Megdöbbentő látványt nyújtott a napfényben. Egész délután egyfolytában bámultam, mégsem tudtam betelni vele. A bőre, amely a tegnapi vadászkiránduláson kapott ugyan egy kis színt, de azért hófehér volt, a szó szoros értelmében szikrázott, mintha sok ezer parányi gyémánttal lenne kirakva. Mozdulatlanul feküdt a fűben, inge szétnyílt szoborszerű, sugárzó mellkasán, szikrázó karja meztelen. Csillámló, halvány levendulaszín szemhéja csukva, bár természetesen nem aludt. Olyan volt, mint egy ismeretien, márványsima és kristálycsillámos kőből faragott tökéletes szobor.
Időnként megmoccant az ajka, mintha remegne. Amikor megkérdeztem, azt felelte, dúdolgat magában, csak olyan halkan, hogy én nem hallom.
Élveztem a napsütést, bár az én ízlésemnek a levegő nem volt elég száraz. Szerettem volna én is hanyatt dőlni, mint Edward, és átengedni magam a napnak. De ülve maradtam, összegömbölyödve, államat felhúzott térdemen nyugtattam, és nem bírtam levenni róla a szememet. Enyhe szél fújt, összekócolta a hajamat, és megborzongatta a mozdulatlan alakja körül hullámzó füvet.
A rét, amelynek látványa annyira lenyűgözött az első pillanatban, jelentéktelenné halványult Edward szépsége mellett.
Még most is attól féltem, hogy a következő pillanatban eltűnik, mint egy látomás, mert túl szép ahhoz, hogy igaz legyen... Tétován kinyújtottam a ujjam, és megcirógattam csillámló kézfejét. Újra elálmélkodtam bőrének tökéletes, selymes simaságán és márványos hűvösségén. Amikor újra felnéztem, a szeme nyitva volt, engem figyelt. Ma karamella színe volt a szemének, világosabb és melegebb, mint vadászat után mindig. Tökéletes ajka futó mosolyra húzódott.
− Nem félsz tőlem? − kérdezte játékosan, de kihallottam mögüle az igazi kíváncsiságot.
−Nem jobban, mint máskor.
Még szélesebben elmosolyodott, fogsora megvillant a napfényben.
Közelebb araszoltam hozzá, most már az egész kezemet feléje nyújtottam, és az ujjam hegyével körülrajzoltam a felsőkarját. Megremegtem, és tudtam, hogy ezt ő is észrevette.
−Nem baj? −kérdeztem, mert újra lehunyta a szemét.
−Nem −felelte, anélkül, hogy a szemét kinyitotta volna. −El nem tudod képzelni, milyen érzés! − Felsóhajtott.
Könnyedén végighúztam az ujjam tökéletes karizmain, követtem a könyökhajlatában kékesen kanyargó erek halvány mintázatát. A másik kezemmel már nyúltam, hogy megfordítsam a kezét, de rájött, mit szeretnék, és fölfelé fordította a tenyerét azzal a szemfényvesztő gyorsasággal, ahogy mozogni szokott. Ettől megriadtam: az ujjaim egy pillanatra megdermedtek a karján.
− Sajnálom − lehelte. Még időben néztem fel, hogy lássam, amint aranyszínű szeme újra lecsukódik. − Veled túlságosan könnyű önmagamnak lenni.
Fölemeltem a kezét, ide-oda forgattam, és néztem, ahogy a nap megcsillan a tenyerén. Közelebb húztam az arcomhoz, megpróbáltam benézni a bőre alá.
− Mondd el, hogy mire gondolsz most! − suttogta. Lenéztem, és láttam, hogy nyitva a szeme, és hogy most egyszerre feszült figyelemmel néz rám. − Még mindig fura érzés, hogy sose tudom, mit gondolsz!
− Tudod, mi többiek egyfolytában így érezzük magunkat.
− Nehéz élet lehet... − Csak képzeltem volna, hogy a hangjában szomorúság bujkál? − De még mindig nem mondtad meg, mire gondolsz.
−Éppen azt kívántam, bár tudnám, te mire gondolsz... − Haboztam.
− És?
− Azt is kívántam, bárcsak el tudnám hinni, hogy tényleg létezel. És azt is kívántam, bárcsak ne félnék!
− Nem akarom, hogy félj! −mormolta nagyon halkan. De én azt is meghallottam, mi volt az, amit nem mondott, mert nem mondhatott ki: azt, hogy nem kell félnem, hogy nincs mitől félnem.
− Nem éppen arra a fajta félelemre gondoltam, bár kétségkívül arról se kellene megfeledkeznem.
Olyan hirtelen ült fel, hogy észre se vettem, csak arra eszméltem, hogy ott ül, a jobb karjára támaszkodva, a bal tenyere még mindig a kezemben. Angyali szépségű arca néhány centire volt az enyémtől. Hátrahőkölhettem volna − hátra kellett volna hőkölnöm − ettől a váratlan közelségtől, de nem bírtam megmozdulni. Aranyszeme mozdulatlanná bűvölt.
− Hát akkor mitől félsz? −sürgetett.
De én nem tudtam felelni. Mint ahogy egyszer már korábban is, az arcomon éreztem hűvös lélegzetét. Olyan csodálatosan édes, olyan jó illatú volt, hogy összefutott a nyál a számban. Soha nem éreztem még hasonlót. Ösztönösen, mielőtt ráébredtem volna, hogy mit teszek, közelebb hajoltam hozzá, hogy belélegezzem.
A következő pillanatban már ott sem volt: kitépte a kezét az enyémből, és mire át tudtam fókuszálni a szememet, húsz lépésnyire tőlem, a kis rét szélén, egy hatalmas fenyőfa sötét árnyékában állt. Mintha pofon vágtak volna. Az üres kezem valósággal fájt.
− Sajnálom... Edward! −suttogtam, de tudtam, hogy úgyis meghallja.
− Várj egy kicsit! − szólt vissza, kicsit hangosabban, hogy az én kevésbé érzékeny fülem is meghallja. Mozdulatlanul ültem.
Tíz hihetetlenül hosszú másodperc telt el így, aztán elindult felém. Lassabban mozgott, mint szokott. Néhány lépésnyire tőlem megállt, kecsesen leereszkedett a fűre, és leült, törökülésben. Közben egyfolytában a szemembe nézett. Mély lélegzetet vett, aztán bocsánatkérően elmosolyodott.
− Nagyon sajnálom! −Egy pillanatig habozott. − Megértenéd, hogy gondolom, ha most azt mondanám, hogy én is csak ember vagyok?
Bólintottam egyet, de nem igazán bírtam nevetni a tréfáján. A vércukorszintem az egekbe szökött, ahogy lassan ráébredtem, milyen veszélyben forogtam. Hiába ült messzebbre tőlem, mégis megorrontotta. A mosolya csúfondárossá változott.
−Hát nem én vagyok a világ legkiválóbb ragadozója? Minden porcikámmal magamhoz csalogatom a zsákmányt. A hangommal, az arcommal, még a szagommal is! Mintha bizony szükségem lenne rá! − Váratlanul megint talpra szökkent és eliramodott, eltűnt a szemem elől, hogy aztán felbukkanjon ugyanannál a fánál, ahol az előbb állt, miután fél másodperc alatt megkerülte a rétet. −Mintha bizony el tudnál futni előlem! −nevetett keserűen.
Aztán felnyúlt fél kézzel, és fülsiketítő reccsenéssel, minden erőfeszítés nélkül letört egy fél méter vastag ágat egy fenyő törzséről. Egy pillanatig az egyik kezében egyensúlyozta, aztán villámsebesen elhajította, neki egy másik hatalmas fának −az megrázkódott és hosszan reszketett az ütéstől.
És aztán megint ott állt előttem, mozdulatlanul, mint egy kőszobor.
−Mintha bizony meg tudnád védeni magad tőlem! − mondta gyöngéden.
Mozdulatlanul ültem, és elfogott a félelem, ahogy még soha. Eddig még sose láttam így, teljesen megszabadulva attól a gondosan őrzött látszattól, amelyet a külvilág felé mutatni szokott. Még sose volt kevésbé emberi... sem ennél gyönyörűbb. Tágra nyílt szemmel, hamuszürke arccal ültem, mint egy madár, amelyet megbűvölt a kígyó pillantása.
−Ne félj! −bársonyos hangja csábító volt, ha akarta, ha nem. − Megígérem... − Egy pillanatig habozott. − Megesküszöm rá, hogy nem bántalak! −Láttam, hogy nem is annyira engem akar meggyőzni, mint inkább saját magát.
− Ne félj! − suttogta újra, miközben lassan, nagyon lassan közelebb lépett. Könnyedén, de szándékos lassúsággal leereszkedett a fűre, míg csak az arcunk egy magasságba nem került, karnyújtásnyira egymástól.
− Kérlek, bocsáss meg! − mondta merev udvariassággal. − Általában tudok uralkodni magamon. Csak éppen most kiborítottál egy pillanatra. De mostantól, ígérem, kifogástalanul fogok viselkedni.
Várt, de én még mindig nem bírtam megszólalni.
− Különben is, ma tényleg nem vagyok szomjas! −Rám kacsintott.
Ezen már nevetnem kellett, bár a hangom reszketett és kissé elfulladt.
− Jól vagy? −kérdezte gyöngéden, aztán lassan, óvatosan kinyújtotta márványfehér kezét, és az enyémbe helyezte.
Lenéztem sima, hűvös kezére, aztán a szemébe. A pillantása gyöngéd volt, bűnbánó. Újra a kezére néztem, aztán az ujjam hegyével ismét végigsimítottam a vonalakat a tenyerében. Félénken elmosolyodtam.
Kápráztató mosollyal válaszolt.
− Hol is tartottunk, mielőtt olyan lehetetlenül viselkedtem? −kérdezte olyan előkelő hanghordozással, ahogy az elmúlt századokban beszélhettek az emberek.
− Esküszöm, nem emlékszem. Még mindig szégyenkezett.
− Azt hiszem, arról beszéltünk, miért is félsz, a legkézenfekvőbb okoktól eltekintve.
− Aha, tényleg. − Nos?
Ujjam szórakozottan kóborolt sima, csillámló tenyerén. Teltek a másodpercek.
− Milyen könnyen elveszítem a türelmemet! − sóhajtott fel. És hirtelen ráébredtem, hogy ez a dolog pontosan ugyanolyan új az ő számára is, mint nekem. Hiába van annyi év felmérhetetlen
tapasztalat a birtokában, ez az egész neki is nehéz. Ebből a gondolatból bátorságot merítettem.
− Azért félek, mert... hát szóval, nyilvánvaló okokból nem maradhatok mindig veled. És attól félek, hogy én veled akarok lenni, sokkal jobban vágyódom rá, mint szabadna. − Nehéz volt mindezt hangosan kimondani.
− Igen − helyeselt lassan, elgondolkodva. −Ettől csakugyan félned kell. Attól, hogy velem akarsz lenni. Óvakodnod kell tőlem, a saját érdekedben. Már régen el kellett volna mennem −sóhajtott. − Legalább most meg kéne tennem. De nem hiszem, hogy képes lennék rá.
−De én nem akarom, hogy elmenj! −motyogtam, és megint a kezét néztem.
−Pontosan ezért kellene elmennem. De ne aggódj! Alapjában véve önző alak vagyok. Túlságosan vágyódom a társaságodra, semhogy képes lennék azt tenni, ami helyes.
− Örülök neki.
− De ne örülj! −Megint elhúzta a kezét, igaz, most gyöngédebben, de a hangja élesebb lett. Élesebb, mint máskor, de mégis gyönyörűbb bármilyen más emberi hangnál. Nehéz volt lépést tartani a hirtelen hangulatváltozásaival −elkábultam tőlük, és mindig lemaradtam egy lépéssel.
−De én nemcsak a társaságodra vágyódom! Ezt sose felejtsd el! Ne felejtsd el, hogy rád nézve veszélyesebb vagyok, mint bárki másra! − Elhallgatott, és ködös tekintettel meredt az erdő felé.
Egy pillanatra elgondolkodtam.
− Nem értem, mire gondolsz, legalábbis az utolsó részt biztosan nem értem − mondtam.
Mosolygott megint, a hangulata szemlátomást újra megváltozott.
−Hogy magyarázzam meg neked? − kezdte elgondolkodva. − Méghozzá anélkül, hogy megint megijesztenélek? ...Hmmm. − Ösztönösen visszacsúsztatta kezét az enyémbe: én szorosan a két tenyerem közé fogtam. Edward lenézett összekulcsolódó ujjainkra.
− Ez elképesztően kellemes érzés, ez a meleg! − Fölsóhajtott. Kis időbe telt, amíg összeszedte a gondolatait.
− Azt tudod, ugye, hogy mindenki más ízeket kedvel? Van, aki a csokoládéfagylaltot, mások az epret?
Bólintottam.
− Elnézést, ezért az ennivalós hasonlatért, de máshogy nem tudom megmagyarázni.
Nevettem.
− Tudod, minden embernek más az illata, más az eszenciája. Ha bezárnál egy alkoholistát egy poshadt sörrel teli szobába, ő boldogan eliszogatna ott. De ha éppen leszokófélben lenne az alkoholról, azért meg tudná állni, hogy ne igyon belőle. Ám tegyük fel, hogy ugyanebben a szobában talál egy pohár százéves brandyt, a legritkább, legfinomabb konyakot, amelynek meleg illata belengi a helyiséget. .. Nos, mit gondolsz, mi történne akkor az emberünkkel?
Némán ültünk, egymás szemébe nézve próbáltunk olvasni a másik gondolataiban.
Edward törte meg a csöndet.
− De talán nem is ez a jó hasonlat. A brandynek talán túl könnyű lenne ellenállni. Az alkoholista helyett inkább heroinistát kellett volna mondanom.
−Szóval én vagyok a kedvenc kábítószered? − ugrattam, hogy enyhítsek egy kicsit a hangulat komolyságán.
Futólag elmosolyodott, láthatólag méltányolta az erőfeszítésemet.
−Igen, az a helyzet, hogy pontosan az vagy nekem: a legtisztább heroin!
− És ez gyakran előfordul? − kérdeztem.
Elnézett a fák csúcsa felé, miközben a válaszon gondolkodott.
−Beszélgettem erről a fivéreimmel. Jaspernek nagyjából mindnyájan egyformák vagytok. Ő csatlakozott legkésőbb a családunkhoz. Neki még állandó küzdelmet jelent, hogy ellenálljon a kísértésnek. Még nem volt ideje, hogy kifejlessze magában a különféle illatok, aromák iránti érzékenységet. − Gyors, bocsánatkérő pillantást vetett rám. −Sajnálom.
−Nem zavar. Kérlek, ne aggódj állandóan, hogy esetleg megbántasz, vagy megijesztesz, vagy bármi! Ti így gondolkodtok. Meg tudom érteni, legalábbis megpróbálom. Magyarázd el úgy, ahogy neked a legegyszerűbb.
Mély lélegzetet vett, és újra felbámult az égre.
−Szóval Jasper úgy gondolja, hogy ő még soha nem találkozott senkivel, aki annyira... − Habozott, a megfelelő szót kereste. − ...annyira vonzotta volna, mint te engem. Márpedig ha így véli, akkor szerintem sem élt át ilyesmit. Emmett, úgymond már régóta egy csónakban evez velünk, ő pontosan értette, miről beszélek. Azt mondta, vele ez kétszer megesett, és hát az egyik esetben erősebb volt a vonzás...
AJÁNLOM AZ OLDALT
