−Na, ne legyél már ilyen, cukorfalat! −cuppogott a férfi, és hátam mögött fölcsattant az ismerős, ordenáré röhögés.
Fölkészültem a küzdelemre, terpeszbe álltam, és az elhatalmasodó pánik ellenére megpróbáltam felidézni azt a keveset, amit az önvédelemről tanultam. A tenyerem alsó élét, csuklóból meglendítem, és remélhetőleg betöröm az orrát, vagy belepasszírozom az agyába. Az ujjamat a szemgödrébe bököm − párszor megforgatom benne, és kinyomom a szemét. És alkalmazható még a legtrendibb módszer: a térdet az ágyékba. A fejemben újra felzsongott az a pesszimista hang, és azt susogta: eggyel szemben sem lenne esélyem, ezek meg négyen vannak. Fogd be! − parancsoltam a hangra, mielőtt a rémület teljesen megbénított volna. Nem adom olcsón magam, legalább egyiküket magammal viszem a túlvilágra. Megpróbáltam nyelni, hogy erőt gyűjtsek egy tisztességes sikolyra.
Hirtelen egy autóreflektor villant fel a sarok mögül, a bekanyarodó kocsi kis híján elgázolta a zömök férfit, aki kénytelen volt visszaugrani a járdára. Kiperdültem az úttestre −ez az autó vagy megáll, vagy elüt. Az ezüstszínű járgány váratlanul megfarolt, és tőlem két-lépésnyire lefékezett. Kivágódott a vezető melletti ülés ajtaja.
− Szállj be! − parancsolt rám a dühtől izzó hang.
Döbbenetes, milyen hirtelen elszállt a fojtogató félelem, döbbenetes, milyen tökéletes biztonságban éreztem magam − már akkor is, mielőtt beszálltam volna − abban a pillanatban, amint meghallottam a hangját. Beugrottam az ülésre, és bevágtam magam mögött az ajtót.
A kocsiban sötét volt, ajtónyitásra sem gyulladt fel a belső világítás, csak a műszerfal halvány fényében láttam valamicskét az arcából. A kerekek felvisítottak, a kocsi megpördült. Rettentő hamar felgyorsult, és a döbbent férfiakra rontott. Egy pillanat erejéig láthattam, amint fejvesztve menekülnek, miközben a Volvo egyenesbe fordult és elviharzott a kikötő felé.
−Kapcsold be a biztonsági övet! − dörrent rám Edward, és csak ekkor vettem észre, hogy két kézzel kapaszkodom az ülésbe. Gyorsan engedelmeskedtem: az övcsat váratlanul nagyot, hangosat csattant a sötétségben. Edward bevett egy éles balkanyart, és fittyet hányva a jelzőlámpákra, száguldott.
De tökéletes biztonságban éreztem magam, és pillanatnyilag az sem érdekelt, merre tartunk tulajdonképpen. Elmondhatatlanul örültem neki, és nemcsak azért, mert váratlanul kimentett szorult helyzetemből. Miközben levegőt gyűjtöttem, Edward tökéletes arcvonásait tanulmányoztam a műszerfal gyér fényében. Úgy láttam, iszonyúan dühös.
−Jól vagy? −Magam is meglepődtem rajta, milyen rekedt a hangom.
−Nem −vetette oda kurtán, és a hangjából is sütött a gyilkos düh.
Némán ültem, le nem vettem volna róla a szemem, míg csak hirtelen meg nem állt az autó. Semmit sem láttam, csak egy sötét facsoport bizonytalan körvonalait az út mentén. Úgy látszik, kiértünk a városból.
−Bella... − szólalt meg Edward fojtott, feszült hangon. − Tessék? −Hangom még mindig rekedt. Halkan megköszörültem a torkomat.
−Jól vagy? − Még mindig nem nézett rám, még mindig dühöngött.
−Igen − nyöszörögtem halkan.
−Csillapíts le, légy szíves! −parancsolt rám.
−Bocs, de nem értem. Mit csináljak? Hangosan kifújta a levegőt.
−Egyszerűen csak fecsegj, mindegy, miről, amíg megnyugszom! − noszogatott most már érthetőbben, aztán lehunyta a szemét, és megmasszírozta az orrnyergét.
−Ööö... −Vadul törtem a fejem, miféle lényegtelen dologgal rukkoljak elő. − Holnap még az első óra előtt el fogom gázolni Tyler Crowley-t. Ez megfelel?
Még mindig szorosan lehunyta a szemét, de a szája széle megrándult az elfojtott mosolytól.
−Miért is?
−Mert azt híreszteli, hogy vele megyek a bálra! Teljesen megőrült, vagy még mindig azt kompenzálja, hogy majdnem elgázolt, amikor... szóval tudod, mikor. Nyilván azt hiszi, azzal engesztel ki, ha bálba visz. Úgyhogy arra gondoltam, ha én is majdnem megölöm, akkor kvittek leszünk, és végre felhagy ezzel a jóvátételi mániájával. Semmi szükségem ellenségekre, és talán Lauren is megbékül velem, ha Tyler ezentúl békén hagy. De lehet, hogy totálkárossá teszem a Sentráját, elvégre ha nincs kocsija, senkit nem tud elvinni a bálba... −hadartam.
−Erről én is hallottam... − Edward hangja mintha már nyugodtabb lett volna.
−Te is? −csattantam fel hitetlenkedve, és újra elfogott a bosszúság. − Ha például nyaktól lefelé megbénulna, akkor sem tudna bálba menni − módosítottam kissé a tervemen.
Edward felsóhajtott, és végre kinyitotta a szemét. − Jobban vagy? −kérdeztem.
−Nem igazán.
Vártam, de nem mondott semmi többet. Nekidöntötte a fejét az ülés támlájának, és most a kocsi tetejére meredt.
−Mi a baj? − kérdeztem, de csak suttogni bírtam.
−Néha nehezen tudom fékezni az indulataimat, Bella! −Ö is suttogott, és hunyorogva kinézett az ablakon. −De az senkinek sem használna, ha visszafordulnék, és üldözőbe venném azokat a... −Nem fejezte be a mondatot, és egy pillanatig megint a feltámadó dühével küzdött. − Vagy legalábbis −folytatta − erről győzködöm magam.
−Ó... −Nem valami frappáns válasz, de semmi más nem jutott eszembe.
Megint csendben gunnyasztottunk. A műszerfalon lévő órára néztem. Elmúlt fél hét.
−A lányok aggódni fognak. Úgy beszéltük meg, hogy találkozunk. Edward szó nélkül indított, puhán megfordult és padlógázzal elindult visszafelé a városba. Seperc alatt újra a kivilágított úton száguldottunk, könnyedén szlalomozva a sétányon cirkáló autók között. Edward beállt a járda mentén egy üres helyre, ami érzésem szerint túl kicsi volt a Volvónak, de ő persze az első próbálkozásra simán betolatott. Az ablakon át megláttam a La Bella Itália fényeit, és az étteremből épp kilépő Jesst meg Angélát. Idegesen indultak el az ellenkező irányba.
−Honnét tudtad, hogy hová...? −kezdtem, de aztán csak legyintettem. Nyílt az ajtó, Edward kiszállni készült.
−Mit csinálsz? −kérdeztem.
−Vacsorázni viszlek. −Futólag elmosolyodott, de a pillantása feszült maradt.
Szerencsétlenkedtem egy sort a biztonsági övvel, aztán gyorsan kiszálltam én is. Edward ott várt rám a járdán és mielőtt szóra nyithattam volna a számat, azt mondta:
−Menj, és állítsd meg a lányokat, még mielőtt értük is tűvé kéne tennem a várost! Nem hiszem, hogy türtőztetni tudnám magam, ha újra összefutnánk a haverjaiddal.
Összeborzongtam, olyan fenyegető volt a hangja.
−Jess! Angela! −kiáltottam, és amikor megfordultak, integettem nekik. Hozzám rohantak, arcukról lerítt a megkönnyebbülés, amit rögvest meglepetés váltott fel, amint meglátták, ki áll mellettem. Pár lépésnyire tőlünk tétován megálltak.
− Hol voltál? − förmedt rám Jessica gyanakodva.
− Eltévedtem − ismertem be alázatosan. − És aztán összefutottam Edwarddal − mondtam, és feléje intettem.
− Megengeditek, hogy csatlakozzam hozzátok? −kérdezte Edward azon a bizonyos bársonyos, ellenállhatatlan hangon. Láttam a lányokon, hogy eddig rajtuk még sose próbálta ki varázserejét.
− Ehm... persze, oké −lehelte Jessica.
−Ööö, Bella, az a helyzet, hogy mi már ettünk, míg vártunk rád... sajnálom − vallotta be Angela.
− Semmi baj... úgysem vagyok éhes! − vontam vállat.
−Szerintem enned kellene valamit! − mondta Edward halkan, de szigorúan. Fölnézett Jessicára, és kissé hangosabban hozzátette: − Nem baj, ugye, ha ma este én viszem haza Bellát? Akkor nem kell megvárnotok, amíg megvacsorázik.
−Ehm, szerintem semmi akadálya... −Jess az ajkába harapva cinkosán leste, vajon én is ezt akarom-e. Kacsintottam, hogy részemről rendben a dolog. Semmire se vágytam jobban, mint hogy kettesben maradjak örökös megmentőmmel. Kérdések özönét akartam rázúdítani, és ezt mindaddig nem tehettem, míg egyedül nem maradtunk.
−Oké! −Angela gyorsabban vette a lapot. −Akkor holnap találkozunk, Bella! Szia, Edward! −Megragadta Jessica kezét, és az autó felé vonszolta, amely nem messze onnét, a Fő utcában parkolt. Amikor beszálltak, Jess megfordult, arcán mohó kíváncsiság ült, és odaintett nekünk. Én visszaintegettem, aztán megvártam, míg elhajtanak. Szembefordultam Edwarddal.
−Komolyan, nem vagyok éhes! −erősködtem, és felnéztem az arcába, hogy lássam, dühös-e még. Nem tudtam eldönteni.
− Na, ne viccelj!
Juszt is kitárta előttem az étterem ajtaját. A maga részéről véget vetett a vitának. Megadóan beléptem az étterembe.
Akadt hely −Port Angelesben még nem kezdődött el a turistaszezon. Egy nő volt a tulaj, és én pontosan tudtam, mit érezhet, amikor szemügyre vette Edwardot. A kelleténél lelkesebb mosollyal üdvözölte. Meglepődtem, hogy ez engem mennyire zavar. A nő vagy tíz centivel magasabb volt nálam, és természetellenesen szőke.
−Kaphatnánk egy asztalt két személyre? − Edward hangja behízelgő volt, akár akarta, akár nem. A nő szeme rám villant, végigmért, aztán elégedetten konstatálta, hogy semmi különös nincs bennem, és Edward is tartja köztünk a három lépés távolságot. Akkora asztalhoz vezetett bennünket, amely négy embernek is elég lett volna, és az étterem legzsúfoltabb részének kellős közepén állt.
Már majdnem leültem, de Edward nemet intett.
−Kaphatnánk esetleg valami meghittebb zugot? − kérdezte csöndesen, de határozottan. Nem voltam benne biztos, de úgy tűnt, mintha feltűnés nélkül egy bankjegyet csúsztatott volna a nő kezébe. Eddig legfeljebb csak ősrégi filmekben láttam ilyet, hogy valaki visszautasít a vendéglőben egy asztalt.
−Hogyne! −A nő szemlátomást éppúgy meglepődött, mint én. Egy különterembe vezetett, ahol a fal mellett kis boxok sorakoztak, mindegyik üresen. −Ez megfelel?
−Tökéletesen! − Edward sugárzó mosolyt vetett a nőre, aki ettől valósággal elkábult.
−Oh... −Megrázta a fejét, és pislogott. −Mindjárt jön a pincér. − Kissé imbolyogva távozott.
−Nem lenne szabad ezt csinálnod az emberekkel! −szidtam Edwardot. − Ez nem fair!
−Mit nem lenne szabad csinálnom?
− Így elkápráztatnod őket... Az a nő most éppen alighanem levegő után kapkod a konyhában.
Edward értetlenül nézett rám.
− Ugyan már! − mondtam bizalmatlanul. − Az nem lehet, hogy nem tudod, milyen hatással vagy az emberekre!
Félrebiccentett fejjel, kíváncsian nézett.
− Szóval elkápráztatom az embereket?
− Még nem vetted észre? Azt hiszed, más is ilyen könnyen eléri, amit akar?
Edward ezt eleresztette a füle mellett. − Téged is elkápráztatlak?
− Gyakran − vallottam be.
Ekkor megérkezett a pincérnő, várakozó arca elárulta, hogy a színfalak mögött már felcsigázták a kíváncsiságát. Nos, nem tűnt csalódottnak. Hátratűrte egyik rövid, fekete hajfürtjét a füle mögé, és a kelleténél melegebben Edwardra mosolygott.
−Hello! Ambernek hívnak, ma este én fogom kiszolgálni! Milyen italt hozhatok? − Nem kerülte el a figyelmemet, hogy kizárólag Edwardhoz beszél.
Edward rám nézett.
− Egy kólát kérek! − közöltem, de inkább kérdésnek hangzott.
− Két kólát −mondta.
−Máris hozom! − biztosította a pincérnő újabb, szükségtelen mosollyal. De Edward meg sem látta. Engem fürkészett.
− Mi van? − kérdeztem, amikor a pincérnő eltávozott.
−Hát, ami azt illeti, arra várok, mikor kerülsz sokkos állapotba! −Arcán felvillant az imádott, csibészes mosoly.
−Nem hinném, hogy erre sor kerülne −feleltem, amikor újra levegőhöz jutottam. −Mindig is jó voltam a kellemetlen dolgok elfojtásában.
−Ezzel együtt nyugodtabb leszek, ha lesz benned egy kis cukor meg valami táplálék!
Mintegy végszóra, felbukkant a pincérnő a kólával és egy kosár kenyérrudacskával. Nekem mindvégig a hátát mutatta, amíg lepakolt.
−Választott már? −kérdezte Edwardot.
−Bella? −nézett rám Edward. A pincérnő kelletlenül felém fordult.
Találomra ráböktem az első dologra, amit megláttam az étlapon.
−Öhm... kérek egy gombás raviolit.
−És önnek mit hozhatok? −fordult vissza Edwardhoz a nő.
−Én nem kérek semmit −felelte. Naná, hogy nem...
−Ha meggondolja magát, csak szóljon! − A kacér mosoly még mindig ott virított az arcán, de Edward rá se hederített, mire a nő csalódottan távozott.
−Igyál! −parancsolt rám Edward.
Engedelmesen szürcsölni kezdtem a kólámat, aztán egyre mohóbban kortyoltam, azon kapva magam, hogy rettentően szomjas vagyok. Az utolsó cseppig kiittam, ekkor Edward a saját poharát is elém tolta.
−Kösz! −motyogtam még mindig szomjasan. A jégbe hűtött kóla hidege átjárta a testem, és én összeborzongtam.
−Fázol?
−Csak hideg volt a kóla! − magyaráztam fogvacogva.
− Nem hoztál magaddal dzsekit? − kérdezte dorgálón.
− De igen! − Az üres padra néztem magam mellett. − A fenébe... otthagytam Jessica kocsijában!
Edward kibújt a dzsekijéből. Hirtelen eszembe jutott, hogy soha nem figyeltem meg, milyen ruha van rajta − nemcsak ma este, de soha. Általában egyszerűen képtelen voltam levenni a szememet az arcáról. Most rákényszerítettem magam, hogy szemügyre vegyem az öltözékét. A bőrdzseki, amelyből éppen kibújt, halvány bézs színű volt: alatta elefántcsontfehér, magas nyakú pulóvert viselt. Szorosan a testéhez simult, kihangsúlyozva izmos felsőtestét.
Odanyújtotta a kabátot, így én kénytelen voltam felhagyni a gyönyörködéssel.
− Kösz! − Belebújtam a dzsekijébe. Hideg volt − amilyen a sajátom is lenni szokott reggelenként, miután egész éjszaka ott lógott a huzatos előszobában. Újra összeborzongtam. Az illata viszont fantasztikus! Mélyen beszívtam, és megpróbáltam azonosítani, miféle csodálatos illatszer lehet. Nem kölninek tűnt. Az ujja túl hosszú volt, feltűrtem, hogy kiszabadítsam a kezem.
−A kék szín nagyszerűen illik a bőrödhöz! −közölte Edward, miközben továbbra is engem nézett. Zavarba jöttem, és természetesen elvörösödtem.
AJÁNLOM AZ OLDALT
