12. EGYENSÚLYOZÁS

−  Billy! −  kiáltotta Charlie, amint kiszállt az autóból. A verandára érve intettem Jacobnak, hogy kövessen. Charlie a hátam mögött harsányan üdvözölte a két Blacket.

−  Nem fogok úgy tenni, mintha nem láttam volna, hogy te ültél a kormánynál, Jake! −  mondta szigorúan.

−   Mi a rezervátumban hamarabb kapunk jogsit! −  bizonygatta Jacob, miközben én kinyitottam az ajtót, és felkattintottam a villanyt a verandán.

−  Ezt el is higgyem? −  nevetett Charlie.

−  Valahogy be kell jutnom a városba! −  Bár sok év telt el azóta, hogy utoljára hallottam Billy zengő hangját, könnyen felismertem. Ettől a hangtól hirtelen újra gyereknek éreztem magam.

Bementem a házba, nyitva hagytam magam mögött az ajtót, és fölkapcsoltam a villanyt, aztán felakasztottam a dzsekimet a fogasra. Utána a küszöbről figyelem, ahogy Charlie és Jacob kisegítik Billyt a kocsiból, és beültetik a tolószékébe.

Félreálltam az útból, azok hárman pedig beviharzottak a székkel a házba, és lerázták magukról az esővizet.

−  Ez ám a meglepetés! −  örvendezett Charlie.

− Rég jártam itt −  felelte Billy. −  Remélem, nem jöttem rosszkor! Sötét szeme újra felém villant, a pillantása kifürkészhetetlen

volt.

−  Dehogyis, nagyszerű, hogy eljöttél! Remélem, itt maradsz és megnézed a meccset.

Jacob elvigyorodott.

− Szerintem apám is pont így gondolja, a mi tévénk ugyanis lerobbant a múlt héten.

Billy csúnyán nézett a fiára.

−   És persze Jacob is alig várta már, hogy viszontlássa Bellát! −  kontrázott az idősebb Black. Jacob haragosan pislogott az apjára, és lesunyta a fejét, nekem pedig lelkifurdalásom támadt. Lehet, hogy túlságosan meggyőző voltam a tengerparton?

− Éhesek vagytok? − A konyha felé iramodtam, csak hogy kikerüljek Billy hatósugarából.

−  Nem, ettünk már, mielőtt elindultunk −  felelte Jacob.

− És te, Charlie? −  Bemenekültem a sarok mögé.

−   Meghiszem azt! −  harsogta Charlie, útban a nappali és a tévé felé. Billy tolószéke nyikorogva követte.

A sajtos melegszendvicsek már sültek, és épp egy paradicsomot szeleteltem, amikor valaki a hátam mögé lépett.

−  Mi újság? Hogy vagy? −  kérdezte Jacob.

− Elég jól! −  Jacob jókedve ragadósnak bizonyult. − Na, és veled mi a helyzet? Befejezted már az autódat?

− Még nem. − Összeráncolta a homlokát. − Még mindig hiányzik pár alkatrész. Ezt, amivel jöttünk, úgy kértük kölcsön! − Hüvelykujjával az udvar felé bökött.

−  Sajnálom. Eddig még nem találkoztam olyan izével... mit is mondtál a múltkor, mire van még szükséged?

−   Hengerfejre. −  Elvigyorodott. −  Valami baj van a furgonnal? − kérdezte váratlanul.

−  Nem, miért?

− Hát csak mert nem azzal jöttél haza.

Lebámultam a szendvicsre, megemeltem a szélét, hogy nem égett-e még oda az alja.

− Egy barátom hozott haza.

−  Jó kis kocsija van! − csettintett Jacob elismerően. −  De nem ismertem meg a fickót, aki vezette. Pedig azt hittem, a legtöbb helybéli srácot ismerem.

Diplomatikusan biccentettem, és közben megfordítottam a szendvicseket.

− Apám viszont mintha ismerné valahonnan.

− Jacob, adnál pár tányért? Ott vannak a polcon, a mosogató fölött.

−  Persze.

É már hozta is a tányérokat. Abban reménykedtem, hogy ezzel letudtuk a témát.

−  Szóval ki volt az? −  feszegette mégis. Fölsóhajtottam: úgy látszik, nincs menekvés.

−  Edward Cullen.

Jacob felkacagott. Csodálkozva néztem rá. Ettől mintha kissé zavarba jött volna.

−   Ez mindent megmagyaráz − mondta. −  Nem értettem, miért viselkedik apám olyan furán.

−  Aha −  ártatlan képet vágtam. −  Nem szereti Cullenéket.

−  Babonás vénember − mormolta Jacob alig hallhatóan.

−  De azért, ugye, szerinted se fog szólni Charlie-nak? − szaladt ki a számon, mielőtt észbe kaptam volna.

Jacob egy pillanatig rám bámult, de fekete szeméből semmit nem tudtam kiolvasni.

−  Nem hinném −  felelte végül. − Azt hiszem, Charlie már a múltkor is nagyon lehordta, amikor szóba hozta ezt a dolgot. Azóta nem is igen beszéltek egymással. Szerintem a mai este afféle kibékülés. Nem, nem hinném, hogy apa újra szóba hozná Cullenéket.

−  Értem −  mondtam tőlem telhetőlen közömbös hangon. Bevittem Charlie vacsoráját, úgy tettem, mintha én is a meccset  nézném, Jacob pedig mellém telepedett. Valójában azért ültem oda, hogy halljam, miről beszélnek a férfiak, feszülten figyeltem minden szóra, és azon rágódtam, hogy ha Billy mégis árulkodásra vetemedne, miként akadályozzam meg.

Hosszúra nyúlt az este. Lett volna egy csomó leckém, de nem mertem Billyt egyedül hagyni Charlie-val. Végre vége lett a meccsnek.

−  Lejöttök valamikor a barátaiddal a partra? −  firtatta Jacob, miközben áttolta az apja székét a küszöbön.

−  Még nem tudom −  hárítottam el.

−  Kellemes este volt, Charlie −  mondta Billy.

−  Gyertek át a következő meccsre is! −  biztatta Charlie.

−  Persze, persze −  bólogatott Billy. −  Ne félj, itt leszünk! Jó éjszakát! −  Felém fordult, és a mosoly eltűnt az arcáról. −  Vigyázz magadra, Bella! − mondta komolyan.

− Köszönöm! − motyogtam, és nem néztem rá.

Az emeletre vezető lépcső felé tartottam, de Charlie utánam szólt.

− Várj egy kicsit, Bella!

Összerezzentem. Mégiscsak mondott valamit Billy, mielőtt csatlakoztam hozzájuk?

De Charlie nyugodt volt és derűs, és még mindig vigyorgott a váratlan látogatás feletti örömében.

− Ma este még nem is tudtunk beszélgetni. Milyen napod volt?

− Jó. −  Fél lábbal az első lépcsőfokon azon törtem a fejem, a napom melyik részletéről számolhatnék be neki. −  A tollaslabdában mi nyertük mind a négy játszmát.

− Tyűha, nem is tudtam, hogy tudsz tollasozni.

− Hát, ami azt illeti, nem tudok, de a partnerem tényleg jól játszik.

− Ki az? −  érdeklődött.

− Öhm... Mike Newton −  feleltem kelletlenül.

− Tényleg... már említetted, hogy jóban vagy a Newton-gyerekkel −  mondta felélénkülve. −  Nagyon rendes család. −  Egy pillanatra eltöprengett. −  Miért nem hívod meg a szombati bálra?

− Apu! − nyögtem fel. − A barátnőmmel, Jessicával jár. És különben is, tudod, hogy nem tudok táncolni.

−  Na igen −  motyogta. Aztán bocsánatkérően rám mosolygott. −  Különben talán jobb is, ha nem leszel itthon szombaton. Úgy tervezem, elmegyek horgászni pár fickóval az őrsről. Állítólag remek idő lesz. De ha elhalasztód a Seattle-i kirándulást, és mégis megvárod, amíg akad valaki, aki elkísér, akkor inkább itthon maradok. Tudom, hogy túl sokat hagylak egyedül.

− Dehogy, nagyszerű apa vagy! − Reméltem, hogy nem látszik rajtam a megkönnyebbülés. −  Különben is, én szeretek egyedül lenni, ebben meglehetősen hasonlítok hozzád! − Rákacsintottam, mire szeme körül csak úgy táncolt a sok kis ránc a mosolytól.

Aznap éjjel jobban aludtam, mert olyan fáradt voltam, hogy nem álmodtam semmit. Amikor másnap felébredtem a gyöngyszürke reggeli világosságra, nagyszerű kedvem támadt. Innen nézve az előző, feszült este, Billy és Jacob látogatása teljesen ártalmatlannak tűnt: úgy döntöttem, nem foglalkozom vele többet. Azon kaptam magam, hogy fütyörészek, miközben a hajamat beszorítottam a hajpánt alá, és később is, amikor lefelé szökdécseltem a lépcsőn. Charlie-nak is feltűnt.

− Jó kedved van ma reggel!

− Péntek van − vontam vállat.

Kapkodva készülődtem, hogy amint Charlie kiteszi a lábát, startra kész legyek. A könyveimet már beraktam a táskámba, fölvettem a cipőmet, fogat mostam, de hiába rohantam az ajtóhoz abban a pillanatban, ahogy Charlie látótávolságon kívül került, Edward megint gyorsabb volt nálam. Ott várt a csillogó-villogó autójában, az ablakok lecsavarva, a motor kikapcsolva.

Ezúttal nem haboztam, gyorsan beültem mellé, hogy minél előbb láthassam az arcát. Szokott féloldalas mosolyával köszöntött, amitől máris elállt a lélegzetem és a szívverésem. Lehetséges, hogy az angyalok még nála is szebbek, gondoltam, de én azt már el sem tudom képzelni. Minden vonása tökéletes volt.

− Hogy aludtál? −  kérdezte. Vajon tudja, milyen vonzó a hangja?

− Remekül. És neked milyen éjszakád volt?

− Kellemes. − Láttam rajta, hogy mulat valamin, amibe én nem vagyok beavatva.

− Megkérdezhetem, hogy mit csináltál? − kérdeztem.

− Nem. − Elvigyorodott. − Ma még én kérdezek!

Az életemben szerepet játszó emberekről kérdezgetett: minél többet meg akart tudni Renée-ről, a hobbijairól, arról, hogy mivel töltöttük a szabad időnket. Aztán arról a nagyanyámról, akit ismertem, az egy-két barátomról a suliból − később pedig, nagy zavaromra, fiúkról kezdett kérdezgetni, akikkel jártam. Még szerencse, hogy sose jártam igazából senkivel, úgyhogy a beszélgetésnek ez a része hamar befejeződött. Ugyanúgy meglepődött, mint Jessica és Angela, amikor meghallotta, hogy még sose voltam szerelmes.

− Szóval sose találkoztál még senkivel, aki tetszett volna neked?

− kérdezte nagyon komolyan, én meg azon rágódtam, vajon mi járhat a fejében.

− Phoenixben soha − vallottam be vonakodva. Ajka vékony, kemény vonallá keskenyedett.

Ekkor már a menzán ültünk. A nap egyetlen összefüggő kábulatban suhant el, de ezt már kezdtem megszokni. Kihasználva az alkalmat, hogy egy pillanatra elhallgatott, gyorsan beleharaptam a szendvicsembe.

− Hagynom kellett volna, hogy ma a saját kocsiddal gyere! − jelentette ki váratlanul.

− Miért? −  csodálkoztam.

− Ma ebéd után elmegyünk Alice-szel.

−  Ó... −  csalódottan pislogtam. −  Semmi gond, gyalog is elég hamar hazaérek...

− Csak nem képzeled, hogy engedlek hazáig gyalogolni! Elhozzuk a furgonodat, nyugi, itt fog várni!

−  Nem hoztam magammal a kocsikulcsot... − Felsóhajtottam.

− Tényleg nem bánom, ha gyalogolnom kell! − Azt viszont nagyon is bánom, hogy nem lehetek vele a hazafelé úton.

Edward megrázta a fejét.

− A furgonod itt fog várni, a kulcs benne lesz a gyújtásban, hacsak nem félsz attól, hogy valaki el találja lopni! −  Felnevetett: ezt a gondolatot szemlátomást igen mulatságosnak találta.

−  Rendben van −  hagytam rá. Nagyjából biztos voltam benne, hogy a kocsikulcsom a szerdán viselt farmerom zsebében lapul, egy halom koszos ruha alatt a mosókonyhában. Még ha be is tör a házba, ha esetleg ezt tervezi, akkor se fogja megtalálni. Edward látta rajtam: csak azért egyeztem bele a dologba, mert úgysem tudja megoldani.

− Na és hová mentek? − kérdeztem könnyedén.

− Vadászni − felelte komoran. −  Ha holnap egész nap kettesben leszek veled, akkor meg kell tennem minden lehetséges óvintézkedést. −  Mogorván nézett... és könyörögve. −  Még mindig lemondhatod, tudod.

Lesütöttem a szemem. Attól tartottam, hogy hipnotikus tekintetével épp erre akar rávenni. Nem voltam hajlandó félni tőle, nem számít, miféle veszélyt jelent a közelléte. Nem számít, ismételgettem magamban.

− Nem − suttogtam, és újra fölnéztem az arcába. −  Nem bírom.

− Talán igazad van. −  A szeme mintha pillanatról pillanatra sötétebb lett volna.

Megpróbáltam másra terelni a szót.

− Hány órakor jössz értem holnap? −  Máris teljesen lehangolt a gondolat, hogy mindjárt el kell válnom tőle.

− Az attól függ... holnap szombat, nem akarsz kicsit tovább aludni? −  ajánlotta fel.

− Nem −  vágtam rá. Edward elfojtott egy mosolyt.

− Hát akkor a szokott időben − döntött. −  Charlie otthon lesz?

−  Nem, holnap horgászni megy! −  Tetszett, hogy ilyen szerencsésen alakultak a dolgok.

Edward hangja hirtelen éles lett.

− És mit fog gondolni, ha holnap nem kerülsz haza?

−  Fogalmam sincs − feleltem hűvösen. − Tudja, hogy holnapra terveztem a nagymosást. Talán azt hiszi majd, hogy belefulladtam a mosógépbe.

Edward csúnyán nézett rám, én meg csúnyán néztem vissza. Viszont az ő haragja sokkal erősebben hatott rám, mint az enyém őrá.

− Mire vadásztok ma este? −  kérdeztem, amikor már biztos voltam benne, hogy én veszítettem a „ki-néz-dühösebben-a-másik-ra?”-versenyben.

−  Bármire, amit a parkban találunk. Nem megyünk messzire. − Mindig zavarba hozta, amikor ilyen könnyed hangnemben társalogtam vele titkos életéről.

− És miért éppen Alice-szel mész? − kíváncsiskodtam.

Tovább>>