És akadt más is − apróságok, amelyek eleinte fel sem tűntek −, hogy például sose láttam őket enni, és hogy olyan zavarba ejtő kecsességgel mozogtak. És hogy időnként szokatlan hanghordozással beszélt és olyan kifejezéseket használt, amelyek jobban illettek volna egy múlt századi regénybe, mintsem egy huszonegyedik századi fiú szájába. Hogy nem jött be órára aznap, amikor a vércsoport-meghatározást végeztük. Hogy csak akkor mondott nemet a kirándulásra, amikor meghallotta, pontosan hová is megyünk. Hogy úgy tűnik, mintha olvasna a körülötte lévők gondolataiban... kivéve engem. De hiszen Edward maga mondta nekem, hogy ő a rossz fiú, hogy veszedelmes...

Lehetséges, hogy Cullenék csakugyan vámpírok?

Nem közönséges emberek, az biztos. Valami olyasmi zajlott a tulajdon, hitetlenkedő szemem előtt, amire nem volt semmiféle ésszerű magyarázat. Akár Jacobnak van igaza a hidegekről szóló történetével, akár az én szuperhős elméletemnek, Edward Cullen nem egészen... ember. Hanem valami több.

Hát akkor... talán. Ami az első kérdésemet illeti, egyelőre ezzel a válasszal kell beérnem.

És most következik a legeslegfontosabb kérdés. Mit teszek, ha ez a képtelenség mégiscsak igaz?

Ha Edward tényleg vámpír − még magamban is alig bírtam kimondani −, akkor én most mit csináljak? Arról szó sem lehet, hogy bárkit beavassak a titokba. Hiszen még én magam sem tudom elhinni: akárkinek beszélnék róla, az biztosan becsukatna a bolondokházába.

Csak két lehetőségem maradt. Az első, hogy megfogadom Edward tanácsát: észnél leszek, és nagy ívben elkerülöm őt. Hogy lemondom a Seattle-i utat, és tőlem telhetően megpróbálok tudomást sem venni a létezéséről. Hogy úgy teszek, mintha egy áthatolhatatlan üvegfal húzódna kettőnk közt azon az egyeden órán, ahol kénytelen vagyok mellette ülni. Hogy megmondom neki, hagyjon békén − és ezúttal komolyan is gondolom.

Ahogy mérlegeltem ezt a lehetőséget, elviselhetetlen fájdalom tört rám. Az agyam nem kért ebből a fájdalomból, hanem gyorsan átugrott a következő lehetőségre.

Ugyanúgy viselkedem, ahogy eddig. Végtére is, lehet, hogy Edward valami... félelmetes, de mindeddig a hajam szála sem görbült a közelében. Éppen ellenkezőleg, ha ő nincs és nem siet villámgyorsan a segítségemre, akkor ma már csak egy horpadás vagyok Tyler ütközőjén. Olyan gyorsan cselekedett, bizonygattam magamnak, hogy az kizárólag ösztönös lehetett. Márpedig lehet-e valaki rossz, ha ösztönösen megmenti mások életét? A fejem szédült, csak úgy kavarogtak benne a megválaszolatlan kérdések.

De egyvalamiben egészen biztos voltam. Az a sötét Edward, akivel a múlt éjjel álmodtam, csak a saját félelmemnek a kivetülése volt, azé a félelemé, amit Jacob meséi keltettek bennem, és semmi köze nem volt a valóságos Edwardhoz. És még így is felsikoltottam rémületemben, amikor a vérfarkas a torkának ugrott, és nem azért szakadt ki belőlem a kiáltás: „Ne!”, mert a farkast féltettem. Attól féltem, hogy őneki esik baja −  még akkor is, amikor hegyes fogakkal mosolygott hívogatóan, még akkor is őérte rettegtem!

És ekkor már tudtam a választ a tulajdon kérdésemre. Nem is tudom, volt-e igazából választási lehetőségem. Ahhoz már túl messzire mentem. Most, hogy megtudtam az igazságot − ha ugyan megtudtam −, már semmit nem tehettem rémületes titkom ellen. Hiszen ha csak eszembe jutott a hangja, a hipnotikus pillantása, mágneses vonzereje, akkor semmi mást nem akartam, csak vele lenni, most mindjárt. Még akkor is, ha... de erre nem akartam gondolni. Legalábbis nem itt, egymagamban, a lassan besötétedő erdőben.

Nem itt, ahol az esőtől minden olyan homályos, mint alkonyatkor, és az esőcseppek úgy kopognak az avaron, akár a szellemléptek. Megborzongtam, gyorsan felkeltem, mert attól féltem, hogy az ösvény is eltűnt az esőben.

De ott volt, tisztán, biztonságot árasztva, kivezetett a csöpögő, zöld labirintusból. Kapucnimat összefogva futásnak eredtem, és csak a nagy rohanásban ébredtem rá, milyen messzire elkószáltam. Már-már kételkedtem benne, hogy csakugyan kifelé haladok az erdőből. Mielőtt még egészen elhatalmasodott volna rajtam a pánik, szerencsére valami világosság derengett fel a nedves ágak között. Egy elhaladó autó hangját hallottam, aztán a következő pillanatban kiléptem a fák közül Charlie kertjének gyepére, előttem a ház, barátságosan hívogatott, meleget és száraz zoknit ígérve.

Éppen dél múlt. Fölmentem a szobámba, átöltöztem, farmert és pólót húztam, mert aznap már nem állt szándékomban kimozdulni otthonról. Viszonylag könnyen sikerült a leckére koncentrálnom: szerdára le kellett adnom egy házi dolgozatot a Macbethről, és én aznap be akartam fejezni. Leültem, elégedetten papírra vetettem a vázlatot; úgy éreztem, már rég nem voltam ilyen derűs és nyugodt. .. egészen pontosan csütörtök délután óta.

De mindig is így voltam ezzel. Az igazán kínos mindig az volt, amikor döntenem kellett, ez okozta mindig a legnagyobb kínszenvedést. Viszont amint meghoztam a döntést, attól kezdve nem haboztam többet, hanem egyszerűen csak véghezvittem, amit elhatároztam −  és rendszerint hatalmas kő esett le a szívemről, hogy már minden eldőlt. Megesett, hogy ebbe a megkönnyebbülésbe némi kétségbeesés is vegyült, mint például amikor eldöntöttem, hogy Forksba jövök. De még ez is százszor jobb volt, mint tovább tétovázni a különféle lehetőségek között.

Legutóbbi döntésemmel viszont nevetségesen könnyű volt együtt élni. Veszedelmesen könnyű.

És így telt az egész nap, csöndben és hatékonyan − nyolc óra előtt befejeztem a dolgozatot. Charlie tekintélyes horgászzsákmánnyal tért haza, és én gondolatban feljegyeztem, hogy jövő héten Seattle-ben be kell szereznem egy olyan szakácskönyvet, amelyben halételek szerepelnek. A Seattle-i kirándulásra gondolva borzongás futott végig a gerincemen, de ez a borzongás semmiben sem különbözött attól, amit akkor éreztem, mielőtt még azt a kis sétát tettem volna Jacob Blackkel a parton.

Pedig különböznie kellene − gondoltam.

Félnem kellene − tudtam, hogy ez lenne a normális, de nem féltem, legalábbis nem tőle.

Aznap éjjel álomtalanul aludtam, kimerített az előző éjszaka és a korai kelés. Másnap reggel, Forksba érkezésem óta másodszor, aranyszín fényre ébredtem, odakinn ragyogóan sütött a nap. Az ablakhoz ugrottam, jóformán egyetlen felhő sem úszott az égen, és ami mégis, az is csak afféle gyapjas kis fehér pamacs, aligha hoz esőt. Kinyitottam az ablakot −  meglepődtem, milyen simán nyílik, meg se nyikordult, pedig sok éve nem nyitotta ki senki −, és beszívtam a viszonylag száraz levegőt. Majdhogynem meleg volt, és a szél is csak alig fújt. Felpezsdült a vérem.

Charlie éppen végzett a reggelivel, amikor leértem, és rögtön átragadt őrá is a jó hangulatom.

− Szép napunk van! − jegyezte meg.

− Aha! −  helyeseltem vigyorogva.

Visszamosolygott rám, barna szeme sarkából apró szarkalábak futottak szét. Amikor Charlie mosolyog, könnyebben megértem, hogyan ugorhatott fejest anyám ebbe az elhamarkodott házasságba annak idején. Mire én megismertem, már nem sok maradt abból a hajdani romantikus ifjúból: göndör, barna haja − ugyanolyan színű, bár erősebb szálú, mint az enyém − ritkulni kezdett, és mind többet és többet fedett föl fénylő homlokából. De amikor elmosolyodott, akkor futólag én is vethettem egy pillantást arra a férfira, aki megszöktette Renée-t, amikor az alig két évvel volt idősebb, mint én most.

Jókedvűen eszegettem a reggelimet, és közben a hátsó ablakon betűző napfény sugárkévéiben örvénylő porszemcsékben gyönyörködtem. Charlie bekiáltott, hogy indul, aztán hallottam elhúzni a járőrkocsit. Az ajtóban hezitáltam egy sort, vigyek-e esőkabátot. Kihívnám magam ellen a sorsot, ha itthon hagynám. Felsóhajtottam, leakasztottam a dzsekit, és kiléptem az utóbbi néhány hónap legragyogóbb napsütésébe.

Addig erőlködtem, míg sikerült a furgon mindkét ablakát teljesen lecsavarni. Én érkeztem elsőként az iskolába: annyira csalogatott kifelé a napsütés, hogy még az órámat is elfelejtettem megnézni. Leparkoltam, aztán elsétáltam a menza déli oldalához, ahol néhány ritkán használt kerti asztal állt, padokkal. A pad kicsit még nyirkos volt, úgyhogy leterítettem rá a vízhatlan dzsekimet −  legalább valami hasznát veszem. A házi feladatom készen volt −  lám, mire jó, ha az ember nem viszi túlzásba a társasági életet! −, de egy-két matekpéldát át akartam nézni. Buzgón előhúztam a könyvemet, de még az első példa felénél sem tartottam, máris elkalandoztak a gondolataim, álmatagon bámultam a fák vörös kérgén játszó napsugarakat. Közben szórakozottan firkálgattam a margóra. Néhány perc múlva rádöbbentem, mit is rajzoltam: öt fekete szempár bámult vissza rám a füzetemből. Gyorsan kiradíroztam őket.

−  Bella! − mintha Mike kiáltott volna. Hátranéztem, és láttam, hogy míg én álmodoztam, az iskola benépesült. Mindenki pólót viselt, sőt, néhányan rövidnadrágot, pedig a hőmérséklet alig lehetett több húsz foknál. Mike integetve közeledett, ő is kheki bermudát és csíkos pólót viselt.

− Hello, Mike! − visszaintegettem. Egy ilyen reggelen, mint ez a mai, nem viszonozhattam fél szívvel a lelkesedését.

Odajött és leült mellém, akkurátusan égnek zselézett tincsei aranyszínben ragyogtak a napfényben, és fülig ért a szája. Kénytelen-kelletlen beismertem: azért jólesik, hogy valaki ennyire örül nekem.

−  Eddig sose vettem észre, hogy a hajadnak van egy kis vörös árnyalata! −  jegyezte meg, és két ujja közé csippentett egy tincset a hajamból, amely szabadon lebegett a könnyű szélben.

− Csak napsütésben...

Kicsit azért kényelmetlenül éreztem magam, amikor a hajamat a fülem mögé simította.

− Nagyszerű idő van, ugye?

− Pont nekem való − helyeseltem.

− Mit csináltál tegnap? − kérdezte, kicsit olyan hangon, mint aki jogos tulajdonának tekint.

− Főleg a házi dolgozatomat írtam... −  Azt már nem tettem hozzá, hogy be is fejeztem, nehogy strébernek tartson.

Mike a homlokára csapott.

− Te jó ég... csütörtökön kell beadni, ugye?

− Ööö, azt hiszem, inkább szerdán...

− Szerdán? − A homlokát ráncolta. −  Hát az baj... Te miről írtál?

− Arról, hogy vajon Shakespeare nőgyűlölőnek mutatkozik-e a nőalakok ábrázolásában.

Úgy meredt rám, mintha kínaiul beszélnék.

−   Gondolom, akkor ma este nekem is hozzá kell fognom − mondta lehangolódva. −  Pedig épp azt akartam kérdezni, nincs-e kedved ma elmenni valahová.

−  Ó... −  Hát ez váratlanul ért. Miért nem fecseghetek soha Mike-kal néhány percig úgy, hogy ne kerüljek kínos helyzetbe?

−   Szóval elmehetnénk vacsorázni, vagy valami... azt a nyomorult dolgozatot később is elkezdhetem − reménykedve rám mosolygott.

−  Mike... −  mondtam ingerülten, mert utálom, ha sarokba szorítanak. −  Nem hinném, hogy ez jó ötlet!

Mike-nak megnyúlt a képe.

−  Miért? − kérdezte gyanakvó pillantással. Hirtelen Edward villant az eszembe. Lehet, hogy Mike is ugyanerre gondolt?

−  Azt hiszem... és ha ezt meg mered említeni valakinek, akkor számíts rá, hogy elevenen megnyúzlak − fenyegettem −, de szerintem ezzel komoly fájdalmat okoznánk Jessicának.

Döbbenten nézett rám, szemlátomást ez a lehetőség meg se fordult a fejében.

−  Jessicának?!

−  Komolyan, Mike, hát vak vagy?

−   Ó... −  Mike nagyot fújt; szóhoz sem jutott a meglepetéstől. Én pedig kaptam az alkalmon, hogy kivágjam magam szorult helyzetemből.

−  Mindjárt becsengetnek, és nem akarok megint elkésni! −  Összeszedtem a könyveimet, és mindet begyömöszöltem a táskámba.

Némán ballagtunk a hármas épület felé, Mike gondolataiba merülve, szórakozottan jött mellettem. Reméltem, hogy a gondolatait sikerült a helyes irányba terelnem.

Jessica, amikor matekon találkoztunk, majd kibújt a bőréből örömében. Elújságolta, hogy délután bemegy Angélával és Laurennel Port Angelesbe, hogy ruhát vegyenek a bálra, és megpróbált rábeszélni, tartsak velük, még ha nekem nincs is szükségem báli ruhára. Haboztam. Jó lett volna kicsit kimozdulni a lányokkal, de csak akkor, ha Lauren nem jön velünk. És ki tudja, mit fogok csinálni ma este... De aztán sürgősen megtiltottam magamnak, hogy ebbe az irányba kalandozzak. Mert hát ugye, bármennyire örülök is a napsütésnek, az emelkedett hangulatomat korántsem csak a szép idő váltotta ki −  távolról sem...

Csak annyit mondtam Jessicának, lehet, hogy elmegyek, de előbb meg kell beszélnem a dolgot Charlie-val.

Spanyolra menet Jessica egyfolytában a bálról fecsegett. Amikor pedig, öt perces késéssel, vége lett az órának, és már a menza felé igyekeztünk, ugyanott folytatta, ahol óra előtt abbahagyta. Ma azonban én is teli voltam türelmetlen várakozással, és nemigen figyeltem rá, miket hord össze. Alig vártam, hogy viszontlássam Edwardot, de nemcsak őt, hanem az összes Cullent szerettem volna újra szemügyre venni az agyamat beborító új gyanú fényében. Amikor átléptem a menza küszöbét, először éreztem igazi félelmet: hideg futott végig a gerincemen, aztán megtelepedett a gyomromban. Vajon tudnak-e olvasni a gondolataimban? Aztán egy másfajta szorongás fogott el −  vajon Edward ma is azt akarja, hogy hozzá üljek?

Ahogy már egy ideje mindig, először most is Cullenék asztala felé pillantottam. A gyomrom megremegett a váratlan rémülettől, amikor láttam, hogy az asztal üres. Egyre fogyatkozó reménnyel járattam végig a tekintetemet az ebédlő többi részén, azt remélve, hogy valamelyik asztalnál mégiscsak megpillantom Edwardot, amint éppen énrám vár. A menza már csaknem megtelt − későn érkeztünk, mert a spanyolnak később lett vége −, de Edwardnak vagy a testvéreinek nyomát se láttam. A rám zuhanó kétségbeesés valósággal megbénított.

Továbbcsoszogtam a sorban Jessica mögött, és már nem is próbáltam úgy tenni, mintha figyelnék rá.

A szokott társaság már az asztalunknál ült. Volt még egy üres szék Mike mellett, de én ügyesen elkerültem, és leültem Angela mellé. Fél szemmel láttam, hogy Mike udvariasan kihúzza a széket Jessicának, mire Jess arca hálásan felragyog.

Angela csöndesen kérdezett egy-két dolgot a Machbeth-dolgozatommal kapcsolatban, én pedig próbáltam természetesen válaszolgatni, de egyre inkább magamba zuhantam. Angela is hívott, hogy tartsak velük aznap délután, és most már igent mondtam −  kapva kaptam bármin, ami elterelheti a gondolataimat.

Tovább>>