a biológia teremben mindenki minket nézett,ahogy egymás mellett odaballagtunk az asztalunkhoz. Nyugtáztam, hogy Edward már nem fordítja el a székét, nem húzódik messzire tőlem. Most egészen közel ült, a karunk majdnem összeért.
Mr. Banner ebben a pillanatban behátrált a terembe −remekül időzítette a bevonulását, meg kell hagyni −, egy kerekeken gördülő, magas fémállványt vonszolt, rajta egy súlyosnak látszó, régimódi tévékészülék és egy videó. Szóval ma vetítés lesz − szinte tapintható volt az osztály megkönnyebbülése.
Mr. Banner belökte a kazettát a vonakodó videólejátszóba, és a falhoz lépett, hogy lekapcsolja a villanyt.
Amint a terem elsötétült, hihetetlen erősen érzékeltem Edward közelségét, hogy mindössze egy-két ujjnyi távolság választ el egymástól bennünket. Szinte áramütésként futott végig rajtam a gondolat, s megbabonázott, hogy lehetséges még erősebben érzékelni a jelenlétét, mint addig. Sajgó vágy fogott el, hogy kinyújtsam a kezem és megérintsem, hogy megsimogassam a sötétben, legalább egyetlenegyszer... Alig bírtam uralkodni magamon. Szorosan összefontam a karomat a mellemen, a kezemet ökölbe szorítottam, és közben úgy éreztem, mindjárt megőrülök.
Elkezdődött a film, a képernyő derengése megtörte a sötétséget. Önkéntelenül Edwardra pillantottam. Zavartan elmosolyodtam, amikor láttam, hogy pontosan olyan pózban ül, mint én, összefont karral, ökölbe szorított kézzel, ráadásul ő is éppen engem les a szeme sarkából. Visszavigyorgott rám, és még a sötétben is megperzselt a tekintetével. Gyorsan elfordultam, mielőtt légszomjam támadt volna. Kész röhej, bele is szédültem!
Az óra rettentő hosszúnak tűnt. Nem bírtam odafigyelni a filmre − igazából azt sem tudom, miről szólt. Megpróbáltam ellazulni, persze minden eredmény nélkül, mert egy pillanatra sem enyhült az a feszültség, ami mintha Edward testéből áradt volna. Időnként engedélyeztem magamnak egy gyors pillantást felé, ő sem bírt lazítani. A szinte leküzdhetetlen vágy, hogy megérintsem, szintén nem csökkent, úgyhogy a biztonság kedvéért olyan erővel nyomtam az öklömet a bordáimnak, hogy végül az ujjam is sajgott.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor vége lett az órának, és Mr. Banner felkapcsolta a villanyt. Kinyújtóztattam a karom, és megmozgattam a görcsbe merevedett ujjaimat. Edward halkan kuncogott mellettem.
− Hát ez érdekes volt −mormolta.
− Ühüm − mindössze ennyit bírtam kinyögni.
− Akkor megyünk? −kérdezte, és könnyed mozdulattal felállt.
Majdnem felsírtam. Te jó ég, tornaóra következik! Óvatosan tápászkodtam fel, félve, hogy ez a köztünk keletkezett furcsa, újfajta erő az egyensúlyérzékemet is megbolygatta.
Edward némán kísért át az udvaron, az ajtónál megálltunk, megfordultam, hogy elbúcsúzzak tőle. Ahogy az arcát megláttam, megdöbbentem − annyira elgyötört, majdhogynem fájdalmas volt, és olyan hihetetlenül vad és gyönyörű, hogy megint fellobbant bennem a vágy, hogy megérintsem. A búcsúszavak a torkomon akadtak.
Felemelte a kezét, a szemén láttam, hogy vívódik, aztán gyorsan végigsimított ujja begyével az arccsontomon. A bőre ugyanolyan jeges volt, mint mindig, de ott, ahol megérintett, a bőröm ijesztően forró lett − mintha megégettem volna magam, csak még nem érezném a fájdalmat.
Aztán sarkon fordult, és otthagyott.
Szédelegve imbolyogtam a tornaterembe. Besodródtam az öltözőbe, félájultan átöltöztem, és nemigen jutott el a tudatomig, hogy körülöttem mások is vannak. Mindaddig lebegtem, míg a kezembe nem nyomtak egy ütőt. Nem volt különösebben súlyos, de azért nagyon bizonytalan fogása volt. Néhányan lopva máris kétkedő pillantásokat vetettek rám. Clapp, a tornatanár ránk dörrent, hogy alkossunk párokat.
Hála istennek, Mike-ban maradt annyi lovagiasság, hogy odajött hozzám:
− Akarsz velem lenni?
− Kösz, Mike, de egyáltalán nem kellene ekkora kockázatot vállalnod!
− Ne aggódj, majd igyekszem kitérni az utadból! − vigyorgott. Néha olyan könnyű kedvelni Mike-ot.
A dolog azért így sem ment olyan simán. Valahogy sikerült fejbe kólintanom magam az ütőmmel, és ugyanezzel a lendülettel odasóztam Mike vállára. Az óra hátralévő részét a pálya egyik sarkában töltöttem, az ütőmet a biztonság kedvéért a hátam mögé dugtam. Bár miattam hátrányba került, Mike még így is igen jó teljesítményt nyújtott: egymagában megnyert három játszmát a négyből. Mikor az edző lefújta az órát, a tenyerembe csapott, mintha nekem is járna a gratula-pacsi.
− Szóval így állunk −mondta Mike, miközben lementünk a pályáról.
− Szóval hogy?
− Te és Cullen, he? − kérdezte dacosan. A rokonszenvem abban a pillanatban elpárolgott.
− Ez nem rád tartozik, Mike! − figyelmeztettem, és magamban a pokol tüzes fenekére kívántam Jessicát.
− Nem tetszik ez nekem − morogta mégis.
− Nem is kell, hogy tessék! − fakadtam ki.
− Úgy néz rád, mintha... fel akarna falni −folytatta, mintha meg se hallotta volna, amit mondtam.
Sikerült még időben visszafojtanom a kitörni készülő, hisztérikus nevetést, de egy halk kis vihogás így is kicsúszott a számon. Mike sötéten nézett rám. Búcsút intettem neki, és bemenekültem az öltözőbe.
Gyorsan magamra kapkodtam a ruhámat, a gyomromban immár nem is pillangók, hanem jóval erőteljesebb szárnyasok verdestek egyfolytában. Iménti vitám Mike-kal máris alig volt több távoli emléknél. Azon töprengem, vajon Edward az ajtóban vár-e rám, vagy az autójánál találkozunk. És mi van akkor, ha ott lesz vele az egész családja? Hirtelen igazi félelemhullám söpört végig rajtam. Tudják, hogy én tudom? És én vajon tudhatok-e róla, hogy ők tudják, hogy én tudom, vagy sem?
Mire kiléptem a tornateremből, már odáig jutottam, hogy eldöntöttem, gyalog megyek haza, és még csak egy pillantást sem vetek a parkoló felé. De aggodalmaim feleslegesnek bizonyultak. Edward már várt, hanyagul a tornaterem falának támaszkodva, nyugodt, derűs arccal. Nagy kő esett le a szívemről.
−Szia! −leheltem szélesen mosolyogva.
−Hello! −ugyanolyan sugárzó mosollyal válaszolt. −Milyen volt a tornaórád?
A képem kissé megnyúlt.
−Remek −hazudtam.
−Tényleg? − Szemlátomást nem győztem meg. A hátam mögött bámult valamit résnyire szűkült szemmel. Megfordultam én is, és még láttam Mike távolodó hátát.
−Mi a baj? −kérdeztem.
−Mike Newton kezd az idegeimre menni.
−Csak nem hallgatóztál már megint? − háborogtam. Hirtelen minden jókedvem elpárolgott.
−Hogy van a fejed? −kérdezte ártatlanul.
−Hát te hihetetlen vagy! − Faképnél hagytam, és eltrappoltam úgy nagyjából a parkoló irányába, bár ezen a ponton a hazagyaloglás lehetőségét sem zártam ki.
Edward azonban könnyedén lépést tartott velem.
−Te említetted, hogy még sose láttalak tornaóra közben, úgyhogy kíváncsi lettem! − Ez nem hangzott túl bűnbánóan, úgyhogy továbbra sem vettem róla tudomást.
Némán mentünk az autójáig −bár az én némaságom mögött csak úgy fortyogott a düh. Amikor már csak néhány lépésnyire jártunk, megtorpantam − a kocsija körül valóságos csoportosulás támadt, főleg fiúk. Aztán rádöbbentem, hogy nem is a Volvót, hanem Rosalie piros sportkocsiját bámulják tátott szájjal. Ránk se bagóztak, amikor Edward átcsusszant közöttük, és kinyitotta a kocsi ajtaját, én meg gyorsan bemásztam az ülésre.
− Én mondtam, hogy túl feltűnő! −morogta Edward.
− Miféle autó ez? − kérdeztem.
− Egy M3-as.
− Nem vagyok perfekt az Autósmagazin-ból.
− Egy BMW! −Fintorgott, miközben megpróbált kitolatni anélkül, hogy egyetlen bámészkodót is elütne.
Bólogattam − erről a típusról még én is hallottam.
− Még mindig haragszol? − kérdezte, miközben óvatosan manőverezett kifelé.
− Az nem kifejezés. Felsóhajtott.
− És ha bocsánatot kérek, megbocsátasz?
− Talán... ha komolyan gondolod. És ha megígéred, hogy nem teszed többé! − mondtam határozottan.
−Tegyük fel, hogy komolyan gondolom, és ráadásul engedlek vezetni szombaton? −alkudozott ravaszul.
Megfontoltam, és úgy döntöttem, ennél jobb ajánlatot úgysem kapok.
− Megegyeztünk!
−Hát akkor nagyon sajnálom, hogy felbosszantottalak! −Egy hosszú pillanatig égő szemmel, komolyan nézett rám, amitől egyből félrevert a szívem, aztán megint évődő lett. − És szombaton reggel az első napsugárral megjelenek a házatok előtt!
−Uhm, Charlie mindenesetre alaposan el fog csodálkozni, ha derült égből egy gazdátlan Volvót talál a felhajtón.
Leereszkedően rám mosolygott.
−Nem állt szándékomban kocsival menni.
−De akkor hogyan...
−Ezzel te ne törődj! − intett le. −Ott leszek, autó nélkül, és kész! Annyiban hagytam a dolgot. Ennél fontosabb kérdésem is volt.
−Most már később van? −kérdeztem jelentőségteljesen. Edward elhúzta a száját.
−Gondolom, igen. Igyekeztem udvariasan várakozni.
Edward megállította a kocsit. Meglepetten észleltem, hogy máris Charlie háza előtt álltunk, és a furgonom mögött parkolunk. Sokkal praktikusabb úgy utazni Edward kocsijában, hogy az ember nem néz semerre útközben.
−És te még mindig tudni szeretnéd, miért nem láthatsz vadászat közben? −Mintha valami vidámság csillant volna a szemében.
−Hát −igyekeztem helyesbíteni −, leginkább az érdekelne, miért reagáltál olyan hevesen, amikor megkérdeztem.
−Megijesztettelek? −Igen, egészen határozottan mulatott rajtam.
−Nem − hazudtam, de nem hitte el.
−Sajnálom, hogy megijesztettelek! − mondta újra, és futólag rám mosolygott, de aztán minden játékosság eltűnt a szeméből. −De micsoda gondolat, hogy ott legyél, amikor vadászunk...! −Megfeszítette az állkapcsát.
−Miért, olyan szörnyű lenne?
−Kimondhatatlanul! − lökte ki a szót az összeszorított fogán keresztül.
−Mert...?
Mély lélegzetet vett, és kibámult a szélvédőn a vastag, tovaúszó felhőkre. Olyan alacsonyan vonultak, hogy úgy tűnt, elérhetnénk őket, ha kinyújtjuk a kezünk.
− Amikor vadászunk − kezdte lassan, vonakodva −, akkor teljesen átengedjük magunkat az ösztöneinknek... nem az agyunk irányít minket, mint máskor. Főként a szaglásunkra hagyatkozunk. Ha ott lennél a közelemben, amikor így elveszítem az uralmat önmagam fölött... − Megrázta a fejét.
Keményen uralkodtam az arcizmaimon, mert tudtam, hogy a következő másodpercben felméri, milyen hatással volt rám, amit mondott, és csakugyan így is történt. Az arcom nem árult el semmit.
De a pillantásunk összekapcsolódott, és a csend egyre mélyebb lett − és valahogy más, mint korábban. A délutáni elektromos szikrák újra kipattantak, vibrált tőlük a levegő, miközben elmerültünk egymásban. Levegőt is elfelejtettem venni, így idővel szédülni kezdtem. Amikor végre oxigén után sóhajtottam, s megtört a csend, lehunyta a szemét.
−Bella, azt hiszem, jobb, ha most bemész!
Kinyitottam az ajtót, és a kocsiba áramló, jeges huzattól egy kicsit kitisztult a fejem. Óvatosan kiszálltam, attól félve, hogy ebben a kábulatban a saját lábamban is elbotlom, és becsuktam magam mögött az ajtót, anélkül, hogy visszanéztem volna. Aztán meghallottam a leereszkedő kocsiablak zümmögését, és hátrafordultam.
−Ja, és Bella...! − Kihajolt a nyitott ablakon, és halványan rám mosolygott.
− Igen?
− Holnap rajtam a sor!
− Miben?
Még szélesebben elmosolyodott, rám villantotta ragyogó fogsorát.
− Holnap én kérdezek tőled!
Azzal már ott sem volt, végigsöpört az utcán, és eltűnt a sarok mögött. Kuncogva mentem a ház felé. Ha más nem is, annyi legalább világos volt, hogy holnap is látni akar.
Aznap éjjel Edward megint főszerepet játszott az álmaimban, mint mostanában mindig. De valahogy a tudattalanom hangulata is megváltozott, azt is átjárta a kettőnk közt keletkezett elektromos feszültség, így egész éjszaka nyugtalanul forgolódtam, és többször fölriadtam. Csak hajnaltájt sikerült végre kimerült, álomtalan álomba zuhannom.
Amikor fölébredtem, még mindig fáradt voltam, ráadásul ideges. Fölhúztam a barna, magas nyakú pulóveremet és az elmaradhatatlan farmert, és a Phoenixben megszokott vállpántos blúzokról és sortokról ábrándoztam. Csöndben reggeliztünk, ahogy szoktunk, de nem is számítottam másra. Charlie tojást sütött magának, én pedig bekanalaztam a szokásos müzlimet. Azon töprengtem, vajon Charlie elfeledkezett-e a szombati programomról. De ő rögtön meg is válaszolta ki nem mondott kérdésemet, miközben felállt, és a mosogatóhoz vitte a tányérját.
− Ami a most szombatot illeti... −kezdte, és megeresztette a csapot. Összerezzentem.
− Igen, Apu?
− Még mindig úgy gondolod, hogy bemész Seattle-be?
− Igen, úgy tervezem. − Jobb lett volna, ha nem hozza szóba a témát, mert akkor nem kellene óvatosságból mindenféle féligazságokat kitalálnom.
Kinyomott egy kis mosogatószert a tányérjára, aztán szétmázolta a szivaccsal.
− És biztos nem érsz vissza időben a bálra?
− De hát én nem megyek a bálba, Apu!
−De ugye, nem azért, mert nem hívott meg senki? − buzgón mosogatásba rejtette aggodalmát.
Ügyesen kikerültem a taposóaknát.
− Erre a bálra a lányok hívják meg a fiúkat!
− Vagy úgy... − motyogta, és eltörölgette a tányért.
AJÁNLOM AZ OLDALT
