− Jaj, nem! −  Lehajtottam a fejemet. Lágyan, magától értetődően vont a mellére.

− Ne legyél zavarban! − suttogta a fülembe. − Ha tudnék álmodni, én is rólad álmodnék. És nem szégyellném!

Aztán mindketten meghallottuk a kerékcsikorgást a felhajtón, a fényszórók bevilágították az előszobát, és egyenesen ránk szegeződtek. Megmerevedtem Edward karjában.

− Baj, ha apád megtudja, hogy itt vagyok? −  kérdezte.

− Nem is tudom... − Megpróbáltam villámgyorsan átgondolni a helyzetet.

− Akkor talán majd máskor...

És máris egyedül voltam a konyhában.

− Edward! −  méltatlankodtam.

Kísérteties kuncogást hallottam, aztán már csak azt, ahogy apám kulcsa megfordul a zárban.

−  Bella? −  kiáltotta. Ez korábban mindig bosszantott: ugyan ki más lehetne a házban rajtam kívül? Most hirtelen nem is tűnt olyan alaptalannak a kérdés.

−  Itt vagyok, a konyhában! −  Reméltem, nem tűnik fel neki a hangom hisztérikus árnyalata. Kikaptam a tányért a mikróból, és már az asztalnál ültem, mire apám belépett. A léptei zajosnak tűntek az Edwarddal töltött nap után.

− Adnál nekem is egy kicsit abból a lasagnából? Mindjárt éhen halok! − Edward széktámlájába kapaszkodva rálépett a csizmája sarkára, hogy kibújjon belőle. Magammal vittem a tányéromat, és miközben apám vacsoráját készítettem, bekaptam egy falatot. Olyan forró volt, hogy megégette a nyelvemet. Megtöltöttem két poharat tejjel, és gyorsan belekortyoltam az enyémbe, hogy lehűtse a számat. Amikor leeresztettem a poharat, láttam, hogy a tej ide-oda lötyög benne, és rádöbbentem, hogy reszket a kezem. Charlie leült a székre; annyira különbözött attól a másik istenlénytől, aki korábban ült ott, hogy kis híján elnevettem magam.

− Kösz! −  mondta, ahogy leraktam eléje a lasagnát az asztalra.

−  Hogy telt a napod? − kérdeztem hadarva. Alig vártam, hogy bemenekülhessek a szobámba.

− Jól. Jó kapás volt... és veled mi a helyzet? Sikerült minden, amit elterveztél?

− Nem igazán... olyan szép idő volt, vétek lett volna egész nap itthon ülni! − mondtam, és megint bekaptam egy falatot, jó nagyot.

− Igen, szép nap volt − helyeselt apám. Az nem kifejezés, gondoltam.

Amikor végeztem az evéssel, fölhajtottam a maradék tejet.

−  Sietsz valahová? − kérdezte Charlie. Meglepődve néztem rá: máskor az ilyesmit nem szokta észrevenni.

− Igen, fáradt vagyok. Korán le akarok feküdni.

− Valahogy olyan felspannoltnak látszol −  jegyezte meg. Miért, ó, miért kell neki éppen ma este mindent észrevennie?

− Tényleg? − Gyorsan elmostam a tányérokat, és egy törlőruhára tettem száradni.

− Szombat van − vont vállat apám. Nem feleltem.

− Nincs valami programod ma estére? − kérdezte hirtelen.

− Nem, apu, szeretnék hamar lefeküdni.

−  Egyik itteni fiú sem az eseted, mi? −  Charlie nem köntörfalazott.

− Nem, még egyik fiúra se vetettem szemet! −  Gondosan ügyeltem, hogy ne hangsúlyozzam túl erősen a fiú szót abbéli igyekezetemben, hogy ne mondjak kifejezett hazugságot.

− Azt hittem, talán az a Mike Newton... azt mondtad, kedves volt hozzád.

− Mike egyszerűen csak a barátom, apu!

−  Különben is, ami azt illeti, túl jó vagy nekik. Ráérsz az egyetemen keresgélni magadnak valakit! − Minden apa álma, hogy a lánya elkerül a háztól, mielőtt istenigazában beindulnának a hormonjai.

− Jó ötlet −  mondtam, miközben a lépcső felé igyekeztem.

− Jó éjt, drágám! − kiáltott utánam. Semmi kétség, egész este fülelni fog, nem lopódzom-e ki a házból.

− Viszlát reggel, apu! − Viszlát éjféltájban, apukám, amikor úgyis leellenőrzöd, hogy az ágyamban vagyok-e.

Lassan vonszoltam fel magam a lépcsőn, hogy meggyőződhessen róla, milyen fáradt is vagyok. Jó hangosan bevágtam magam mögött az ajtót, aztán lábujjhegyen az ablakhoz rohantam. Feltéptem, és kihajoltam az éjszakába. Hunyorogva keresgéltem a sötétben, a fák áthatolhatatlan árnyékában.

− Edward! −  suttogtam, és teljesen ütődöttnek éreztem magam.

− Igen? −  érkezett a halk, nevetős válasz a hátam mögül. A torkomhoz kaptam ijedtemben.

Ott feküdt, szélesen mosolyogva, az ágyamon, a kezét összefonta a feje alatt, a lába lelógott az ágy végén, maga volt a megtestesült nyugalom.

−  Ó! −  leheltem, és bizonytalanul lehuppantam a padlóra.

−  Sajnálom! −  Megpróbálta elrejteni a mosolyát.

−  Várj egy percig, csak újraindítom a szívemet!

Felült, lassan, nehogy újra megijesszen. Előrehajolt, hosszú karját kinyújtotta felém, aztán megragadott a hónom alatt, felkapott, mint egy kisgyereket, és leültetett maga mellé az ágyra.

−   Nincs kedved üldögélni velem egy kicsit? −  Hűvös kezét az enyémre simította. − Hogy van a szíved?

−  Majd te megmondod, biztos jobban hallod, mint én. Csöndes nevetésétől rázkódott alattunk az ágy.

Pár pillanatig csendben ültünk, mindketten lassuló szívdobogásom hallgattuk. Edward heverészik a szobámban, miközben apám is itt van a házban.

−   Kaphatok egy percet bizonyos emberi teendőkre? − ugrottam fel.

−  Hát hogyne −  intett nagyvonalúan.

−  Itt maradsz! −  szóltam rá szigorúan.

−   Igenis, hölgyem! −  Azzal látványosan eljátszotta, ahogy szoborrá dermed az ágyam szélén.

Felkaptam a pizsamámat a padlóról, a neszesszeremet az asztalról. A lámpát leoltottam, aztán kisurrantam az ajtón.

A földszintről felszűrődött a tévé hangja. Hangosan bevágtam a fürdőszoba ajtaját, nehogy Charlie feljöjjön és megzavarjon.

Sietni akartam. Vad fogmosással igyekeztem egyszerre gyorsan és alaposan eltüntetni a lasagna minden nyomát. De a zuhanyozást nem lehetett elkapkodni. A meleg víz ellazította a hátizmaimat, lelassította a pulzusom lüktetését. A samponom ismerős illata mintha arról próbált volna meggyőzni, hogy még mindig ugyanaz vagyok, aki reggel voltam. Megpróbáltam nem gondolni Edwardra, aki ott ül a szobámban, és rám vár, mert akkor kezdhettem volna elölről az egész relaxációs cirkuszt. Végül nem húzhattam tovább az időt. Elzártam a vizet, sietősen megtörülköztem. Belebújtam a lyukas pólóba és a szürke pamut pizsamanadrágba. Most már késő azon bánkódnom, hogy nem hoztam magammal a Victoria's Secret-selyempizsamámat, amit anyámtól kaptam a születésnapomra két évvel ezelőtt, és most valamelyik fiók alján hever Phoenixben.

Átdörzsöltem a hajamat a törülközővel, aztán gyorsan végighúztam rajta a kefét. A törülközőt beledobtam a szennyesládába, a fogkefémet és a fogkrémet belehajítottam a kistáskámba. Aztán levágtattam a lépcsőn, hogy Charlie lássa, pizsamában vagyok, és nedves a hajam.

−Jó éjt, apu!

−Jó éjt, Bella! −  Szemlátomást meghökkent, amikor pizsamában látott. Ez talán elveszi a kedvét, hogy benézzen hozzám az éjszaka ellenőrizni.

Felrohantam, kettesével vettem a lépcsőfokokat, de közben igyekeztem minél kevesebb zajt csapni, aztán beröppentem a szobámba, és becsuktam magam mögött az ajtót.

Edward pontosan ugyanúgy feküdt, ahogy otthagytam −  Adonisz kopott pokrócon. Elmosolyodtam, mire megrándult az ajka, a szobor életre kelt.

Jól megnézte a nedves hajamat, a rongyos pólómat.

−  Csinos vagy! Legyintettem.

− De tényleg, neked ez is jól áll.

−  Kösz −  suttogtam. Visszamentem hozzá az ágyra, leültem mellé törökülésben, és a padló repedéseit nézegettem.

−  Mire kellett ez az egész?

−  Charlie azt hiszi, ki akarok lógni a házból.

−  Nahát... −  Ezen elgondolkodott. −  Miért? −  Mintha nem ismerné jobban Charlie gondolatait nálam...

−  Lehet, hogy túl izgatottnak tűntem. Felemelte az államat.

−  Tényleg annak tűnsz.

Lassan odahajolt hozzám, és hideg arcát az arcomhoz simította. Moccanni sem mertem.

−  Mmmm... −  Mélyet lélegzett.

Képtelenség bármilyen értelmes mondatot összehozni, amikor hozzám ér. Legalább egy percbe tellett, míg el bírtam kezdeni.

−  Mintha most már... sokkal könnyebb lenne a közelemben lenned.

−   Úgy látod? −  Orra az állam szögletéhez siklott. Keze lepkeszárny-finoman hátrasimította nedves hajamat, hogy az ajka megérinthesse a gödröcskét a fülem mögött.

−   Sokkal, sokkal könnyebb! −  mondtam, és megpróbáltam lélegezni.

−  Hmmm.

−  Úgyhogy azon gondolkodom... −  kezdtem újra, de ahogy az ujja hegye lassan végigsiklott a kulcscsontomon, elveszítettem a fonalat.

−  Igen? −  lehelte.

−  Mit gondolsz... −  Szégyenkezve vettem észre, hogy elcsuklik a hangom − ...miért van ez?

Nyakamon vibrált a lélegzete, ahogy felnevetett.

−  Az akarat győzelme az ösztönök fölött.

Elhúzódtam. Amint megmoccantam, mozdulatlanná merevedett. A lélegzetét se hallottam.

Egy pillanatig óvatosan méregettük egymást, aztán fokozatosan fölengedett, már nem szorította úgy össze az állkapcsát.

− Valamit rosszul csináltam?

− Épp ellenkezőleg. Kezdesz megőrjíteni − vallottam be. Ezen kissé elgondolkodott, és amikor megszólalt, a hangja elégedettnek tűnt.

− Tényleg? −  Az arcán diadalmas mosoly ragyogott fel.

− Óhajtod, hogy meg is tapsoljalak? Elvigyorodott.

−  Csak kellemesen meglepődtem − mentegetőzött. −  Az elmúlt száz évben − mondta ingerkedve − még csak nem is képzeltem, hogy ilyesmi történhet velem. Soha nem hittem volna, hogy találok valakit, akivel szeretnék együtt lenni... másképp, mint a testvéreimmel. És ráadásul kiderül, hogy még jól is csinálnom... ezt a veled való együttlétet...

− Te mindent jól csinálsz −  mutattam rá.

Vállat vont, erre mindketten halkan felnevettünk.

−  De hogy lehet ez most olyan könnyű? − nyaggattam. −  Ma délután még...

− Egyáltalán nem könnyű −  sóhajtott fel. −  De ma délután még nem döntöttem. Sajnálom a dolgot, megbocsáthatatlan, ahogy viselkedtem.

− Nem megbocsáthatatlan! −  tiltakoztam.

−  Köszönöm. −  Elmosolyodott. −  Tudod − folytatta, és a padlóra szegezte a szemét −, nem voltam biztos benne, hogy van elég erőm... − Fölemelte az egyik kezemet, és gyöngéden az arcához szorította. − És amíg a legkisebb esély is volt arra, hogy esetleg... nem tudok uralkodni magamon... −  Mélyen beszívta a csuklóm illatát. − Féltem, hogy engedek a kísértésnek. De aztán eldöntöttem, hogy igenis, van elég erőm, és nem létezik, hogy valaha is...

Még sose láttam, hogy ilyen küszködve keresné a szavakat. Annyira... emberi volt.

− Szóval most már legyőzted?

− Az akarat győzelme − ismételte mosolyogva, és a foga megvillant a sötétségben.

− Hú, ez aztán könnyen ment! −  mondtam.

Hátravetett fejjel nevetett, olyan halkan, mintha suttogna, de mégis kirobbanó jókedvvel.

− Könnyű csak neked volt! − javított ki, és megérintette az orromat az ujja hegyével.

A következő pillanatban azonban elkomolyodott.

−  Megpróbálom − suttogta elkínzott hangon. − Ha pedig... túl sok lesz nekem, nagyjából biztos vagyok benne, hogy képes leszek elmenni.

Utáltam, ha arról beszél, hogy elmegy.

−  Holnap már megint nehezebb lesz −  folytatta. −  Ma egész nap itt volt az illatod a fejemben, és meglepő módon eltompultam iránta. Ha bármilyen rövid időre is elválunk, kezdhetem megint elölről az egészet. De azért talán mégsem egészen elölről, azt hiszem.

− Hát akkor ne menj el! −  kértem sóvárogva.

− Részemről rendben! − Az arca ellágyult, szelíden mosolygott. −  Hozhatod a bilincset, a rabod vagyok! −  De azért az ő hosszú ujjai béklyózták a csuklómat, amíg beszélt. Felnevetett csöndes, dallamos nevetéssel. Ma este többet nevetett, mint az egész ismeretségünk alatt összesen.

− Most sokkal... optimistábbnak látszol, mint általában − jegyeztem meg. − Ilyennek még sose láttalak.

− De hát ez így is van rendjén, nem? − Elmosolyodott. −  Az első szerelem csodája, meg ilyesmi. Hihetetlen, micsoda különbség van aközött, hogy olvasol valamiről, a moziban látod, vagy személyesen megtapasztalod, nem?

−  Bizony nagy különbség − helyeseltem. − Ez az egész sokkal erősebb hatású, mint hittem volna.

−  Ott van például... − A szavak olyan gyorsan törtek elő belőle, hogy nagyon kellett figyelnem, ha mindent érteni akartam. − ...a féltékenység. Százezer könyvben olvastam róla, láttam, amint a színészek eljátsszák ezer különböző színdarabban és filmben. Azt hittem, erről az érzésről mindent tudok, amit tudni lehet. De egészen megdöbbentett... − elhúzta a száját. −  Emlékszel arra a napra, amikor Mike meghívott a bálra?

Tovább>>