hátán a szőr felborzolódott, vicsorgott, kilátszottak nagy, sárga agyarai, és halkan morgott.
− Bella, rohanj! − kiáltotta Mike valahonnan a hátam mögül. De én nem mozdultam. A part felől közeledő fényt figyeltem.
És ekkor Edward lépett ki a fák közül, a bőre tompán fénylett, a szeme fekete és fenyegető volt. Előrenyújtotta az egyik kezét, és intett, hogy kövessem. A farkas a lábamnál felmordult.
Egy lépést tettem Edward felé. Akkor elmosolyodott, éles, hegyes fogai megvillantak.
− Bízzál bennem! − dorombolta. Újabb lépést tettem feléje.
A farkas egy ugrással köztünk termett, hogy a vámpír torkának ugorjon.
− Ne! − sikoltottam, és felültem az ágyban.
A hirtelen mozdulattól a fejhallgatóm lerántotta a CD-lejlátszót az éjjeliszekrényről, és az nagyot csattant a padlón.
A lámpám még mindig égett, én pedig ott ültem, teljesen felöltözve, az ágyamon, még a cipőm is rajtam volt. A komódon álló óra hajnali fél hatot mutatott.
Felnyögtem, visszazuhantam az ágyra, hasra fordultam, és lerúgtam a cipőmet. De alvásról szó se lehetett, ahhoz túlságosan zaklatott voltam. Visszafordultam a hátamra, kigomboltam a farmeremet, és lerángattam magamról, közben megpróbáltam vízszintes helyzetben maradni. Befont hajam kellemetlenül nyomta a fejemet. Oldalra fordultam, kitéptem a fonatból a gumit, és gyorsan szétkotortam a hajam az ujjaimmal. Aztán újra a szememre húztam a párnát.
Semmit nem használt. A tudatalattim pontosan azokat a képeket lökte a felszínre, amelyektől kétségbeesetten szabadulni próbáltam. Kénytelen voltam szembenézni velük.
Felültem, és egy pillanatra megszédültem.
Csak szép sorjában! −gondoltam magamban, és örültem, hogy van valami ürügyem, hogy a lehető legtovább halogassam, amit meg kellett tennem. Fölkaptam a neszesszerem.
De sajna, a zuhanyozással is hamar végeztem. Még a hajamat is megszárítottam, és rövid úton kifogytam a fürdőszobai teendőkből. Magamra csavartam egy törülközőt és visszamentem a szobámba. Vajon Charlie még mindig alszik, vagy már el is ment? Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy a járőrkocsi már eltűnt. Úgy látszik, megint horgászni ment.
Lassan felöltöztem a legkényelmesebb melegítőmbe, aztán beágyaztam − pedig azt soha nem szoktam. Most viszont már nem húzhattam tovább az időt. Odaléptem az íróasztalomhoz, és bekapcsoltam az öreg számítógépet.
Utáltam itthonról netezni. A modem ezeréves volt, az ingyenes szolgáltatás kritikán aluli: maga a betárcsázás is percekig tartott, úgyhogy úgy döntöttem, megyek, és eszem egy tál müzlit, amíg várok.
Lassan ettem, minden falatot gondosan megrágtam. Elmostam a tálkát és a kanalat, eltörölgettem, és elraktam. Húztam a lábam, amikor felfelé vánszorogtam a lépcsőn. Odafent először is felvettem a CD-lejátszót a padlóról, és az asztal közepére tettem. A fejhallgatót kihúztam, és elraktam az íróasztalfiókba. Elindítottam ugyanazt a CD-t, és háttérzajjá halkítottam.
Újabb mély sóhajjal a számítógép felé fordultam. A monitort természetesen elöntötték a hirdetések. Leültem a kemény, összecsukható székre, egyenként bezártam az összes felugró reklámablakot.
Végül behívtam a kedvenc böngészőmet, és néhány újabb reklám leküzdése után egyetlen szót pötyögtem a keresőbe:
Vámpír.
Őrjítően hosszú ideig tartott, míg bejöttek a találatok. A nagy része persze hasznavehetetlen − könyvek, filmek, tévésorozatok, szerepjátékok, underground metálegyüttesek és bizarr cikket kínáló kozmetikai cégek.
Aztán találtam egy ígéretes oldalt: Vámpírok A-tól Z-ig. Türelmetlenül vártam, amíg a gép letöltötte, közben kilőttem még néhány száz hirdetést. Végre bejött az oldal −a képernyőn fehér háttéren egyszerű, fekete betűk, tudományosnak tűnő szöveg. A honlapon két idézet fogadott:
A kísértetek és démonok egész hatalmas, sötét birodalmában nincs még egy olyan szörnyű, annyira gyűlölt és rettegett lény, mely ugyanakkor mégis oly félelmetes vonzerővel bír, mint a vámpír. E lény maga ugyan se nem kísértet, se nem démon, mégis részesedik ezek sötét természetéből, és rendelkezik mindkettő rejtélyes és hátborzongató tulajdonságaival.
−Montague Summers tisztelendő
Ha létezik egyáltalán kellő számú tanúbizonysággal alátámasztott beszámoló, hát a vámpírokról szóló ilyen. Nem hiányzik semmi. Hivatalos jelentések, közismert személyek −orvosok, papok, rendőrbírák −eskü alatt tett, írásbeli nyilatkozatai: egyetlen jogász sem kívánhat ennél meggyőzőbb bizonyítékokat. És mégis, ugyan ki hisz a vámpírokban?
Rousseau.
Az oldal többi része ábécé sorrendbe rendezett lista: a világ minden meséje és mondája, amelyben csak szó esik vámpírokról. Az első, amire ráklikkeltem, a Danag volt −ez egy Fülöp-szigeteki vámpír, állítólag ő honosította meg a tárógyökeret a szigeteken valamikor régen. A monda úgy folytatódik, hogy a Danag hosszú éveken keresztül együtt dolgozott az emberekkel, és az együttműködésnek az vetett véget, hogy egy napon egy asszony megvágta az ujját, a Danag kiszívta a sebet, de annyira ízlett neki a vér, hogy az utolsó cseppig kiitta a nő testéből.
Figyelmesen végigolvastam a leírásokat, kerestem valamit, ami legalább ismerősnek tűnik, ha nem is hihetőnek. Úgy tűnt, a legtöbb vámpírokról szóló történet középpontjában egy gyönyörű nő áll, ő a démon, az áldozatai pedig gyerekek: ezeket a meséket mintha csak azért találták volna ki, hogy megmagyarázzák a magas gyermekhalandóságot, és hogy a férfiaknak ürügyet szolgáltassanak a hűtlenkedésre. Sok mesében szerepeltek test nélküli szellemek, és a legtöbb történet óva intett attól, hogy ne annak rendje és módja szerint temessük el a holtakat. Nemigen emlékeztettek arra a néhány vámpíros filmre, amelyet véletlenül láttam, és csak egy-kettő akadt köztük, például a héber Estrie és a lengyel Upier története, amelyik egyáltalán említette a vérivást.
Mindössze három vámpírfajta leírása ragadta meg a figyelmemet. Az első a román Varacolaá volt: ez a nagy erejű, haláltalan démon szépséges, sápadt bőrű emberi lény formájában is meg szokott jelenni. A második a szlovák Nelapsi−ez olyan erős és gyors, hogy akár egy egész falu lakosságát képes kiirtani éjfél után egyeden óra leforgása alatt −, a harmadik pedig a Stregoni benefiá.
Erről az utóbbiról mindössze egyeden rövid bekezdést lehetett olvasni:
Stregoni benefiá: Itáliában honos vámpír, amelyről úgy tartják, hogy a jó oldalán áll, és halálos ellensége minden gonosz vámpírnak.
Megkönnyebbültem: hát mégiscsak akadt legalább egy röpke feljegyzés, egyetlen mítosz a sok száz között, amelyik azt állítja, hogy jó vámpírok is léteznek!
Mindent összevéve, kevés olyasmit találtam, ami megegyezett volna akár azzal, amit Jacobtól hallottam, akár a saját megfigyeléseimmel. Olvasás közben összeállítottam egy rövid listát a fejemben, és gondosan összevetettem minden egyes tételét a mondával, amit éppen olvastam. Gyorsaság, erő, szépség, sápadt bőr, színét változtató szem −ezek szerepeltek a listámon, és hát volt még az a néhány tulajdonság, amit Jacob említett: vért isznak, a vérfarkas ellenségei, hideg a bőrük és halhatatlanok. Nagyon kevés monda akadt, amelyikben akár csak egy is szerepelt volna ezek közül.
Volt még valami, amire abból a néhány, véletlenül látott rém-filmből emlékeztem, és amit az előbb olvasottak is alátámasztottak − a vámpírok nem mutatkozhatnak napvilágnál, mert a napfény hamuvá égetné őket. Napközben koporsókban alszanak, csak éjszaka jönnek elő.
Idegességemben egyszerűen csak kikapcsoltam a számítógépet, nem volt türelmem hozzá, hogy rendesen kilépjek. Az ingerültség mellett egyre inkább úrrá lett rajtam a zavar és a szégyen is. Az egész dolog abszolúte képtelenségnek tűnt. Itt ülök a szobámban, és vámpírológiai kutatásokat folytatok. Mi ütött belém, megőrültem? Ügy döntöttem, elsősorban Forks városa tehet mindenről − sőt, ha már itt tartunk, az egész nyavalyás, esőben tocsogó Olympic-félsziget!
Muszáj kimozdulnom a házból, gondoltam, de ahhoz, hogy olyan helyre jussak, ahol szívesen lennék, legalább három napig kellene vezetnem egyfolytában. De azért cipőt húztam, bár fogalmam se volt róla, hová igyekszem voltaképpen, és lementem a földszintre. Ki se néztem az ablakon, esik-e. Csak belebújtam az esőkabátomba, és döngő léptekkel az ajtóhoz masíroztam.
Az ég felhős volt, de még nem esett. Oda se hederítettem a furgonomra, hanem elindultam gyalog keletnek, átvágtam Charlie udvarán, bevettem magam az erdőbe, amely az idők során egyre közelebb húzódott a házhoz. Nem telt belé sok idő, és már olyan mélyen benn jártam a fák közt, hogy nem láttam sem a házat, sem az országutat, és nem hallottam más hangot, csak a nedves föld cuppogását a lábam alatt, és időnként a szajkók váratlan rikoltását.
A fák közt kígyózó, keskeny ösvényt követtem − ha nincs az ösvény, sose mertem volna egymagamban nekivágni az erdőnek. Reménytelenül rosszul tájékozódom: bárhol képes vagyok eltévedni. Az ösvény egyre mélyebbre vitt az erdőbe, többnyire kelet felé haladt, amennyire meg tudtam ítélni. Lucfenyők és kanadai fenyők, tiszafák és juharfák között kanyargott. Csak halovány sejtésem volt arról, melyik fa milyen fajta, és azt a keveset is kizárólag Charlie-tól tudom, mert gyerekkoromban megmutogatta őket a járőrkocsiból. De volt egy csomó ismeretlen fa, némelyik fajtájában pedig azért nem lehettem biztos, mert benőtte őket mindenféle zöld kúszónövény.
Még mindig nagyon dühös voltam, tulajdon dühöm lendülete hajtott előre: amikor a mérgem csillapulni kezdett, lassítottam. Néhány csepp hullott a nyakamba a fejem fölött sötétlő lombsátorból, de nem tudtam, vajon az eső kezdett-e rá, vagy csak a tegnapi víz pereg le a falevelekről. Egy mostanában kidőlt fa − mostanában, mert még nem borította be teljesen a moha − feküdt egy fatörzs tövében, védett kis padot alkotva, mindössze néhány lépésnyire az ösvénytől. Átléptem a páfrányok fölött, leültem, ügyelve, hogy a dzsekim érjen a nedves üléshez, felhúztam a kapucnimat, és homlokom az eleven fa törzsének döntöttem.
Rossz helyre jöttem, gondoltam. Nem itt kéne lennem, tudtam nagyon jól, de hát hova máshová mehettem volna? A sötétzöld erdő túlságosan is emlékeztetett az álombeli helyszínre, és ez nem igazán segített visszanyerni a lelki békémet. Most, hogy már a lépteim sem neszeztek az ázott földön, ijesztő lett a csönd. A madarak is elhallgattak, egyre sűrűbben hullottak a cseppek, tehát alighanem esik. A páfrányok csúcsa magasabban volt, mint a fejem, s ha valaki most elhaladna előttem az ösvényen, háromlépésnyire tőlem, észre sem venne.
Itt, a fák közt sokkal könnyebb volt elhinni azt a sok képtelenséget, amitől benn a házban csak szégyenkeztem. Az erdőben semmi nem változott évezredek óta, és itt, ebben a zöld félhomályban sokkal könnyebb volt elhinni azokat a rémes történeteket, mint otthon, a világos szobában, ahol minden tárgy tisztán látható.
Bár minden porcikám berzenkedett ellene, rákényszerítettem magam, hogy végiggondoljam a két legfontosabb kérdést, amelyre felelnem kellett.
Először is, el kellett döntenem, lehet-e abban valami, amit Jacob mesélt Cullenékről.
Az agyam abban a pillanatban harsány nemmel válaszolt. Micsoda ostoba és morbid dolog egyáltalán fontolóra venni egy ilyen nevetséges feltételezést! No de akkor...? Akkor nincs semmiféle ésszerű magyarázat arra sem, hogy e pillanatban életben vagyok. Újra sorra vettem magamban mindazt, amit megfigyeltem: Edward hihetetlen erejét és gyorsaságát, azt, hogy szemének színe a fekete és az aranysárga között váltakozik, sápadt, hideg bőrét és emberfeletti szépségét.
AJÁNLOM AZ OLDALT
