El kellett ismernem, normális sebességnél Edward kifejezetten jól vezet. Mint annyi mindent, ezt is erőfeszítés nélkül művelte. Alig nézett az útra, fél kézzel a volánt fogta, a másikkal a kezemet. Néha belebámult a lenyugvó napba, néha egy pillantást vetett rám −az arcomra, a nyitott ablaktól lobogó hajamra, egymásba fonódó ujjainkra.
Egy régi slágereket játszó állomásra tekerte a rádiót, és az előadóval együtt énekelt egy dalt, amelyet én még sose hallottam. O kívülről fújta a teljes szövegét.
− Szereted az ötvenes évek zenéjét? −kérdeztem.
−Az ötvenes éveknek jó volt a zenéje. Jobb, mint a hatvanas vagy pláne a hetvenes éveké, uhh! − Megborzongott. −A nyolcvanas éveké tűrhető volt.
−Elárulod nekem valaha, hogy igazából hány éves vagy? − puhatolóztam óvatosan, mert nem akartam kizökkenteni jókedvéből.
−Nem mindegy? − Továbbra is felhőtlen maradt a mosolya.
−Mindegy, de azért én kíváncsi lennék... − grimaszoltam. − Semmi nem űzi el úgy az álmot, mint egy megoldatlan rejtély.
−Nem tudom, nem fog-e túlságosan fölzaklatni. −Belebámult a napba, teltek a percek.
−Próbáld ki! − javasoltam végül.
Felsóhajtott, aztán a szemembe nézett, és úgy tűnt, teljesen megfeledkezett az útról. Akármit is olvasott ki a tekintetemből, biztatónak találta. Megint a nap felé fordult −az alkonyat fénye rubin árnyalatú szikrákban verődött vissza a bőréről −, és beszélni kezdett.
−Chicagóban születtem 1901-ben. −A szeme sarkából rám lesett. Ügyeltem rá, hogy az arcomon ne látsszék meglepetés. Kicsit elmosolyodott, és folytatta. −Carlisle talált egy kórházban 1918 nyarán. Tizenhét éves voltam, és spanyolnáthában haldokoltam.
Akaratlanul is felszisszentem. −Nem nagyon emlékszem rá. Régen történt, és az emberi emlékek elhalványulnak. −Egy kis időre a gondolataiba merült, aztán folytatta. −De arra nagyon is emlékszem, milyen érzés volt, amikor Carlisle megmentett, azt nehéz lenne elfelejteni.
−A szüleid?
−Ők már korábban meghaltak a járványban. Egyedül voltam. Ezért választott Carlisle éppen engem. Abban a káoszban, ami a járvány idején uralkodott, senki nem vette észre, hogy eltűntem.
−És hogyan... mentett meg?
Eltelt néhány másodperc, mielőtt válaszolt. Úgy láttam, gondosan megválogatja a szavait.
− Nem volt könnyű. Nem sok fajtánkbelinek van annyi önuralma, hogy képes legyen rá. De Carlisle mindig is a legembersége-sebb volt köztünk, a leginkább együtt érző... Nem hiszem, hogy akadt volna párja, mióta világ a világ. Számomra egyszerűen csak nagyon, nagyon fájdalmas volt.
Szorosra zárt ajka láttán sejtettem, hogy ennél többet erről nem hajlandó mondani. Leküzdöttem hát a kíváncsiságomat, bár ez korántsem volt csak puszta kíváncsiság. Egy csomó olyasmit végig kellett gondolnom ezzel kapcsolatban, amik mindeddig eszembe se jutottak. Edward azonban a maga gyors észjárásával már jóval korábban átgondolta ezeket is.
Lágy hangja kizökkentett a mélázásból.
−Azért tette, mert magányos volt. Aki ezt a megoldást választja, többnyire ezért teszi. Én voltam az első Carlisle családjában, bár Esmét nem sokkal utánam találta. Egy szikláról zuhant le. Egyenesen a kórház halottasházába szállították, noha a szíve még dobogott.
− Vagyis az embernek a halálán kell lennie ahhoz, hogy... − Azt a szót soha nem használtuk, és én most se bírtam kimondani.
−Nem. De Carlisle csak akkor és csak azzal teszi meg, akinek nincs más esélye az életben maradásra. − Valahányszor fogadott apjáról beszélt, mélységes tiszteletről árulkodott a hangja. − De azt mondja, könnyebb olyankor, amikor a vér már gyönge. −Előrenézett az immár sötét országútra, és éreztem, hogy a témát tanácsosabb nem feszegetni tovább.
− És Emmett meg Rosalie?
− Carlisle harmadiknak Rosalie-t hozta a családunkba. Csak sokkal később jöttem rá, hogy abban reménykedett, Rosalie az lesz az én számomra, ami az ő számára Esme. Úgyhogy amikor a közelemben volt, ügyelt rá, hogy sose gondoljon ilyesmire. De én Rosalie-t mindig is csak a tesvéremnek tekintettem. Két évvel később ő találta meg Emmettet. Az Appalache-hegységben vadásztunk, és Rosalie ott bukkant rá, amikor egy medve éppen végezni készült vele. Több mint száz mérföldön át cipelte Carlisle-hoz, mert félt, hogy ő nem lesz képes megtenni, amire szükség van. Csak most kezdem sejteni, milyen nehéz lehetett neki az az út!
−Jelentőségteljesen felém villant a szeme, aztán megemelte egymásba kulcsolódó kezünket, hogy kézfejével végigsimítson az arcomon.
− De megtette −mondtam biztatóan, és elfordítottam a tekintetemet Edward gyötrelmesen szép szeméről.
− Igen, meg −mormolta. −Látott valamit Emmett arcában, ami elegendő erőt adott neki. És azóta is együtt vannak. Néha különválnak tőlünk, és úgy élnek, mint egy házaspár. De minél fiatalabbnak tettetjük magunkat, annál hosszabb ideig maradhatunk egy adott helyen. Forks tökéletesnek tűnt, így aztán mindnyájan beiratkoztunk a középiskolába. − Felnevetett. − Azt hiszem, néhány éven belül újra megüljük majd a lakodalmukat.
− És Alice és Jasper?
− Alice és Jasper nem mindennapi teremtések. Ok mindenfajta külső irányítás nélkül, önállóan fejlesztették ki a lelkiismeretüket, ahogy mi nevezzük. Jasper korábban egy másik családhoz tartozott, egy nagyon-nagyon másfajta családhoz. De ott depresszióba esett, és egymagában kezdett kóborolni. Alice talált rá. Akárcsak nekem, neki is vannak bizonyos különleges képességei a fajtánkra jellemző tulajdonságokon kívül is.
− Tényleg? −vágtam közbe kíváncsian. −De hát azt mondtad, te vagy az egyetlen, aki olvasni tud mások gondolataiban!
− Így is van. Alice-nak másféle képességei vannak. Ő látja a dolgokat... dolgokat, amik megtörténhetnek, amik még csak ezután jönnek majd el. De mindez persze nagyon szubjektív. A jövő nincsen kőbe vésve. Minden változik.
Az arca megkeményedett, amikor ezt mondta.
−És miféle dolgokat lát Alice?
−Látta Jaspert, és tudta, hogy az őt keresi, mielőtt még maga Jasper tudta volna. Látta Carlisle-t és a családunkat, és együtt elindultak, hogy megkeressenek minket. Rendkívül érzékeny a mi fajtánkra. Mindig látja például, ha egy csoport felbukkan a közelünkben. És hogy jelentenek-e valamilyen veszélyt.
−Sokan vannak a... te fajtádból? −Meglepődtem. Vajon hányan sétálgatnak közöttünk, anélkül, hogy tudnánk róluk?
−Nem, nem sokan. De a többségük nem telepszik le sehol. Csak azok, akik hozzánk hasonlóan, nem vadásznak többé rátok, emberekre... − Sejtelmes pillantást vetett felém. − Csak azok tudnak hosszabb ideig emberek között élni. Eddig még csak egy, a miénkhez hasonló családot találtunk, egy kis alaszkai faluban. Egy darabig együtt laktunk, de olyan sokan lettünk, hogy kezdtünk feltűnni a környezetünknek. Akik közülünk másként élnek, általában összetartanak.
−És a többiek?
−Ők többségükben nomádok. Mindannyian úgy éltünk egy darabig. Idővel unalmassá válik, mint bármi más. De néha összefutunk egymással, mert többségünk az északi vidékeket részesíti előnyben.
−Miért?
Ekkor már a házunk előtt parkoltunk, és Edward leállította a motort. Teljes volt a csönd és a sötétség: nem sütött a hold. A verandán nem égett a villany, innen tudtam, hogy apám még nem ért haza.
−Hát hová tetted a szemedet ma délután? − ugratott. − Szerinted végigmehetnék egy napsütötte utcán anélkül, hogy egész sor közlekedési balesetet ne okoznék? Megvan az oka, hogy miért az Olympic-félszigetet választottuk: nem sok hely akad a világon, ahol ilyen keveset sütne a nap. El nem tudod képzelni, mennyire meg lehet unni nyolcvan-egynéhány év alatt a sötétséget, ha kizárólag éjszaka mozdulhatsz ki.
− Hát akkor innen erednek azok a mindenféle mesék?
− Valószínűleg.
− És Alice is egy másik családból jött hozzátok, mint Jasper?
− Nem, de az ő esete kész rejtély. Alice egyáltalán nem emlékszik az emberi életére. És azt sem tudja, ki teremtett belőle magunkfajtát. Egyedül volt, amikor felébredt. Bárki is tette azzá, ami, elsétált onnét, és egyikünk sem érti, miért vagy hogyan. Ha nem rendelkezne azzal a bizonyos képességgel, ha nem látja meg Jaspert és Carlisle-t, ha nem tudja előre, hogy egy nap a családunkhoz fog tartozni, akkor, azt hiszem, Alice teljesen elvadult volna.
Annyi minden volt, amit át kellett gondolnom, annyi mindent szerettem volna még kérdezni! De ekkor, szörnyű zavaromra, megkordult a gyomrom. Észre sem vettem eddig, hogy éhes lennék. Ekkor azonban rádöbbentem, hogy farkaséhes vagyok.
− Sajnálom, hogy föltartottalak. Ideje vacsoráznod.
− Nem, kösz, teljesen jól vagyok.
− Sose töltöttem hosszabb időt senkivel, aki normális ételt eszik. Megfeledkeztem róla.
− Veled szeretnék maradni! −Könnyebb volt kimondani a sötétben, bár azonnal éreztem, hogy a hangom elárulja, milyen menthetetlenül odavagyok érte.
− Nem jöhetnék be? − kérdezte.
− Szeretnél? − Nem tudtam elképzelni, amint ez a „görög isten” ott ül apám ütött-kopott konyhai székén.
− Igen, ha nem gond. − Hallottam, amint a kocsiajtó halkan csukódik, és csaknem ugyanabban a pillanatban már ott is állt az én oldalamon, és kitárta előttem az ajtót.
− Micsoda emberi gesztus! − bókoltam neki.
− Határozottan kezdenek visszatérni bizonyos szokásaim... Olyan hangtalanul lépdelt mellettem, hogy örökösen oda kellett pislognom, vajon ott van-e még. A sötétben sokkal hétköznapibbnak tűnt. Még mindig sápadt volt, még mindig olyan gyönyörű, mint egy álom, de már nem az a fantasztikus csillámlény, aki a napsütötte délutánunkon volt.
Előbb ért az ajtóhoz, mint én, és szélesre tárta előttem. Beléptem, de a küszöbön megtorpantam.
− Nem volt bezárva?
− De igen. Azzal a kulccsal nyitottam ki, amelyik ott volt az eresz alatt.
Fölkattintottam a verandán a villanyt, aztán kérdőn csípőre tettem a kezem, ugyanis biztos voltam benne, hogy soha nem használtam még azt a kulcsot az ő jelenlétében.
− Mindenre kíváncsi voltam veled kapcsolatban −mentegetőzött.
− Kémkedtél utánam? −De sehogy se sikerült kellő mennyiségű méltatlankodást sűrítenem a hangomba. Inkább hízelgett a dolog.
Edward semmiféle bűnbánatot nem tanúsított.
− Mi mással lehet agyonütni az éjszakákat?
Erre inkább nem feleltem. Átvágtam a halion a konyha felé. Előbb ott volt, mint én. Mintha ismerné a járást. Pontosan arra a székre ült le, ahová az előbb odaképzeltem. Szépsége beragyogta a konyhát. Alig bírtam levenni róla a tekintetemet.
Megpróbáltam a vacsorámra összpontosítani, kivettem a hűtőből a tegnapi lasagnát, egy négyszögletű darabot tányérra tettem, és beraktam a mikroba. Paradicsom−és oreganoillattal telt meg a konyha. A forgó tányéromat bámulva, odavetve megkérdeztem:
− Milyen gyakran?
− Hmmm? − Ez úgy hangzott, mintha egészen másutt járt volna az esze.
Még mindig a mikrót bűvöltem.
− Milyen gyakran jöttél ide?
− Majdnem minden éjjel itt vagyok. Megpördültem, azt hittem, elájulok.
− De hát miért?
− Érdekes vagy, amikor alszol − közölte tárgyilagosan. −Beszélsz álmodban.
− Na neee! −szisszentem fel, és elöntött a forróság. Meg kellett ragadnom a mosogató peremét, hogy el ne essek. Tudtam, hogy beszélek álmomban, anyám gyakran ugratott vele. De azt nem gondoltam volna, hogy itt emiatt aggódnom kellene.
Edward erre már bűnbánó képpel nézett rám:
− Nagyon haragszol?
−Az attól függ! − Mintha valaki kiszorította volna belőlem a szuszt, és úgy is éreztem magam.
− Mitől? −kérdezte sürgetően.
− Attól, hogy mit hallottál! −nyöszörögtem.
A következő pillanatban nesztelenül mellettem termett, és óvatosan felemelte a kezemet.
− Ne haragudj! −kérlelt. Lehajolt, míg egy vonalba nem került a szememmel, és bilincsbe nem vert a pillantásával. Zavaromban megpróbáltam elfordulni.
− Hiányzik neked az édesanyád − suttogta. − Aggódsz miatta, és amikor esik, az eső hangjától nyugtalan leszel. Azelőtt sokat beszéltél az otthonodról, most már kevesebbet. Egyszer azt mondtad: „Itt minden annyira zöld!”. − Halkan nevetett, reménykedve, hogy nem bánt meg mindezzel.
− Van még valami? − kérdeztem. Tudta, mire célzok.
− Kimondtad párszor a nevemet − vallotta be. Megadóan sóhajtottam.
AJÁNLOM AZ OLDALT
