Szívből kívántam, bárcsak ejtenénk ezt a témát. Legalább annyira, mint amennyire abban reménykedtem, hogy Edward csak ugratott, és igazából nem is hallgatja ki, mit beszélünk.
− Nem tudom jól elmagyarázni... de ami a vonásai mögött van., az még hihetetlenebb! − Egy vámpír, aki jó akar lenni... Embereket ment, mert nem akar szörnyeteg lenni... Némán bámultam a katedra felé.
− Csak nem? −vihogott Jessica.
Nem vettem róla tudomást, próbáltam úgy tenni, mintha nagyon figyelnék Mr. Varnerre.
− Szóval tetszik neked? −Jessica nem adta fel.
− Igen − feleltem kurtán.
− Úgy értem, igazán tetszik? − nyaggatott tovább.
−Igen −mondtam újra, és elpirultam. Csak reméltem, hogy ez a mellékes részlet nem jut el szerelmem gondolataiba.
Jessica besokallt az egyszavas válaszaimtól.
−Mennyire tetszik neked?
−Túlságosan is − suttogtam vissza. −Jobban, mint amennyire én neki. De nem tudom, mit tehetnék ez ellen... − Felsóhajtottam, ekkor már merő tűz volt az arcom.
Ekkor szerencsére Mr. Varner felszólította Jessicát. Óra alatt nem faggatózhatott többet, amikor pedig kicsengettek, elterelő hadműveletbe kezdtem.
−Angolórán Mike megkérdezte, mondtál-e valamit a hétfő estéről! −közöltem vele.
−Komolyan? Mit feleltél?! − tátogott, és teljesen megfeledkezett Edwardról és rólam.
−Azt mondtam, hogy remekül érezted magad, és ennek nagyon örült.
−Mondd el szóról szóra, hogy mit kérdezett, és te mit válaszoltál!
Spanyolra menet egész úton Mike szavait elemeztük, az óra nagyobbik részét pedig Mike különféle arckifejezésének részletes leírásával töltöttük. Én jóval hamarabb ejtettem volna ezt a témát, ha nem félek tőle, hogy újra az én ügyemre terelődik a szó.
Aztán ebédszünet következett. Azt hiszem, az, ahogy rögtön fölugrottam a helyemről, a könyveimet kapkodva gyömöszöltem a táskámba, plusz az átszellemült arckifejezésem, mindent elárult Jessicának.
−Ma nem velünk ülsz, igaz? − találgatott.
−Azt hiszem, nem. −Egészen biztos azért nem lehettem benne, mert mi van, ha Edwardnak megint nyoma vész?
De ahogy kiléptünk, ott állt a falnak támaszkodva − és sokkal jobban hasonlított egy görög istenre, mint ahhoz bárkinek joga lenne −, és engem várt. Jessica végigmérte, az égnek fordította a szemét, és faképnél hagyott bennünket.
−Akkor később még beszélünk, Bella! − szólt vissza roppant jelentőségteljesen. Lehet, hogy ma kénytelen leszek néma üzemmódra kapcsolni a telefonom.
− Hello! − Edward hangján éreztem, hogy mulat valamin, ugyanakkor ingerült is. Semmi kétség, kihallgatta, amit Jessicával beszéltünk.
−Szia!
Semmi más nem jutott az eszembe, és Edward se mondott egyelőre semmit −nyilván kivárja az alkalmas pillanatot, gondoltam, így hát némán ballagtunk egymás mellett a menzára. Edward oldalán sétálva megint úgy éreztem magam, mint az első napon: mindenki engem bámult.
Ő állt be elsőnek a sorba, még mindig szótlanul, bár néhány másodpercenként rám pillantott töprengve. Arcáról lassanként teljesen eltűnt a derült, csúfondáros kifejezés, és átadta a helyét az ingerültségnek. Idegesen babráltam a dzsekim zipzárját.
A pultnál telerakta a tálcát mindenfélével.
−Mit csinálsz? −tiltakoztam. −Azt hiszed, ezt mind meg bírom enni?
Megrázta a fejét, és előbbre lépett, hogy kifizesse az ennivalót.
−A fele természetesen az enyém. Felvontam a szemöldökömet.
Edward arrafelé lavírozott, ahol legutóbb ültünk. A hosszú asztal másik végén egy csomó végzős eltátotta a száját, amikor leültünk egymással szemben. Edward tudomást sem vett róluk.
− Vegyél, amit csak akarsz! − elém tolta a tálcát.
−Kíváncsi lennék − mondtam, miközben felvettem egy almát, és forgatni kezdtem a kezemben −, mit csinálnál, ha valaki addig nyaggatna, amíg nem eszel valamit?
−Te örökké kíváncsi vagy! − grimaszolt fejcsóválva. Komoran farkasszemet nézett velem, miközben felemelt egy szelet pizzát a tálcáról, és megfontoltan beleharapott, gyorsan megrágta és lenyelte. Én kerekre tágult szemmel figyeltem.
−Ha valaki addig nyüstölne, amíg nem eszel földet, meg tudnád tenni, nem? −kérdezte leereszkedően.
Az orromat ráncoltam.
−Egyszer meg is tettem... mert a többi gyerek szekált, hogy úgysem merem −vallottam be. −Nem is volt olyan rossz.
Edward fölnevetett.
−Azt hiszem, még csak meg sem vagyok lepve. − Elnézett a vállam fölött: valami megragadhatta a figyelmét mögöttem.
−Jessica minden mozdulatomat árgus szemmel figyeli. Később majd részletesen elemezni fogja neked! − A pizza maradékát odatolta elém. Jessica említésére újra bosszús lett.
Letettem az almát, és beleharaptam a pizzába, és közben magam elé meredtem, mert tudtam, hogy Edward mindjárt beszélni kezd.
−Szóval csinos volt a pincérnő, mi? −kérdezte könnyedén.
−Miért, te nem vetted észre?
−Nem, nem figyeltem. Másutt járt az eszem.
−Szegény lány! −Most már megengedhettem magamnak a nagylelkűséget.
−Mondtál valamit Jessicának... szóval valamit, ami aggaszt engem. − Nem engedte, hogy másra tereljem a szót. A hangja rekedt volt, és ahogy a pillái alól kilesett, láttam, hogy csakugyan aggasztja valami.
−Nem csodálom, ha olyasmit is hallottál, aminek nem örültél. Tudod, azt mondják, a hallgatózóknak már csak ez a sorsa! − emlékeztettem.
− Figyelmeztettelek rá, hogy hallgatózni fogok.
−Én meg figyelmeztettelek, hogy nem biztos, hogy minden gondolatomról tudni akarsz.
− Tényleg figyelmeztettél −a hangja még mindig nyers volt. −De azért nincs egészen igazad. Nagyon is szeretném tudni, mit gondolsz, legyen szó bármiről. Csak azt szeretném... ha nem gondolnál bizonyos dolgokat.
− Micsoda különbség! −csúfolódtam.
− De most nem igazán erről akarok beszélni.
−Hanem miről? −Már megint egymás felé hajoltunk az asztal fölött. Edward összekulcsolt, nagy, fehér kezére támasztotta az állát: én előredőltem, jobb kezem a nyakamon. Folyton emlékeztetnem kellett magamat, hogy egy zsúfolt ebédlőben ülünk, és valószínűleg rengeteg kíváncsi szempár szegeződik ránk. Olyan könnyű volt a világról megfeledkezve lebegni a mi kis saját, feszültséggel teli buborékunkba zárva.
− Te tényleg azt hiszed, hogy én fontosabb vagyok neked, mint te énnekem? − mormolta. Közelebb hajolt hozzám, sötétarany szemét belefúrta az enyémbe.
− Már megint azt csinálod! − motyogtam. Pupillája kitágult a meglepetéstől. -Mit?
− Elkápráztatsz! −vallottam be, és megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, amikor újra ráemeltem a szemem.
− Ó...
− Nem a te hibád − sóhajtottam. −Nem tehetsz róla.
− Hajlandó vagy felelni a kérdésemre? Lesütöttem a szemem.
− Igen-
−Igen, hajlandó vagy felelni, vagy igen, tényleg ezt gondolod? − Már megint ingerült volt.
− Igen, tényleg ezt gondolom. − A fényesre lakkozott asztallapon kirajzolódó görcsöket és repedéseket tanulmányoztam. A csönd tovább mélyült. Csökönyösen ragaszkodtam hozzá, hogy ezúttal ne én legyek az, aki megtöri, és keményen küzdöttem a kísértés ellen, hogy a szemem sarkából meglessem, milyen képet vág.
Amikor végül megszólalt, a hangja bársonyosan simogatott:
− Tévedsz!
Fölnéztem, a pillantása megtelt gyöngédséggel.
−Azt nem tudhatod! − tiltakoztam suttogva. Kétkedve ráztam a fejem, bár a szívem vadul kalapált az iménti szavak hallatán, és nagyon szerettem volna hinni neki.
−Miből gondolod, hogy így van? −kérdezte, és ha jól sejtem, megpróbálta (eredménytelenül) egyenesen az agyamból kiolvasni az igazságot.
Annak dacára, hogy arcának látványa most is teljesen összezavart, megpróbáltam koncentrálni. Miközben a szavakat keresgéltem, egyre türelmetlenebb lett, nyugtalanította a hallgatásom. Elvettem a kezemet a nyakamról, és feltartottam a mutatóujjamat.
−Hadd gondolkodjam! −kértem. Tüstént felvidult, mert most már tudta, hogy válaszolni fogok a kérdésére. Leejtettem mindkét kezemet az asztalra, és összeérintettem a két tenyerem. Újra meg újra összefontam, majd szétnyitottam az ujjaimat, és közben beszélni kezdtem.
−Hát a teljesen nyilvánvaló okoktól eltekintve, néha... Nem lehetek biztos benne... én nem tudok olvasni mások gondolataiban, de néha úgy érzem, amikor éppen valami egészen másról beszélsz, mintha el akarnál búcsúzni tőlem! − Ennyi tellett tőlem, ennél jobban nem tudtam érzékeltetni, mennyire fájnak időnként a szavai.
− Te mindent észreveszel! − suttogta. Ekkor újra rám tört az a bizonyos fájdalom, mert azzal, amit mondott, megerősítette a félelmemet. −Viszont pontosan ezért tévedsz! −kezdte magyarázni, de aztán a szeme hirtelen összeszűkült: − Mit értesz azon, hogy „teljesen nyilvánvaló okok”?
−Hát például nézz csak rám! −mondtam; feleslegesen, mert már amúgy is engem nézett. −Teljesen mindennapi vagyok. Na jó, leszámítva az olyan kellemetlenségeket, hogy hajlamos vagyok halálközeli élményeket halmozni, és olyan ügyeden vagyok, hogy már-már mozgássérültnek számítok. És aztán nézz magadra... − zavarba ejtő tökéletessége felé intettem.
Mérgesen összeráncolta a homlokát egy pillanatra, aztán a ráncok elsimultak, és sokat tudó pillantással nézett rám.
− Nem látod magadat tisztán. Elismerem, úgy vonzód a szerencsétlenséget, mint a mágnes −kuncogott sötéten −, de te nem hallhattad, mit gondolt magában minden egyes hímnemű lény ebben az iskolában az első napon, amikor megjelentél!
Csak pislogtam.
− Nem tudom elhinni... − motyogtam magamban.
− Higgy nekem most az egyszer: minden vagy, csak éppen hétköznapi nem!
A zavarom még az örömömnél is nagyobb volt, amikor láttam, hogy néz rám, miközben ezt mondja. Gyorsan visszatereltem a szót a beszélgetésünk eredeti tárgyára.
− De én nem akarok elbúcsúzni tőled!
− Hát nem érted? Pontosan ez bizonyítja, hogy igazam van. Fontosabb vagy nekem, mint én neked, mert én meg tudom tenni... − Megrázta a fejét, szemlátomást küszködött. − Ha az a helyes, hogy elbúcsúzzunk, akkor én inkább magamnak okozok fájdalmat, mint hogy neked ártsak, nehogy veszélybe sodorjalak!
Megharagudtam.
− És nem hiszed el, hogy hasonló helyzetben én is ugyanezt tenném?
− Te soha nem kerülhetsz ilyen választás elé.
Megint megváltozott a hangulata, váratlanul, ahogy szokott: szája gonoszkodó, elragadó mosolyra húzódott.
− Persze, kezdem belátni, hogy ha garantálni akarom a biztonságodat, az napi huszonnégy órás elfoglaltságot jelent, és szükségessé teszi az állandó jelenlétemet.
− Miért, ma például senki nem akart kinyírni! −emlékeztettem boldogan, amiért könnyedebb hangnemre váltottunk át. Nem akartam, hogy még egyszer szóba hozza a búcsúzást. Ha kell, szántszándékkal veszélybe sodrom magam, csak hogy a közelemben tartsam... Gyorsan elhessegettem a gondolatot, mielőtt még Edward megneszelné. Ha valami, hát ez a gondolat egészen biztosan bajba keverne...
− Még nem −jegyezte meg.
− Még nem −helyeseltem. Vitatkozhattam volna, de most kifejezetten kedvemre volt. Számítson csak további katasztrófákra!
− Még valamit szeretnék kérdezni tőled! − Az arca még mindig derűs volt.
− Nosza!
−Tényleg be kell menned Seattle-be szombaton, vagy ez csak ürügy, hogy lerázd a hódolóidat?
Grimaszt vágtam, ahogy eszembe jutott az a nap.
−Azért még számolunk, hogy Tylert rám szabadítottad! − figyelmeztettem. − A te hibád, hogy elhitette magával, vele megyek a ballagási bálra!
− Ugyan, nélkülem is talált volna rá alkalmat, hogy megkérdezzen. Én csak szerettem volna figyelni közben az arcodat! −Sokkal dühösebb lettem volna rá, ha a nevetése nem olyan elbűvölő. −Ha én kérdezlek meg, nekem is nemet mondtál volna? − kérdezte, még mindig nevetgélve.
− Azt hiszem, nem − vallottam be. −De később lemondtam volna... Betegségre hivatkozom, vagy azt hazudom, hogy kificamítottam a bokám.
AJÁNLOM AZ OLDALT
