Egy újabb felhős nap tompa fényére ébredtem. Aztán csak feküdtem, kótyagosan, kábán, a karommal takartam el a szemem. Valami megpróbált betörni a tudatomba, talán egy álom követelte, hogy visszaemlékezzek rá. Felnyögtem, és az oldalamra fordultam, remélve, hogy még álhatók egy kicsit. Aztán hirtelen elárasztott az előző nap emléke.
− Jaj! −Olyan hirtelen ültem fel, hogy beleszédültem.
−A hajad úgy fest, mint egy szénaboglya... de nekem tetszik! − Edward csöndes, nyugodt hangja a sarokban álló hintaszék felől jött.
− Edward! Hát itt maradtál! −ujjongtam, és gondolkodás nélkül átrohantam a szobán, és az ölébe vetettem magam. A következő pillanatban, amikor az agyam utolért, megbotránkoztam gátlástalan lelkesedésemen. Félve néztem Edwardra, hátha átléptem egy határt, amelyet nem kellett volna. De Edward csak nevetett.
−Hát persze −válaszolta. Meghökkent, de azért szemlátomást örült a lelkesedésemnek. Dörzsölgetni kezdte a hátamat.
A fejemet óvatosan a vállára hajtottam, és belélegeztem a bőre illatát.
− Azt hittem, csak álom volt az egész!
−Nem vagy te olyan kreatív, hogy ilyet bírj álmodni! −csúfolódott.
−Charlie! −villant az eszembe. Ész nélkül vetődtem az ajtó felé.
−Már egy órája elment itthonról. Azt is megemlíteném, hogy indulás előtt gondosan visszacsatlakoztatta az akkumulátorod kábeleit. Be kell vallanom, kissé csalódtam. Tényleg ilyen egyszerűen vissza lehetne tartani, ha el akarnál menni?
Az ajtóban toporogtam: nagyon szerettem volna visszamenni hozzá, de féltem, hogy kellemetlen a leheletem, mert még nem mostam fogat.
− Máskor nem vagy ilyen zavart reggelenként. −Hívogatóan kitárta felém a karját. Csaknem lehetetlen volt ellenállni a kísértésnek, hogy visszatérjek az ölébe.
− Szükségem van pár emberi percre! − vallottam be.
− Megvárlak.
A fürdőszobába rontottam, az érzéseim úgy kavarogtak, hogy magam sem igazodtam el köztük. A tükörből visszanéző arc majdhogynem idegen volt − a szeme túl ragyogó ahhoz, hogy az enyém legyen, a járomcsontján lázas, piros foltok. Fogat mostam, aztán kibontogattam azt a kusza dzsungelt, amivé a hajam változott az éjszaka. Hideg vizet fröcsköltem az arcomba, és próbáltam egyenletesen lélegezni, különösebb siker nélkül. Majdhogynem futólépésben tértem vissza a szobámba.
Valóságos csodának éreztem, hogy még mindig ott ül, kitárt karral, énrám várva. Kinyújtotta értem a kezét, és a szívem összevissza kezdett dörömbölni.
− Isten hozott újra! −mormolta, miközben átölelt.
Már egy ideje némán ringatott, amikor észrevettem, hogy átöltözött, és a haja is sima.
− Mégse mehetek ki a házból reggel ugyanabban a ruhában, amiben tegnap bejöttem. Mit szólnának a szomszédok?
Elhúztam a számat.
− Nagyon mélyen aludtál, nem maradtam le semmiről! −A szeme megvillant. − Addigra már kibeszélted magad álmodban!
Felnyögtem.
−Mit mondtam?
Aranyszín szeme hirtelen nagyon gyöngéd lett.
−Azt mondtad, hogy szeretsz.
−Ezt már eddig is tudtad. −Lehajtottam a fejem.
− Igen, de azért jó volt hallani. A vállába rejtettem az arcomat.
−Szeretlek! −suttogtam.
− Most már te vagy az életem − felelte egyszerűen.
Ezek után már nem volt mit mondanunk, legalábbis abban a pillanatban. Edward le-föl ringatott bennünket a hintaszékben, miközben a szoba egyre világosabb lett.
−Ideje reggelizni −mondta végül könnyedén, gondolom, csak azért, hogy bebizonyítsa, észben tartja összes emberi gyöngeségeimet.
A torkomhoz kaptam mindkét kezemmel, és kitágult szemmel meredtem rá. Döbbenet nyilallt át az arcán.
−Csak vicceltem! −vihogtam. − Méghogy rossz színésznő lennék!
Utálkozva ráncolta a homlokát.
−Ez egyáltalán nem volt vicces!
− De nagyon is vicces volt, és ezt te is tudod! − De azért hosszan, fürkészve néztem aranyszínű szemébe, hogy lássam, megbocsátott-e nekem. Úgy láttam, igen.
− Fogalmazzak másként? − kérdezte. −Ideje reggelizni az emberi lényeknek!
−Ó, rendben!
Föllendített kőszobor vállára, gyöngéden ugyan, de olyan gyorsan, hogy egy pillanatra elállt a lélegzetem. Hiába tiltakoztam, miközben könnyedén leszaladt velem a lépcsőn, rám se hederített. Aztán lecsusszantott a válláról −, és szerencsére fejjel fölfelé −lerakott egy székre.
−Mi lesz reggelire? −tudakoltam nyájasan. Ez meghökkentette egy pillanatra.
−Hát, nem is tudom. Mit szeretnél? Elvigyorodtam, és felugrottam a székről.
−Semmi gond, egyedül is egész jól elboldogulok. Figyeld, milyen ügyesen vadászok!
Becserkésztem egy tálkát és egy doboz müzlit. Magamon éreztem a tekintetét, miközben kiöntöttem a tejet, és felkaptam egy kiskanalat. Letettem a tálkát magam elé az asztalra, aztán tétováztam egy pillanatig.
− Hozhatok neked is valamit? −kérdeztem, nem akarván udvariatlan lenni.
Égnek emelte a szemét.
− Csak egyél, Bella!
Ültem az asztalnál, és őt figyeltem, miközben bekaptam egy kanál müzlit. Edward egyfolytában engem bámult, tanulmányozta minden mozdulatomat. Ettől zavarba jöttem. Lenyeltem a falatot, hogy beszélni tudjak, és kissé eltereljem a figyelmét.
− Szóval mi a mai program?
− Hmmm... − Gondosan megválogatta a szavait. −Nem lenne kedved ma megismerkedni a családommal?
Kis híján félrenyeltem.
− Most megijedtél? −kérdezte reménykedve.
− Igen − ismertem be, mert hiába is tagadtam volna.
−Ne aggódj! − Csúfondárosan elvigyorodott. − Én megvédelek!
− Én nem tőlük félek − magyaráztam −, hanem attól, hogy nem fognak... kedvelni engem. Nem fognak, szóval, meglepődni, hogy hazaviszel egy... izé... szóval ilyesvalakit, mint én? Tudják, hogy én tudom róluk...?
− Már mindent tudnak. Tegnap, képzeld, még fogadtak is −elmosolyodott, de a hangja nyers volt −, hogy ma hazaviszlek-e magammal, bár hogy miért fogad valaki Alice ellen, fel nem foghatom. Nekünk a családban különben sincsenek titkaink egymás előtt. Nem is lenne sok értelme, amikor én ugye gondolatolvasó vagyok, Alice a jövőbe lát, meg minden.
−Jasper pedig gondoskodik róla, hogy kellemes, könnyű mámor töltsön el benneteket, valahányszor beavatjátok egymást a titkaitokba, erről se feledkezzünk meg!
−Látom, figyeltél! − dicsért meg mosolyogva.
−Szoktam néha −fintorogtam. −Szóval Alice előre látta, hogy eljövök?
Erre furán reagált.
−Valami ilyesmi −mondta látható zavarban, és elfordult, hogy ne lássam a tekintetét. Kíváncsivá tett.
−Jó az a valami, amit eszel? − Hirtelen visszafordult felém, és bizalmatlanul méregette a reggelimet. −Őszintén szólva, nem tűnik valami étvágygerjesztőnek!
−Hát igen, egy ingerlékeny grizzly biztosan sokkal étvágygerjesztőbb... −morogtam. Edward csúnyán nézett rám, de nem vettem tudomást róla. Még mindig azon töprengtem, miért reagált olyan furán, amikor az előbb szóba hoztam Alice-t. Gyorsan kikanalaztam a müzlit, és közben ezen spekuláltam.
A konyha közepén ácsorgó Adonisz szórakozottan bámult kifelé a hátsó ablakon.
Aztán újra megragyogtatta szívdöglesztő mosolyát.
−És azt hiszem, neked is be kell mutatnod engem apádnak.
−De hiszen már ismer! −emlékeztettem.
−Mint azt a fiút, akivel jársz, úgy értettem. Gyanakodva méregettem.
−De miért?
−Hát nem ez a szokás? − kérdezte ártatlanul.
−Fogalmam sincs −vallottam be. Előéletem nem bővelkedett tapasztalatokban. Nem mintha esetünkben az együttjárás bármelyik szokásos szabálya érvényes lenne. −Erre semmi szükség. Nem várom el tőled azt, hogy... Úgy értem, semmi szükség rá, hogy miattam megjátszd magadat!
Türelmes mosollyal nézett rám.
− Nem játszom meg magamat.
Az ajkamba haraptam, miközben szórakozottan tologattam körbe a tálkában a maradék müzlit.
− Megmondod Charlie-nak, hogy én vagyok a fiúd, vagy nem?
− kérdezte.
− Miért, az vagy? −Egész bensőm berzenkedett, amint elképzeltem Charlie-t és Edwardot ugyanabban a helyiségben, ahol ráadásul a „fiúm” szó is elhangzik.
− Igen, ha eléggé tág értelemben használjuk a „fiúd” szót.
−Eddig azt hittem, igazából valami sokkal több vagy nekem!
− vallottam be szemlesütve.
− Hát abban nem vagyok biztos, hogy Charlie-t be kéne avatni a véres részletekbe. −Átnyúlt az asztalon, és hűvös ujjával gyöngéden megemelte az államat. −De valami magyarázatot csak kell adnunk neki, miért téblábolok állandóan a ház körül. Nem szeretném, ha Swan rendőrfőnök kitiltatna a ház környékéről.
− De tényleg? −nyűgösködtem, mert hirtelen elfogott a nyugtalanság. −Tényleg itt leszel a közelemben?
− Ameddig csak akarod, hogy itt legyek! − nyugtatott meg.
−Én azt akarom, hogy mindig itt legyél! −figyelmeztettem. -Örökkön-örökké!
Lassan megkerülte az asztalt, megállt kétlépésnyire tőlem, aztán hideg ujjbegyével megérintette az arcomat. Az övé titokzatos volt.
− Ez elszomorít téged? −kérdeztem.
Nem válaszolt. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig a szemembe nézett.
− Befejezted a reggelit? − kérdezte végül. Felugrottam. −Aha.
− Öltözz fel! Itt lenn megvárlak.
Nehezen jutottam dűlőre, mit vegyek fel. Egyetlen női magazinban sem olvastam arra vonatkozó tippeket, hogy mit viseljünk, amikor vámpír kedvesünk bemutatkozó látogatásra invitál vámpír családjához. Jó érzés volt, hogy legalább magamban ki mertem mondani ezt a szót, pedig szándékosan kerültem eddig.
Végül az egyeden szoknyám mellett döntöttem, hosszú, khaki színű, és elég lezser ruhadarab. Hozzá fölvettem a sötétkék blúzomat, amelyet Edward egyszer megdicsért. Gyors pillantást vetettem a tükörbe, a hajam lehetetlenül állt, úgyhogy inkább összefogtam és lófarokba kötöttem.
−Oké! − szökdécseltem lefelé. −Azt hiszem, elég illedelmesen festek.
Egyenesen a lépcső alján várakozó Edwardba ütköztem. Elkapott, mielőtt orra buktam volna, és néhány pillanatig gondosan eltolt magától, majd hirtelen a mellére vont.
−Már megint tévedsz! −duruzsolta a fülembe. − Kifejezetten illetlenül nézel ki. Senkinek nem szabadna ilyen csábítóan festenie, ez egyszerűen nem tisztességes!
− Hogy csábítóan? Ha gondolod, fölvehetek valami mást. Fölsóhajtott, és megcsóválta a fejét.
−Olyan bolond vagy! −Hideg ajkát óvatosan a homlokomra szorította, mire a szoba forogni kezdett velem. Leheletének illata észveszejtő volt.
− Elmagyarázzam részletesen, milyen szempontból talállak csábítónak? −kérdezte. De ez nyilvánvalóan csak szónoki kérdés volt. Az ujja lassan végigsimított a gerincemen, éreztem, ahogy felgyorsul a lélegzete. Kezem erőtlenül támaszkodott a mellkasának, és már megint szédültem. Lassan előrehajtotta a fejét, és másodszor is megérintette hűvös ajkával az enyémet, nagyon óvatosan, résnyire nyitott szájjal.
És akkor összeroskadtam.
− Bella! − rémülten kapott utánam, és magához szorított.
− Elájultam... és... tőled − mondtam kábán.
− Most mit csináljak veled? − nyögött fel kétségbeesetten. − Tegnap, amikor megcsókoltalak, rám vetetted magad! Most meg elájulsz itt nekem!
Erőtlenül nevettem, és a karjára nehezedtem, mert a fejem még mindig szédült.
− Na, ennyit arról, hogy én mindent jól csinálok! −sóhajtotta.
− Épp ez a baj! − Még mindig szédelegtem. − Hogy nagyon is jól csinálod! Túlságosan is jól...
− Rosszul vagy? − kérdezte; egyszer már látott hasonló állapotban.
− Nem, ez egyáltalán nem olyan ájulás. Nem tudom, mi történt velem! − Bűnbánóan ingattam a fejem. − Azt hiszem, elfelejtettem levegőt venni.
− Nem vihetlek sehová ilyen állapotban!
−Jól vagyok! − bizonygattam. − A családod úgyis azt fogja gondolni, hogy nem vagyok normális, úgyhogy nem mindegy? Egy pillanatig az arcomat fürkészte.
AJÁNLOM AZ OLDALT
