− És mit csinált Emmett? −kérdeztem, csak hogy megtörjem a csendet.
De rögtön láttam, hogy ez rossz kérdés volt. Edward arca elsötétült, két tenyerem közt ökölbe szorult a keze. Elfordította a fejét. Vártam, de tudtam, hogy nem fog válaszolni.
−Még a legerősebbek is kibuknak a csónakból, nem igaz?
−Mit kérsz tőlem? Az engedélyem? −kérdeztem élesebben, mint ahogy szerettem volna. Megpróbáltam kedvesebb hangot megütni, hiszen nehezére eshetett nyíltan beszélni ezekről a dolgokról. − Úgy értsem, hogy nincs remény? − Milyen nyugodtan tudok beszélni a tulajdon halálomról!
−Nem, nem! −Már meg is bánta, amit egy pillanattal előbb mondott. −Hát persze, hogy van remény! Már úgy értem, persze, hogy nem foglak... − Félbehagyta a mondatot. Izzó tekintete az enyémbe fúródott. − Velünk egészen más a helyzet. Emmett... Azok idegenek voltak, akikkel összeakadt. És nagyon régen történt, akkor még nem volt ennyire... gyakorlott, ennyire óvatos, mint most.
Feszült figyelemmel fürkészett, míg átgondoltam a dolgot.
−Szóval, ha véletlenül találkoztunk volna... egy sötét sikátorban, vagy ilyesmi... − kezdtem, de aztán elakadtam.
−Minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne ugorjak fel az osztályterem kellős közepén, és... − Hirtelen elhallgatott, és elfordította a fejét. −Amikor elmentél mellettem, kevésen múlott, hogy ott helyben tönkre nem tettem mindazt, amit Carlisle felépített számunkra. Ha nem gyakorlom az utóbbi, hát, igen sok évben, hogy leküzdjem a szomjúságomat, akkor nem bírtam volna fékezni magam... − Szünetet tartott, megint a fákat fixírozta.
Mindkettőnknek az a bizonyos első találkozás járt a fejében.
−Biztosan azt hitted, valami megszállottal van dolgod.
−Csak nem értettem, miért. Hogyan utálhattál meg olyan hirtelen...
−Nekem te olyan voltál, mint valami démon, aki egyenesen a poklomból szállt fel a földre, hogy tönkretegyen. A bőrödből áradó illat... azt hittem, megőrjít, azon az első napon. Egyeden óra alatt vagy százféleképpen elterveztem, hogyan foglak kicsalogatni a teremből, hogy kettesben legyünk. De leküzdöttem minden egyes kísértést, mert a családomra gondoltam, arra, hogy mennyit árthatnék neki. Ki kellett rohannom a teremből, el kellett menekülnöm, nehogy kimondjam azokat a szavakat, amelyekkel ráveszlek, hogy kövess...
Fölnézett, és látta, milyen megrendült arccal próbálom megemészteni a keserű emlékeket. Aranyszínű szeme izzó, veszedelmes pillantást lövellt rám a pillái alól.
Hipnotikus tekintete végre eleresztette az enyémet.
−Amikor megpróbáltam átalakítani az órarendemet, remélve, hogy akkor el tudlak kerülni, egyszer csak ott termettél abban a szűk, meleg irodában. Egyszerűen őrjítő volt az illatod! Akkor hajszál híján rád vetettem magamat. Rajtunk kívül csak egy törékeny emberi lény volt a helyiségben, könnyedén elintézhettem volna.
Összeborzongtam a meleg napsütés ellenére. Most, hogy az ő szemén keresztül láttam újra a történeteket, most ébredtem rá, mekkora veszélyben forogtam. Szegény Ms. Cope... kis híján a halálát okoztam.
− De ellenálltam a kísértésnek. Magam sem tudom, hogy sikerült. Kényszerítettem magam, hogy ne várjak rád, ne kövesselek hazáig. A szabad levegőn, amikor már nem éreztem az illatodat, könnyebb volt világosan gondolkozni és helyesen dönteni. A többieket kitettem a házunk közelében, szégyelltem bevallani nekik, milyen gyönge vagyok, csak annyit vettek észre, hogy valami nagyon nincs rendben velem, aztán egyenesen bementem Carlisle-hoz a kórházba, hogy megmondjam neki, elmegyek. Meglepetten meredtem rá.
−Kocsit cseréltünk, az övének tele volt a tankja, és én nem akartam sehol megállni. Nem mertem hazamenni, szembenézni Esmével. Ő biztosan nem eresztett volna el szépszerével. Megpróbált volna meggyőzni, hogy erre semmi szükség... Másnap reggel már Alaszkában voltam. −Ezt úgy mondta, mint aki valami szégyenletes gyöngeséget ismer be. −Két napot töltöttem ott, pár régi ismerősömmel... de honvágyam támadt. Fájt a gondolat, hogy aggodalmat okozok Esmének és a többieknek, a fogadott családomnak. A hegyek tiszta levegőjében nehéz volt elhinnem, hogy te tényleg olyan ellenállhatatlan vagy. Meggyőztem magam, hogy gyöngeség elmenekülni. Már máskor is sikerült megküzdenem a kísértéssel, igaz, az közel sem volt ilyen erős. Végtére is ki vagy te, csak egy jelentéktelen kislány... −Elvigyorodott. −
− hogy jössz te ahhoz, hogy elűzz engem arról a helyről, ahol lenni szeretnék? így hát visszajöttem... − Elrévedt.
Meg se bírtam szólalni.
−Megtettem minden óvintézkedést, a szokásosnál többet vadásztam és táplálkoztam, mielőtt viszontláttalak. Biztosra vettem, elég erős vagyok hozzá, hogy ugyanúgy bánjak veled, mint bármely más emberi lénnyel. Ilyen elbizakodott voltam. Az kétségkívül komoly nehézséget jelentett, hogy nem tudtam egyszerűen olvasni a gondolataidban, így nem tudhattam, hogyan vélekedsz rólam. Nem voltam hozzászokva, hogy ilyen körülményes módon lessem ki valakinek a gondolatait, a tieidet Jessica agyából hallgattam ki... Jessicának meglehetősen hétköznapi elméje van, és bosszantott, hogy az ő színvonalára kell süllyednem. Ráadásul nem tudhattam, komolyan gondolod-e, amit mondasz neki. Rendkívül idegesítő volt...
A puszta emléktől is bosszús ráncokba szaladt a homloka. Hallgattam tovább.
−Úgy döntöttem, megpróbálom elfeledtetni veled, milyen gorombán viselkedtem az első napon, úgyhogy igyekeztem úgy beszélni hozzád, mint bárki máshoz. Ami azt illeti, kíváncsi is voltam, azt reméltem, néhányat mégiscsak el tudok fogni a gondolataid közül. De túl érdekes voltál, azon kaptam magam, hogy lebilincsel, amit mondasz és ahogy mondod... időről időre pedig egy mozdulatoddal vagy a hajaddal felkavartad a levegőt, és én újra elkábultam attól az illattól... És aztán jött az, hogy majdnem elgázoltak a szemem láttára. Később tökéletes mentséget találtam magamnak arra, miért léptem közbe abban a pillanatban: ha nem mentelek meg, ha az orrom előtt folyni kezd a véred, akkor aligha lett volna annyi önuralmam, hogy ne leplezzem le ott mindenki előtt, hogy mik vagyunk. De csak később hivatkoztam erre az ürügyre. Abban a pillanatban csak egy dologra tudtam gondolni: „Őt ne!”.
Lehunyta a szemét, vallomása nyomán újraélte a gyötrelmes emlékeket. Mohón ittam a szavait, minden ésszerűségről megfeledkezve. A józan ész azt parancsolta volna, hogy féljek tőle. Ehelyett megkönnyebbültem, hogy végre mindent értek. És elöntött a részvét Edward iránt, hogy annyit kellett szenvednie, holott éppen azt vallotta be, hogy ki akarta oltani az életemet. Végre meg bírtam szólalni, bár még mindig csak suttogtam.
−És a kórházban?
Fölpattant a szeme, és az enyémbe villant.
−Megrémültem. Nem tudtam elhinni, hogy végül mégis veszélybe sodortam mindnyájunkat, hogy a kezedbe adtam magam − és éppen a te kezedbe. Mintha szükségem lett volna további indokra, hogy megöljelek! − Mindketten összerezzentünk, amikor ez a szó kicsúszott a száján. − De végül éppen az ellenkező hatást érte el − folytatta gyorsan. − Rettenetesen összevesztem Rosalie-val, Emmett-tel és Jasperrel, amikor fölvetették, hogy itt az ideje... soha még ilyen komolyan nem vesztünk össze. De Carlisle a pártomra állt, és Alice is. −Grimaszt vágott, amikor kimondta Alice nevét. El sem tudtam képzelni, miért. −Esme azt mondta, tegyek meg mindent, amit jónak látok, annak érdekében, hogy maradhassak. − Elnézően csóválta a fejét.
−Másnap belehallgattam mindenkinek a gondolataiba, akivel szót váltottál, és döbbenten tapasztaltam, hogy megtartottad a szavadat. Egyáltalán nem értettem, miért teszed. De azt tudtam, hogy nem kerülhetek közelebbi kapcsolatba veled. Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy olyan távol maradjak tőled, amennyire csak lehetséges. És minden áldott nap a bőröd illata, a lélegzeted, a hajad... ugyanolyan erővel hatott rám, mint az első alkalommal.
A pillantása újra az enyémet kereste, és meglepően gyöngéd volt.
−És mindennek ellenére −folytatta −, jobban tettem volna, ha tényleg leleplezem mindnyájunkat az első pillanatban, mint ha itt és most, itt, ahol nincsenek tanúk, és semmi nem állíthat meg, kárt tennék benned!
Kibújt belőlem az embere úgyhogy muszáj volt megkérdeznem:
−De hát miért?
− Isabella! − Lágyan, puhán ejtette ki a teljes nevemet, aztán játékosan összeborzolta a hajamat a szabad kezével. Ettől a könnyed érintéstől mintha áramütés szaladt volna végig a testemen. − Bella, nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy bántottalak! El sem tudod képzelni, mennyit kínzott a gondolat. − Újra szégyenkezve lesütötte a szemét. − Elképzeltelek, amint ott fekszel, mozdulatlanul, fehéren, hidegen... hogy sose látom többet, amint elpirulsz, hogy nem látom felvillanni a szemedben a megértést, amikor hirtelen átlátsz rajtam... elviselhetetlen lenne! − Csodálatos, elgyötört tekintete az enyémet kereste. − Nekem most te vagy a legfontosabb dolog az életemben! És mindig is az maradsz!
Beleszédültem, olyan hirtelen vett új fordulatot a beszélgetésünk. Közeli elhalálozásom kedélyes témájáról hirtelen áttértünk a vallomásokra. Elmerültem kettőnk közt nyugvó kezünk tanulmányozásában, de éreztem, hogy aranyszín szemét le nem veszi rólam.
− Azt már úgyis tudod, hogy én miként érzek − mondtam végül. − Itt vagyok... amit nagyjából úgy lehet lefordítani, hogy inkább meghalnék, mintsem elszakadjak tőled −fintorogtam. -Vagyis bolond vagyok.
− Tényleg bolond vagy! − helyeselt nevetve. Összenéztünk, és én is felnevettem. Együtt kacagtunk az egész őrületen és a helyzetünk képtelenségén.
− És akkor az oroszlán beleszeretett a bárányba... −suttogta, és én lesunytam a fejem, nehogy meglássa, milyen boldog izgalmat keltett bennem ez a szó.
− Micsoda buta bárány! −sóhajtottam.
− Micsoda beteg, mazochista oroszlán! −Megint az árnyas erdő felé bámult, én meg azon töprengtem, hová ragadhatták a gondolatai.
− Miért...? −kezdtem, aztán elhallgattam, mert nem tudtam, hogyan folytassam.
Rám nézett, és elmosolyodott: a napfény csillogva verődött vissza arcáról és fogsoráról.
− Igen?
− Mondd meg, miért menekültél el előlem? A mosolya lehervadt.
− Tudod, hogy miért.
− Nem, úgy értettem, hogy mit csináltam rosszul? Tudod, szeretnék résen lenni, úgyhogy legjobb, ha minél előbb megtanulom, mit nem szabad tennem. Ezzel például −megcirógattam a keze fejét −, úgy látom, nincs semmi baj.
Edward újra elmosolyodott.
−Semmit nem csináltál rosszul, Bella! Az egész az én hibám volt.
− De én szeretnék segíteni, hogy ne nehezítsem meg a dolgod.
− Nos... Az volt a baj, hogy olyan közel hajoltál hozzám. A legtöbb ember ösztönösen hátrahőköl tőlünk, taszítja őket, hogy mi olyan mások vagyunk... Nem számítottam rá, hogy olyan közel jössz hozzám. És aztán a nyakad illata... − Elhallgatott, és rám nézett, nem ijesztett-e meg.
− Oké, rendben! − mondtam hetykén, hogy enyhítsek a hirtelen támadt feszültségen. Leszegtem az államat. −A jövőben tartózkodni fogok a nyakam felfedésétől!
Sikerült. Edward elnevette magát.
− De nem, tényleg, inkább csak az volt a baj, hogy olyan váratlanul ért!
Felemelte a szabad kezét, és gyöngéden a nyakam oldalára helyezte. Mozdulatlanul ültem, érintésének hűvösségével mintha maga a Természet figyelmeztetett volna arra, hogy rettegnem kellene tőle. De bennem nem volt semmi félelem. Másféle érzések viszont annál inkább...
− Látod! − mondta. − Minden a legnagyobb rendben van!
A vér vadul száguldott az ereimben, és én azt kívántam, bárcsak fékezni tudnám ezt a száguldást, mert féltem, hogy ez még jobban megnehezíti a helyzetét, hiszen érzi, milyen gyorsan lüktet a pulzusom.
−Gyönyörű vagy, amikor elpirulsz! − mormolta. Gyöngéden kiszabadította a másik kezét. Az én kezem ernyedten hullott az ölembe. Finoman megcirógatta az arcomat, aztán két márvány tenyere közé vette.
−Ülj nagyon nyugodtan! −suttogta, mintha nem dermedtem volna mozdulatlanná már amúgy is.
Nagyon lassan hajolt felém, és közben egyfolytában a szemembe nézett. Aztán hirtelen, de nagyon gyöngéden hozzásimította hideg arcát a nyakam tövében lévő gödröcskéhez. Akkor sem bírtam volna moccanni, ha akartam volna. Hallgattam Edward egyenletes lélegzetét, néztem, ahogy a napsugár és a szél játszik bronzszínű hajával, amely a legemberibb volt rajta.
Megfontolt lassúsággal lecsúsztatta a kezét a nyakam két oldalán. Megborzongtam, és hallottam, ahogy ő is sebesebben lélegzik. De a keze gyöngéden továbbcsúszott a vállamra, és ott megpihent.
Az arcát oldalt fordította, az orra súrolta a kulcscsontomat. Aztán ismét mozdulatlanná vált, a fél arcát gyöngéden a mellemhez szorította.
És hallgatta a szívverésemet.
−Ah −sóhajtott fel.
Nem tudom, meddig ültünk ott mozdulatlanul. Talán órákig. Végül a pulzusom lenyugodott, de Edward nem moccant, szótlanul tartott a karjában. Tudtam, hogy bármelyik pillanatban túl sok lehet neki ez az egész, és akkor az én életemnek vége − olyan gyorsan, hogy talán észre sem veszem. És mégsem féltem. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy átölel.
Aztán, túl hamar, eleresztett. A pillantása békés volt.
− Legközelebb már nem lesz ilyen nehéz − mondta elégedetten.
AJÁNLOM AZ OLDALT
