10. KÉRDÉSEK ÉS VÁLASZOK

Másnap reggel komoly vitába keveredtem énemnek azon részével, amely szerint az egész estét csak álmodtam. Sem a logika, sem a józan ész nem az én oldalamon állt. Azokba a részletekbe kapaszkodtam hát, amelyeket semmiképpen sem képzelhettem − mint például az illata. Azt nem álmodhattam.

Sötét, ködös napra virradtunk, vagyis minden tökéletes. Ma semmi oka nem lehet rá, hogy ne jöjjön iskolába. A legmelegebb cuccaimat vettem fel, mert eszembe jutott, hogy nincsen dzsekim. Újabb bizonyíték, hogy nem csal az emlékezetem.

Mire leszaladtam a lépcsőn, Charlie már elment otthonról −  vagyis későbbre járt, mint hittem. Három falással lenyeltem egy müzliszeletet, ittam egy kis tejet egyenesen a dobozból, aztán az ajtóhoz siettem. Reméltem, hogy amíg nem találom meg Jessicát, megúszom eső nélkül.

Szokatlanul ködös nap volt. A gomolygó köd majdnem füst sűrűségű. A hideg csípte az arcom és a nyakam. Alig vártam, hogy beüljek a furgonba, és beindítsam a fűtést. Olyan sűrű volt a köd, hogy már a lehajtón jártam, mire észrevettem, hogy egy autó már ott áll: egy ezüstszínű. A szívem nagyot dobbant, aztán elakadt, majd kétszer olyan gyorsan kezdett verni.

Nem láttam, Edward honnét bukkant elő, de egyszerre csak ott állt, és kinyitotta nekem a kocsi ajtaját.

−  Megengeded, hogy ma én vigyelek el? − jót mulatott az elképedt arcom láttán, hiszen újfent sikeresen meglepett. De a hangjában bizonytalanság bujkált. Tényleg megadta nekem a választás lehetőségét − vissza is utasíthattam volna, és lelkének egy része azt remélte, hogy ezt is fogom tenni. Hiú remény.

−  Igen, köszönöm − igyekeztem nyugodtan beszélni. Amikor beszálltam a jó meleg autóba, észrevettem, hogy őzbarna dzsekijét odakészítette az utasülés támlájára. Az ajtó becsukódott mögöttem, és a következő szempillantásban már ott is ült mellettem, és beindította az autót.

−  A dzsekit neked hoztam. Nem akartam, hogy megfázz, vagy ilyesmi −  közölte tartózkodón. Ő maga nem viselt dzsekit, csak egy szürke, V-kivágású, hosszú ujjú póló simult tökéletes, izmos mellkasára. Arca kolosszális diadalt aratott, amiért képes volt magára vonzani a szemem erről a testről!

−   Nem vagyok én olyan gyönge virágszál −  szabadkoztam, de azért az ölembe húztam a dzsekit, beledugtam a karomat a túlságosan hosszú ujjába. Kíváncsi voltam, vajon az illata csakugyan olyan-e, mint ahogy emlékeztem rá. Még jobb volt.

−   Tényleg nem? − Olyan halkan mormogta, hogy talán nem is akarta, hogy meghalljam.

Keresztülhajtottunk a ködös utcákon, már megint padlógázzal. Kissé feszengtünk. Én legalábbis. Tegnap este minden fal leomlott köztünk... majdnem mindegyik. Vajon ma is hajlandó lesz olyan nyíltan beszélni, mint tegnap? Ez az aggodalom megbénította a nyelvemet. Vártam, hogy ő szólaljon meg először.

Felém fordult, és csúfondárosan rám vigyorgott.

−  No mi az, ma nem zúdítasz rám kérdésözönt?

−  Nem zavarnak a kérdéseim? −  Rögvest megtaláltam a hangom.

−  Feleannyira sem, mint a válaszaid! −  Szerintem csak tréfált, de nem voltam biztos benne.

−  Olyan rosszak? − bosszankodtam.

−  Nem, dehogy, éppen ez a baj! Mindent olyan magától értetődőnek veszel, ez nem tetszik. Állandóan azon töröm a fejem, mit gondolhatsz igazából.

−  Mindig azt mondom neked, amit igazából gondolok.

−  De kihagysz dolgokat! −  mondta vádlón.

−  Nem sokat.

−  Eleget ahhoz, hogy az őrületbe kergess!

−  Nem is akarnád hallani őket! −  motyogtam, de amint kimondtam, már meg is bántam. Reméltem, hogy nem figyelt fel a hangomból kicsendülő fájdalomra.

Nem felelt, és én már attól féltem, sikerült elrontanom a hangulatot. Az arca bezárkózott, közben megérkeztünk az iskola parkolójába. Hirtelen eszembe jutott valami, amire addig nem is gondoltam.

−   És mi van a testvéreiddel? − Persze nagyon is örültem, hogy kettesben lehetek vele, de mostanáig mindig ő fuvarozta a többieket.

− Ők ma Rosalie autójával jöttek. − Vállat vont, és leparkolt egy lenyitható tetejű piros sportkocsi mellett. −  Elég feltűnő, mi?

− Uhm, te jó ég! − ájuldoztam. − Ha ilyen kocsija van, mi a csudának közlekedik a tiéddel?

− Mert, mint már mondtam, nagyon feltűnő. Igyekszünk beleolvadni a környezetünkbe.

−  Hát nem sok sikerrel! −  ingattam nevetve a fejem. Már nem fenyegetett a késés; olyan tébolyultan hajtott, hogy jóval becsengetés előtt ideértünk. − És miért jött Rosalie ma a saját kocsiján, ha olyan feltűnő?

−  Hát nem vetted észre?! Újabban már minden szabályt megszegek! − A kocsi orránál találkoztunk össze, szorosan mellettem jött. Szerettem volna még azt a hajszálnyi távolságot is áthidalni, és megérinteni őt, de attól tartottam, nem örülne neki.

− Egyáltalán miért vesztek ilyen autókat? − firtattam. −  Ha egyszer kerülni akarjátok a feltűnést?

− Ez a gyöngénk − vallotta be csibészes mosollyal. − Mindnyájan szeretünk gyorsan hajtani.

− Ki hitte volna? − ingerkedtem.

A menza teraszán Jessica ácsorgott, a szeme szinte kocsányon lógott. A karján pedig −  a jóisten áldja meg érte −  ott lógott a dzsekim.

−  Szia, Jessica! −  trilláztam, amikor már csak néhány lépésnyire voltunk tőle. −  Kösz, hogy nem felejtetted el!

Jessica egyetlen szó nélkül a kezembe nyomta a dzsekit.

− Jó reggelt, Jessica! −  mondta Edward udvariasan. Nem az ő hibája, hogy a hangja olyan ellenállhatatlan. Mint az sem, hogy mit képes elérni egyetlen pillantásával...

−  Ööö... izé, szia! − Jessica kikerekedett szemmel bámult először Edwardra, aztán énrám, és megpróbálta elrendezni kusza gondolatait. − Akkor, gondolom, matekon találkozunk! − Jelentőségteljesen rám kacsintott, én pedig elfojtottam egy sóhajt. Mi az ördögöt mondjak majd neki?

− Igen, akkor viszlát!

Azzal otthagyott bennünket, de kétszer is megállt, és a válla fölött hátrasandított.

− Mit fogsz mondani neki? −  kérdezte Edward.

−  Hé, eddig azt hittem, nem tudsz olvasni a gondolataimban! − sziszegtem.

− Nem is tudok − felelte meghökkenve. Aztán leesett neki, hogy értettem, és felragyogott a szeme. − Az övében viszont igen! Alig várja, hogy lerohanjon a kérdéseivel!

Felnyögtem, miközben kibújtam Edward dzsekijéből, visszaadtam neki, és fölvettem az enyémet. Edward az övét csak a karjára vetette.

− Szóval mit mondasz majd neki?

−  Nem segíthetnél egy kicsit? −  esedeztem. − Mire kíváncsi elsősorban?

Edward megrázta a fejét, és pimaszul vigyorgott.

− Nem lenne fair, ha elárulnám.

− Az nem fair, hogy nem osztod meg velem, amit tudsz!

Kis ideig tanácstalanul bandukolt mellettem. Aztán megálltunk a terem ajtaja előtt, ahol az első órám volt.

− Azt szeretné tudni, randizunk-e titokban. És azt is, hogy mit érzel irántam −  mondta végül.

−  Csodás. És mit mondjak neki? −  Megpróbáltam nagyon ártatlan képet vágni. Néhányan elhaladtak mellettünk órára menet, és alighanem megbámultak, de én jóformán észre sem vettem őket.

−  Hmmm. − Pár pillanatig hallgatott, közben a helyére simította egy kibomlott tincsemet. A szívem összevissza kalimpált. − Gondolom, az első kérdésre igennel válaszolhatnál... ha nem bánod. Egyszerűbb, mint bármilyen magyarázkodás.

−  Egyáltalán nem bánom −  mondtam elhaló hangon.

−  Ami a második kérdést illeti... hát, arra én is kíváncsi vagyok, hogy mit felelsz, úgyhogy oda fogok figyelni! − A szája sarka arra a bizonyos féloldalas mosolyra húzódott, amit úgy szerettem. Mire újból levegőhöz jutottam, már késő volt, hogy erre az utolsó megjegyzésére válaszoljak. Sarkon fordult, és elindult.

−  Akkor ebédnél találkozunk! − szólt vissza a válla fölött. Ennek hallatán hárman is megfordultak, és végigmértek.

Kihevülten és bosszankodva siettem az osztályba. Ez így nem ér, gondoltam. Most még jobban idegeskedtem, mit is mondjak Jessicá-nak. Leültem a szokott helyemre, és dühösen levágtam a táskámat.

−   Szia, Bella! − Mike már ott ült a szomszédos széken, furcsa, már-már lemondó arccal. −  Milyen volt Port Angelesben?

−  Hát... − Reménytelen vállalkozás lett volna röviden és az igazsághoz híven összefoglalni a tegnap történteket. −  Remek −  mondtam végül sután. −  Jessica vett egy igazán fantasztikus ruhát.

−  Nem mondott valamit a hétfő estéről? −  faggatózott, de már ragyogott a szeme. Magamban mosolyogtam a beszélgetésnek ezen a fordulatán.

−  De igen, azt mondta, nagyszerűen érezte magát −  nyugtattam meg Mike-ot.

−  Tényleg? − kérdezte mohón.

−  Ezt bizony.

Mr. Mason csendet kért, és beszedte a házi dolgozatainkat. Az angol és az állampolgári ismeretek órát mindvégig valamiféle kábulatban töltöttem, és egész idő alatt azon tépelődtem, hogyan magyarázom el a helyzetet Jessicának, és vajon Edward csakugyan ellenőrzi-e majd Jess gondolatain keresztül, amit mondani fogok. Adottsága meglehetősen aggasztó tud lenni, ha éppen nem annak érdekében használja, hogy az életemet mentse meg...

A második óra végére a köd felszállt, de a napot még mindig komor, alacsonyan szálló felhők takarták. Fölmosolyogtam az égre.

Edwardnak természetesen igaza volt. Amikor bementem matekra, Jessica már ott várt a hátsó padban, és majd kiugrott a bőréből izgalmában. Kelletlenül leültem, és közben próbáltam meggyőzni magam, hogy jobb minél előbb túlesni a dolgon.

− Most pedig mondj el mindent! − parancsolt rám, még mielőtt elhelyezkedtem volna.

− Mit akarsz tudni? − köntörfalaztam.

− Mi történt tegnap este?

− Meghívott vacsorázni, aztán hazavitt. Morcosan, hitetlenkedő arccal fürkészett.

− És hogy értetek haza olyan gyorsan?

− Úgy vezet, mint egy őrült! Rémes! −  Reméltem, hogy Edward ezt is hallja.

− Randitok volt? Megbeszéltétek, hogy ott találkoztok? Erre a kérdésre nem voltam felkészülve.

− Nem, én is nagyon meglepődtem, amikor egyszer csak felbukkant.

Jessica elhúzta a száját, csalódottan konstatálta, hogy őszintén beszélek.

− De ma érted ment, hogy elhozzon a suliba? −  faggatott tovább.

− Igen, és ez is meglepetés volt. Észrevette ugyanis tegnap este, hogy nincs meg a dzsekim − magyaráztam.

−  Szóval akkor máskor is fogtok találkozni?

−  Felajánlotta, hogy szombaton bevisz Seattle-be, mert szerinte a furgonom nem bírná az utat. Ez randinak számít?

−  Igen! − bólintott Jessica.

−  Hát akkor igen.

−  Hű-ű-ű-ha! − ámuldozott, mintha legalább négy szótagú lenne a szó. −  Edward Cullen!

−  Tudom −  ismertem be. −  A „hűha!” még igen enyhe kifejezés.

−  Várj! -Jessica fölkapta a kezét, tenyérrel kifelé fordítva, mintha a forgalmat akarná megállítani. −  Megcsókolt?

−  Nem −  motyogtam. − Nem úgy vagyunk egymással... Jessica csalódottnak látszott. Gondolom, én még inkább.

−  És gondolod, hogy szombaton...? -Jessica felhúzta a szemöldökét.

−  Kétlem. − Szerintem sütött a hangomból a reménytelenség.

−   És miről beszélgettetek? − nyaggatott tovább Jessica. Az óra már elkezdődött, de Mr. Varner nem nagyon figyelt ránk, és mások is sutyorogtak.

−   Nem tudom, Jess, erről is, arról is! Beszéltünk egy kicsit az angol házi dolgozatról... −  Egy nagyon, nagyon kicsit tényleg. Legalábbis megemlítette.

−  Kérlek, Bella! −  esedezett Jessica. −  Részleteket!

−  Hát... na jó, tessék egy részlet! Látnod kellett volna, hogy flörtölt vele a pincérnő... egyszerűen túlment minden határon. De ő ügyet sem vetett rá! −  Rábíztam Edwardra, kezdjen ezzel az információval, amit akar.

−  Ez jó jel! −  bólogatott Jessica. − Csinos volt az a pincérnő?

−  Nagyon, és legfeljebb tizenkilenc-húsz éves lehetett.

−  Még jobb. Akkor biztos nagyon tetszel neki.

−  Lehet, de nehéz eldönteni. Mindig olyan titokzatos! − tettem hozzá Edward kedvéért.

− Nem is tudom, hogy van bátorságod kettesben lenni vele − lehelte Jessica.

− De miért? −Jessica nem tudhatta, min döbbentem meg annyira.

− Hát mert úgy... megfélemlíti az embert. Én nem tudnám, mit mondjak neki! − Grimaszt vágott, alighanem eszébe jutott a ma reggel vagy a tegnap este, amikor ő is kapott egy kis ízelítőt Edward vonzerejéből.

− Én se mindig tudok összefüggően beszélni, ha ott van a közelben − vallottam be.

−  Hát igen. Tényleg hihetetlenül jól néz ki! − vont vállat Jessica, mintha ez jóvátenné minden egyéb hibáját.

Tovább>>