Egyesével bukkantak elő az erdő szélén, pár méterrel tőlünk. Az első férfi, aki először megjelent azonnal hátrált, megengedve a másik férfinak, hogy elsőként menjen; a magas, sötét hajú férfi köré tájolva magát oly módon, hogy ez tisztán megmutatta, ki a vezető a csapatban. A harmadik egy nő volt; ebből a távolságból csak annyit láttam belőle, hogy a hajának árnyalata meglepő vörös.
Zárták a sorokat, mielőtt óvatosan folytatták útjukat Edward családja felé, ezzel egy falka ragadozóként természetes tiszteletüket adva az általuk megközelített saját faj nagyobb, ismeretlen csoportjának.
Ahogy közeledtek, láttam mennyire különböztek a Cullenéktől. A járásuk macskásabb volt, olyan testtartásuk volt, mintha rögtön guggolóállásba akarnának váltani. A szokásos hátizsákos turisták felszerelésébe öltöztek; farmerba és hétköznapi, fantáziátlan pólóba, nehéz időjárásnak is ellenálló szövetekbe. A ruhák kopottak voltak, bár viselettel, és mezítláb voltak. Mindkét férfinak lenyírt haja volt, de a nő pompás narancssárga haja levelekkel és hulladékkal volt tele az erdőből.
Éles szemeik gondosan fogadták Carlisle jómodorú, előzékeny viselkedését, aki Emmettel és Jasperrel az oldalán tartózkodóan lépett előre, hogy üdvözölje őket. Bármilyen látszólagos kommunikáció nélkül mindegyikük kiegyenesedett egy hétköznapibb, egyenes tartásba.
A férfi, aki legelöl jött volt minden bizonnyal a legszebb, a bőre a tipikus sápadt szín alatt olíva-színezetű volt, a haja fényes fekete. Közepes testalkatú volt, izmos, de persze Emmett izmaihoz képest sehol nem volt. Egyszerűen mosolygott, elővillantva fehér fogait.
A nő vadabb volt, a szemei szüntelenül a férfiakat leste, akik vele szemben álltak és a kisebb csoportosulást körülöttem; kaotikus haja a csekély szellőben meglebbent. A testtartása határozottan macskás volt. A másik férfi tartózkodóan mögöttük lebegett, a vezérnél karcsúbb volt, világosbarna haja és szabályos arcvonásai nehezen voltak leírhatóak. Bár szemei nyugodtnak tűntek, valahogy ő tűnt a legéberebbnek. A többiek szeme is más volt. Nem arany vagy sötét, amihez hozzászoktam, hanem mélyvörös színű, ami zavaró és vészjósló volt.
A sötéthajú férfi, még mindig mosolyogva, közelebb lépett Carlisle-hoz.
- Mintha egy játékot hallottunk volna. – mondta nyugodt hangon, csekély francia akcentussal. – Én Laurent vagyok, ők Victoria és James. – a mögött lévő vámpírokra mutatott.
- Én Carlisle vagyok. Ez itt a családom. Emmett és Jasper, Rosalie, Esme és Alice, Edward és Bella. – csoportosan mutatott be minket, szándékosan nem ráterelve a figyelmet az egyénekre. Megborzongtam, mikor hallottam, hogy a nevemet mondja.
- Van helyetek néhány játékosnak? – kérdezte Laurent barátságosan.
Carlisle Laurent barátságos hangnemén folytatta.
- Valójában, pont most készültünk befejezni. De máskor nagyon szívesen. Sokáig terveztek a környéken maradni?
- Északra tartottunk, igazából, de kíváncsiak voltunk, hogy kik vannak a környéken. Már régóta nem futottunk össze társasággal.
- Nem, ez a környék általában üres, leszámítva minket és az esetleges látogatókat, mint amilyenek ti is vagytok.
A feszült légkör lassan hétköznapi beszélgetésbe alakult; arra tippeltem, hogy Jasper használta különleges képességét, hogy a helyzetet irányítsa.
- Mi a vadászterületetek? – érdeklődött mellékesen Laurent.
Carlisle figyelmen kívül hagyta a tettetést az érdeklődés mögött.
- Az itteni Olimpiai Térség, esetenként a Partvidéki Térség környéke. Nem messze van az állandó lakhelyünk. Denali közelében van egy másik ilyen állandó lakhely.
Laurent kicsit megingott álltában.
- Állandó? Azt meg hogyan intézitek el? – őszinte kíváncsiság volt a hangjában.
- Miért nem jöttök vissza velünk az otthonunkba és ott kényelmesen beszélhetnénk. – hívta meg Carlisle. – Eléggé hosszú történet.
James és Victoria meglepett arckifejezést váltottak, amikor az „otthon” szó szóba került, de Laurent jobban kezelte a kifejezését.
- Ez nagyon érdekesen és kellemesen hangzik. – a mosolya derűs volt. -
- Mindeddig az Ontario környékén vadásztunk és nem nyílt alkalmunk, hogy rendbe szedjük magunkat. – Tekintete elismerően futotta végig Carlisle kifinomult megjelenését.
- Kérlek, ne vegyétek sértésnek, de leköteleznétek, ha tartózkodnátok a vadászattól a közvetlen területünkön. Nem szabad felkeltenünk a figyelmet, remélem értitek. – magyarázta Carlisle.
- Természetesen. – bólintott Laurent. – Nyilván nem fogjuk megsérteni a területeteket. Seattle-ön kívül úgyis ettünk. – nevetett. Remegés futott végig a gerincemen.
- Megmutatjuk az utat, ha futni szeretnétek velünk – Emmet és Alice, ti mehettek Edwarddal és Bella-val a Jeepért. – adta hozzá természetesen.
Egyszerre mintha három dolog is történt volna, míg Charlie beszélt. A hajamat felborzolta egy könnyű szellő, Edward megmerevedett, és a másik férfi, James hirtelen körzött egyet a fejével, tüzetesen szemügyre véve engem, az orrlyukai kitágultak.
Gyors ridegség futott végig mindenkin, ahogy James guggolóállásban egy lépéssel előrébb tántorgott. Edward kivillantotta fogait, védekezve lekuporodott, vad vicsorgás hagyta el a torkát.
Kicsit sem hasonlított a játékos hangokra, amiket ma reggel hallottam tőle; ez volt a legfenyegetőbb dolog, amit valaha hallottam és tetőtől talpig végigfutott rajtam a hideg.
- Ez meg mi? – kiáltott fel Laurent meglepettségében. Se James, se Edward nem lazított agresszív pozícióján. James támadást színlelt, Edward pedig válaszul elmozdult.
- A lány velünk van. – Carlisle kemény visszautasítását egyenesen Jamesnek célozta. Látszólag Laurent kevésbé érezte meg az illatom, mint James, de az észrevétel már megjelent az arcán.
- Nasit hoztatok? – kérdezte, a kifejezése kételkedő volt, ahogy akaratlanul tett egy lépést előre.
Edward most még kegyetlenebbül, még durvábban morgott, az ajka magasan fénylő, vicsorgó fogai fölött volt összehúzva. Laurent ismét hátrált.
- Azt mondtam, a lány velünk van. – utasította rendre Carlisle kemény hangon.
- De hiszen ember. – tiltakozott Laurent. Szavai egyáltalán nem voltak agresszívak, csupán meglepettek.
- Igen. – Emmett jól látható volt Carlisle oldalán, a szemeivel Jamest nézték. James lassan felemelkedett a guggolásból, de a tekintetét nem vette le rólam, az orrlyuka még mindig tág volt. Edward előttem továbbra is megfeszült, mint egy oroszlán.
Mikor Laurent beszélt a hangja nyugodt volt – próbálva hatástalanítani a hirtelen viszályt.
- Úgy néz ki sok dolgot kell még tanulnunk egymástól.
- Pontosan. – Carlisle hangja még mindig hűvös volt.
- De szeretnénk elfogadni a meghívásodat. – a pillantása felém esett, aztán vissza Carlisle-re. – És, persze, nem fogjuk bántani az emberlányt. Nem fogunk vadászni a területeteken, ahogy mondtam.
James hitetlenül és bosszankodva pillantott Laurentre, aztán ismét összenéztek Victoriával, akinek a tekintete még mindig egyik arcról a másikra vándorolt.
Carlisle mérlegelte még Laurent nyílt kifejezését, mielőtt válaszolt.
- Megmutatjuk az utat. Jasper, Rosalie, Esme? – hívta őket. Összegyűltek, elbújtatva engem a látótérből, ahogy közelítettek egymáshoz. Alice azonnal mellettem termett, Emmett lassan hátrált, a tekintetét még mindig Jamesre szegezve, ahogy felén hátrált.
- Menjünk, Bella. – Edward hangja halk volt és zord.
Egész idő alatt oda voltam gyökerezve, teljesen mozdulatlanná rémítve. Edwardnak meg kellett fognia a könyökömet és erőszakosan megtolnia, hogy megtörje a révületemet. Alice és Emmett közel jöttek mögöttünk, eltakarva engem.
Edward mellett botladoztam, még mindig ledöbbenve a félelemtől. Nem hallottam, hogy a főcsoport elment-e már. Edward türelmetlensége csaknem tapintható volt, ahogy emberi tempóban az erdő széle felé mentünk.
Amikor már a fák között voltunk, Edward hosszú lépteit nem lassítva a hátára vett. Olyan szorosan fogtam, ahogy csak tudtam, mikor elindult, a többiek a nyomunkban. Lehajtottam a fejem, de a szemeim – tágra nyílva a félelemtől – nem csukódtak. Kísértetként suhanták végig a mostmár fekete erdőt. A vidámság érzete, ami általában megszállta Edwardot futás közben teljesen elmaradt, düh helyettesítette, ami felemésztette és még gyorsabbá tette. Még velem a hátán is hátrahagyta a többieket.
Elképzelhetetlenül rövid idő alatt értük el Jeepet és Edward alig lassított, ahogy a hátsó ülésre pakolt.
- Csatold be. – parancsolta Emmettnek, aki becsúszott mellém.
Alice már bent ült az első ülésen és Edward beindította a motort. Életre bőgte magát és mi kifaroltunk, megfordulva, hogy szembe találjuk magunkat a kanyargós úttal.
Edward morgott valamit; túl gyorsan ahhoz, hogy én megértsem de úgy hangzott, mint az istenkáromlás.
A döcögős utazás most sokkal rosszabb volt és a sötétség csak még ijesztőbbé tette. Emmett és Alice mindketten az ablakaikon bámultak ki.
Elértük a főutat és bár a sebességünk megnőtt, sokkal jobban láttam, hogy hová megyünk. Dél felé mentünk, Forksot elhagyva.
- Hová megyünk? – kérdeztem.
Senki nem válaszolt. Még csak rám sem néztek.
- A fenébe is, Edward. Hová viszel?
- El kell vinnünk innen – jó messzire. Most. – Nem nézett hátra, a tekintete az úton volt. A sebességmérő 150 km/h-t mutatott.
- Fordulj meg! Haza kell vinned! – kiáltottam. A hülye hámmal küzdöttem, a csatokat tépkedve.
- Emmett. – mordult fel Edward.
És Emmett lefogta a kezem acél szorításával.
- Nem! Edward! Ezt nem teheted!
- Meg kell tennem, Bella, és most kérlek maradj csendben.
- Nem maradok! Vissza kell vinned – Charlie hívni fogja az FBI-t! Rá fognak szállni a családodra – Carlisle-re és Esmere! El kell majd menniük, örökké bujkálniuk kell majd.
- Nyugodj meg, Bella. – a hangja rideg volt. – Volt már dolgunk velük.
- De nem, miattam nem! Miattam nem fogtok mindent elrontani! – küzdöttem hevesen, teljesen hiábavalóan.
Alice először megszólalt.
- Edward, állj félre.
Vadul nézett rá és gyorsított.
- Edward, csak beszéljük meg.
- Nem érted. – üvöltött keserűen. Soha nem hallottam ilyen hangosan beszélni; süketítő volt a Jeep börtönében. A sebességmérő 115-öt közelítette. – Ő egy vadász, Alice, nem láttad? Egy vadász!
Éreztem, hogy Emmett megmerevedik mellettem és a szó által keltett reakcióján gondolkoztam. Nekik hármójuknak többet jelentett, mint nekem; meg akartam érteni, de nem volt alkalmam megkérdezni.
- Állj félre, Edward. – Alice hangneme gondolkodó volt, de egyfajta tekintély volt benne, amilyet még nem hallottam.
A sebességmérő elhagyta a százhúszat.
- Gyerünk, Edward.
- Figyelj rám, Alice. Beleláttam az agyába. A vadászat a szenvedélye, a rögeszméje és őt akarja, Alice, kifejezetten őt. Ma elkezdi a vadászatot.
- Nem tudja merre…
- Szerinted meddig fog tartani, hogy megérezze az illatát a városban? A terve már azelőtt kész volt, mielőtt Laurent kimondta a szavakat.
AJÁNLOM AZ OLDALT
