Jess gyorsabban hajtott, mint a rendőrfőnök, úgyhogy négyre már be is értünk Port Angelesbe. Már jó régóta nem voltam csaj buliban, úgyhogy most rohamosan emelkedett az ösztrogénszintem, alaposan feldobódtam. Egész úton érzelgős rockszámokat hallgattunk, és Jessica egyfolytában a fiúkról locsogott, akikkel együtt szoktunk lógni. Jessica randija Mike-kal nagyon jól sikerült, és Jess azt remélte, szombat este eljutnak az első csókig. Elégedetten vigyorogtam magamban. Angela a maga módján örült a bálnak, de Eric nemigen érdekelte. Jess megpróbálta kiszedni belőle, milyen fiúk tetszenek neki, de én gyorsan a ruhákra tereltem a szót. Angela hálás pillantást vetett rám.
Port Angeles bájos kis turistacsapda, sokkal kifinomultabb és régiesebb, mint Forks. De Jessica és Angela már unalomig ismerték, és nem pazarolták az idejüket az öböl menti festői sétányra. Jess egyenesen az egyik nagyáruház elé hajtott, néhány utcányira a turistalátványosságnak számító öböl-környéktől.
A báli meghívókon a „megjelenés alkalmi ruhában!” kitétel szerepelt, de egyikünk se tudta pontosan, mi számít annak. Jessica is, Angela is nagyot nézett, sőt, el se akarták hinni, hogy Phoenixben soha nem voltam bálban.
−Soha nem mentél el a fiúddal táncolni, vagy ilyesmi? −hüledezett Jessica, miközben beléptünk az áruházba.
−Komolyan − bizonygattam, de nem akartam bevallani, hogy nem tudok táncolni. − Sose jártam senkivel! Társaságba se nagyon.
−De miért nem? −kíváncsiskodott Jessica.
−Mert senki sem hívott − feleltem, az igazságnak megfelelően. Jessicát szemlátomást nem győztem meg.
−Itt viszont hívnak − emlékeztetett −, te pedig nemet mondasz! Ekkor már a „Fiatalok divatja” részlegnél vadásztunk báli ruhára.
−Kivéve Tylernek −helyesbített Angela csöndesen.
−Tessék? −Leesett az állam. −Mit mondtál?
−Tyler mindenkinek azt meséli, hogy vele mész a bálra −közölte Jessica, és gyanakodva méregetett.
−Hogy mit mondott? −hápogtam.
−Én mondtam neked, hogy nem lehet igaz − mormolta Angela Jessicának.
Nem szóltam semmit, még mindig nem tértem magamhoz a megdöbbenésből, amit aztán felváltott a bosszúság. De időközben ráakadtunk az estélyikre, és komoly munka elé néztünk.
−Pedig Lauren pont ezért utál − kuncogott Jessica, miközben a ruhák közt matattunk.
A fogamat csikorgattam.
−Szerintetek, ha elgázolom Tylert, akkor megszűnik végre a baleset miatti bűntudata? Akkor talán úgy érzi majd, hogy kvittek vagyunk, és nem szekál többet?
−Lehet −vihogott Jess. −Mármint ha tényleg azért szekál!
A ruhaválaszték nem volt valami nagy eresztés, de azért mindketten találtak pár cuccot, amit föl akartak próbálni. Én pedig füstölögve leültem a próbafülkében egy padra a tripla tükör mellé, és megpróbáltam lecsillapodni.
Jess két ruha közt hezitált − az egyik egy hosszú, pánt nélküli, klasszikus fekete alkalmi ruha volt, a másik térdig érő, spagettipántos, neonkék. Én a kékre próbáltam rábeszélni, mondván, adjunk a szemnek. Angela halvány rózsaszín ruhát választott, amely szépen simult nyúlánk alakjára, és kiemelte világosbarna hajának aranyos árnyalatát. Mindkettejüket elhalmoztam bókokkal, visszaakasztgattam a felpróbált göncöket. Az egész sokkal gyorsabban és simábban zajlott le, mint a hasonló bevásárlások Renée-vel odahaza. Azt hiszem, annak is megvan az előnye, ha az embernek szűkösebb készletből kell választania.
Áttértünk a cipőkre és a kiegészítőkre. A lányok próbálgattak, én meg kritizálgattam, de valahogy nem kapott el a vásárlási láz, pedig szükségem lett volna új cipőre. Tyler húzása kiakasztott, elrontotta a „csajok egymás közt” hangulatot, lassacskán visszahódított a lehangoltság.
−Angela... −kezdtem tétován, miközben ő egy magas sarkú, rózsaszín szandálban illegett, abban a boldog tudatban, hogy táncpartnere mellett most nyugodtan viselhet tűsarkút. Jessica elhúzott az ékszerekhez, úgyhogy kettesben voltunk.
− Igen? − Angela kinyújtotta a lábát, és ide-oda forgatta a lábfejét, hogy minden oldalról szemügyre vegye a cipőt.
Nem, mégsem volt bátorságom hozzá, hogy megkérdezzem...
− Nekem tetszik − mondtam inkább.
−Azt hiszem, megveszem... bár semmi máshoz nem passzol, csak ehhez a ruhához − morfondírozott Angela.
− Na és? Úgyis akciós! − biztattam. Elmosolyodott, és rácsukta a fedelet egy dobozra, amelyben praktikus, kényelmes, piszkosfehér színű cipők rejtőztek.
Újra nekiveselkedtem.
− Ühm, Angela... − Angela kíváncsian felnézett.
− Máskor is előfordul, hogy aaaa... Cullen-testvérek... − elmélyülten bámultam a cipőm orrát − ... ennyit hiányoztak a suliból? − igyekeztem közömbös arcot vágni, de csúfos kudarcot vallottam.
− Igen, ha szép idő van, akkor örökösen kempingezni járnak... még a doktor is. Odavannak a szabad levegőért −mondta csöndesen, és közben ő is a cipőjét nézegette. És nem kérdezett semmit, nem úgy, mint Jessica, aki kérdésözönnel árasztott volna el. Kezdtem igazán megkedvelni Angélát.
− Aha... −Gyorsan ejtettem a témát, mert Jessica közben visszatért, hogy megmutassa az ezüst cipőjéhez választott bizsukat.
Úgy terveztük, egy olasz kisvendéglőben vacsorázunk a sétányon, de a ruhavásárlás nem tartott olyan soká, mint gondoltuk. Jess és Angela úgy döntöttek, berakják a ruhákat az autóba, aztán lesétálnak az öbölhöz. Azt javasoltam, találkozzunk egy óra múlva a vendéglőben −keresni akartam ugyanis egy könyvesboltot. Azt mondták, szívesen velem tartanak, de én lebeszéltem őket. Erezzék csak jól magukat − ha én könyvközeibe kerülök, se látok, se hallok, ilyenkor szívesebben vagyok egyedül. Így ők vidáman csacsogva visszamentek az autóhoz, én pedig elindultam abba az irányba, amerre Jessica mutatta.
Könnyen meg is találtam, de nem efféle könyvesboltot kerestem. A kirakat teli volt kristályokkal, álomfogókkal és a spirituális gyógyításról szóló könyvekkel, úgyhogy inkább be se mentem. Az üvegen keresztül láttam, amint egy ötvenes nő a hatvanas éveket idéző ruhában, kibontott, hosszú ősz hajjal, hívogatóan mosolyog rám a pult mögül. Úgy döntöttem, ezt a találkozást inkább kihagyom. Csak akad egy normális könyvesbolt is ebben a városban!
Tekeregtem egy ideig, remélve, hogy a belváros felé tartok, az utcákat lassan elözönlötték a munkából hazafelé igyekvő kocsik és gyalogosok. A csúcsforgalomban azt se néztem, merre megyek, kétségbe voltam esve. Annyira igyekeztem nem gondolni rá! És arra sem, amit Angela mondott... És magamban porrá zúztam a szombattal kapcsolatos reményeimet, mert mindennél jobban féltem a csalódástól. Egyszer felriadtam a kábulatból, és egy ezüst Volvo parkolt a járda szélén, ettől aztán elöntött a düh.
Délnek tartottam, arrafelé, ahol néhány ígéretesnek tűnő kirakatféleséget láttam. De amikor odaértem, kiderült, hogy csak valami javítóműhely az, és mellette egy üres telek. Még mindig rengeteg időm volt a lányokkal megbeszélt találkozóig, addig mindenképpen össze kell kapnom magam. Néhányszor végigszántottam az ujjaimmal a hajamon, vettem néhány mély lélegzetet, aztán befordultam a sarkon.
A következő utcán átvágva kezdett derengeni, hogy rossz irányba megyek. Alig volt forgalom, mindenki észak felé haladt, s mintha erre már leginkább csak raktárépületek lennének. Elhatároztam, hogy a következő sarkon keletnek fordulok, aztán néhány utcával később délnek kanyarodok, és megpróbálok visszatalálni a parti sétányra. Ekkor hirtelen négy férfi fordult be a sarkon. Hanyag öltözékük után ítélve nem irodából hazafelé tartó hivatalnokok, ahhoz pedig, hogy turistának nézzem őket, túlságosan koszosak voltak. Ahogy közeledtek, láttam, hogy alig egy-két évvel idősebbek nálam. Hangosan tréfálkoztak, harsányan hahotáztak, egymás vállát veregették. Jóformán a falhoz lapulva húztam el mellettük, a következő útkereszteződésre szegezett szemmel.
− Hé, te! − kiáltott rám egyikük, ahogy elhaladtak mellettem. Sajnos ez csak nekem szólhatott, mert senki más nem volt a közelben. Önkéntelenül felnéztem. A négyből kettő megállt, és a másik kettő is lassított. Úgy tűnt, a hozzám legközelebb álló, az a zömök, sötét hajú, húszas éveiben járó fickó kiáltott utánam. Flanelinget viselt, alatta koszlott pólót, szakadozott farmert és szandált. Egy fél lépést tett felém.
− Hello − motyogtam reflexszerűen. Aztán gyorsan elfordultam, és még gyorsabban iparkodtam a sarok felé. Mögöttem röhögés harsant.
− Hé, várj már! − kiáltott megint utánam valamelyik, de én leszegett fejjel, és megkönnyebbült sóhajjal befordultam a sarkon. Még mindig röhécseltek.
Komor raktárépületek mögé vezetett az út, széles rakodórámpák közt, de már mindent bezártak éjszakára. Az utca túloldalán nem is volt járda, csak egy kerítés, szögesdrót védte a mögötte lévő gyárudvart, ahol valami gépalkatrészeket tároltak. Láthatóan túl messzire csámborogtam Port Angeles turistalátványosságaitól. Közben rádöbbentem, hogy kezd besötétedni, a felhők végül mégiscsak visszatértek, ott tornyosultak a nyugati égen, korai alkonyatot hozva. A keleti égbolt még mindig felhődén, de rózsaszín és narancssárga csíkjai már szürkébe hajlottak. A dzsekimet az autóban hagytam, szorosan keresztbe fontam a karom a mellemen, mert a hirtelen támadt hűvösségben megborzongtam. Egyetlen árva teherautó haladt el mellettem, aztán az utca teljesen kiürült.
Az ég hirtelen elsötétedett, és ahogy morcosan hátrapillantottam a bűnös felhőre, rémülten láttam, hogy két férfi oson úgy húszlépésnyire mögöttem.
Az előbbi társaságból követett kettő, bár az a sötét hajú, aki leszólított, nem volt köztük. Visszakaptam a fejem, és gyorsítottam. Reszketés futott át a testemen, de ezúttal nem a hűvös levegőtől. A táskám a vállamon, a szíjat átvetettem a felsőtestemen, mert állítólag így lehet a legjobban védekezni a táskatolvajok ellen. Azt is pontosan tudtam, milyen praktikus tud lenni egy gázspray ilyenkor − sajnos az enyém az ágy alatt pihent a hátizsákomban, amit még nem volt érkezésem kicsomagolni. Nem volt nálam sok pénz, csak egy húszas meg néhány egydolláros, így megfordult a fejemben, hogy „véletlenül” elejtem a táskámat, és elhúzom a csíkot. De egy halk, rémült hang az agyam egy zugában arra figyelmeztetett, hogy ezek talán nem is tolvajok, hanem sokkal rosszabbak.
Feszülten figyeltem −túlságosan is csöndes léptek voltak ahhoz képest, hogy micsoda éktelen lármát csaptak még az előbb, de nem úgy hangzott, mintha nagyon igyekeznének közelebb kerülni.
Lélegezz! − figyelmeztettem magam. −Tégy úgy, mintha nem tudnád, hogy követnek! Anélkül, hogy futni kezdtem volna, megszaporáztam a lépteim és arra a jobb oldali útelágazásra koncentráltam, amelytől már csak pár lépés választott el. Hallottam az üldözőimet, de neszezésük ugyanolyan messziről jött, mint addig. Dél felől egy kék autó fordult be az utcába, és gyorsan elhajtott mellettem.
Arra gondoltam, elé kéne ugranom, de aztán tétovázni kezdtem, mert mi van, ha mégsem üldöznek? Aztán már késő volt.
Elértem a sarkot, és a következő pillanatban már láttam, hogy zsákutcába futottam. Mindössze egy felhajtó vezetett egy másik épület hátuljához. Elszámítottam magam, rögtönöznöm kell. Átszaladtam a keskeny felhajtón, vissza a járdára. A következő sarkon, ahol egy stoptábla állt, az utca véget ért. A hátam mögött közeledő, halk léptekre fülelve azon tépelődtem, elkezdjek-e rohanni. De mintha most még távolabbról hallatszottak volna. Különben is, tisztában voltam vele, nem tudok olyan gyorsan futni, hogy utol ne érjenek. Abban is biztos voltam, hogy ha sprinteléssel próbálkozom, elhasalok. Azok a léptek egészen határozottan távolabbról hallatszottak. Megkockáztattam egy gyors hátrapillantást −úgy negyvenlépésnyire lemaradtak. Megkönnyebbültem. De ők ketten csak bámultak.
Egy örökkévalóságig tartott, amíg elértem a sarokra. Egyenletes tempóban haladtam, a két férfi mögöttem minden lépessel egyre jobban lemaradt. Talán rájöttek, hogy megijesztettek, és már bánják, hogy követni kezdtek. Két autót is láttam áthajtani az elérni vágyott útkereszteződésnél, és fellélegeztem. Csak ebből a néptelen utcából jussak ki egyszer, mindjárt emberek közé kerülök! Hálát rebegve befordultam a sarkon.
És ott a földbe gyökerezett a lábam.
Az út mindkét oldalát puszta falak szegélyezték, nem volt rajtuk sem ablak, sem ajtó. A távolban, két útkereszteződéssel odébb, közlekedési lámpákat láttam, autókat és gyalogosokat, de túlságosan messze voltak. Főleg, hogy a nyugati oldalon, az utca közepe táján ott támasztotta a falat a másik két férfi a vidám kvartettből, és izgatott vigyorral lestek, ahogy kővé dermedek.
Rádöbbentem, hogy nem követtek.
Hanem tereltek.
Csak egy pillanatig haboztam, de az a pillanat végtelennek tűnt. Hátra arc! Átrohantam az út túloldalára. Közben elszoruló szívvel sejtettem, hogy úgyis hiába. A mögöttem haladó léptek hangosabban kopogtak.
−Hát itt vagytok! −A zömök, sötét hajú férfi dörgő hangja hasított a mély csöndbe. Az egyre mélyülő sötétségben úgy láttam, mintha elnézne a vállam fölött.
−Aha! − A mögöttem harsanó hangra újra összerezzentem, miközben megpróbáltam egérutat nyerni. −Csak egy kis kerülőt tettünk!
Visszavettem az iramból. Túl gyorsan fogyott a távolság köztem s a túloldalon ácsorgó két férfi között. Jó hangosat bírok sikoltani, és már be is szívtam a levegőt, hogy aztán a hangommal együtt kieresszem, de a torkom olyan száraz volt, hogy attól féltem, csak valami nyekegésre telik. Gyors mozdulattal átvetettem a táska szíját a fejem fölött, készen arra, hogy odaadjam, vagy szükség esetén fegyvernek használjam.
A zömök férfi elrugaszkodott a faltól, és lassan átvágott az úttesten, miközben én rosszat sejtve lecövekeltem.
−Hagyjon békén! −Azt reméltem, hogy a hangom bátor és magabiztos. De tényleg túl száraz volt a torkom. A hangom erőtlenül csengett.
AJÁNLOM AZ OLDALT
