19. BÚCSÚK

Charlie ébren várt rám. Az összes fény égett a házban. Az agyam üres volt, ahogy próbáltam arra gondolni, mi az, amitől elengedne. Ez nem lesz kellemes.

Edward lassan leparkolt, elég távol maradva a furgonomtól. Mindhárman fel voltak készülve, megmerevedve a székeikben, hallgatták a fák közül szűrődő zajokat, áttekintve minden árnyékon, elkapva minden illatot, keresve valami olyat, ami nem illik bele a képbe. A motor leállt, én pedig ültem, mozdulatlanul, míg ők tovább füleltek.

-Nincs itt. - mondta Edward feszülten.  - Indulás. - Emmett átnyúlt fölöttem, hogy segítsen kibújnom a biztonsági övből.

-Ne aggódj Bella. - mondta halk, de vidám hangon. - Gyorsan elintézzük itt a dolgokat.

Éreztem, hogy nedvesség tölti el a szemeimet, ahogy Emmettre néztem. Alig ismertem, mégis, a gondolat, hogy a ma este után nem látom többet elkeserítő volt. Tudtam, hogy ez a mostani, csak egy halvány adag volt a búcsúkból, amiken néhány órán belül keresztül kell esnem, a gondolattól pedig eleredtek a könnyeim.

-Alice, Emmett. - Edward hangja parancsoló volt. Kiszökkentek hangtalanul a sötétségbe, egyből eltűnve. Edward kinyitotta az ajtómat, megfogta a kezem és kihúzott az ülésről, védelmező karjai közé. Gyorsan a házhoz kísért, a szemei végig az éjszakát pásztázták.

-Tizenöt perc. - figyelmeztetett.

-Meg tudom csinálni. - szipogtam. A könnyeim egy ötletet adtak.

Megálltam a teraszon, és a kezeimbe vettem az arcát. Hevesen néztem a szemeibe.

-Szeretlek. - mondtam halk, feszült hangon. - Mindig szeretni foglak, nem számít, mi történik most.

-Semmi nem fog veled történni, Bella. - mondta ő is ugyanolyan hevesen.

-Csak tartsátok magatokat a tervhez, oké? Vigyázzatok Charlie-ra a kedvemért. Ez után nem igazán fog szeretni, és szeretném, hogy legyen esélyem majd bocsánatot kérni tőle.

-Menj be, Bella. Sietnünk kell. - a hangja sürgető volt.

-Még valami! - suttogtam szenvedélyesen. - Ne hallgass semmi másra, amit ma este mondok! - előrehajolt, így nekem csak lábujjhegyre kellett állnom, hogy megcsókoljam, a meglepődött, megfagyott ajkait olyan erősen, ahogy csak tudtam. Majd megfordultam és egy rúgással kinyitottam az ajtót.

-Menj el, Edward! - kiabáltam rá, befutva, becsapva az ajtót a még mindig meglepett arcába.

-Bella? - Charlie a nappaliban volt, és máris talpon volt.

-Hagyj békén! - sikítottam rá a könnyeimen keresztül, amik most már féktelenül folytak az arcomon. Felrohantam a lépcsőn a szobámba, becsapva az ajtót, majd ráfordítottam a zárat. Az ágyamhoz rohantam, a padlóra hasalva, kihúztam a táskám alóla. Gyorsan a matrac alá nyúltam, kivettem egy dobozt, majd  kirángattam a foltozott zoknit, amiben a titkos félretett pénzemet tartottam.

Charlie az ajtón dörömbölt. - Bella, jól vagy? Mi történik? - a hangja rémült.

-Kibírom! - kiabáltam, a hangom megtört a megfelelő helyen.

-Bántott téged? - a hangja majdnem mérges volt.

-Nem! - sikítottam, pár oktávval magasabban. A ruhásszekrényhez fordultam, és Edward már ott volt, csöndben, véletlenszerűen rángatott ki pár ruhát, odadobva őket nekem.

-Szakított veled? - Charlie meghökkent.

-Nem! - kiabáltam, kissé kevesebb levegővel, ahogy begyömöszöltem mindent a táskába. Edward egy újabb fiók tartalmát dobta felém. A táska most már majdnem tele volt.

-           Mi történt, Bella? - ordította Charlie az ajtón keresztül, újra dörömbölve.

-Én szakítottam vele! - ordítottam vissza, a táska cipzárjával szenvedve. Edward kezei félrelökték az enyémet és könnyedén behúzta. Óvatosan a vállamra helyezte a táska pántját.

-A furgonban leszek, menj! - suttogta, majd az ajtó felé tolt. Eltűnt az ablak túloldalán.

Kinyitottam az ajtót, és átfurakodtam Charlie mellett, küszködve a nehéz táskával.

-Mi történt? - kiabálta Charlie. Pont mögöttem volt.  - Azt hittem, kedveled.

A konyhába érve, elkapta a könyököm. Bár még zavarban volt, a szorítása mégis szigorú volt.

Szembefordított magával, hogy ránézzek, és láttam az arcán, hogy nem áll szándékában elengedni. Csak egy megoldásra tudtam gondolni, amivel elmenekülhetek, és ez annyira fájt volna neki, hogy már azért utáltam magam, hogy egyáltalán megfontoltam ezt a lehetőséget. De nem volt időm, és biztonságban kellett őt tartanom.

Ránéztem az apámra, friss könnyekkel a szemeimben, amit a következő tettem hozott elő.

-Kedvelem. Pont ez a baj. Képtelen vagyok ezt tovább csinálni! Nem ereszthetek még több gyökeret itt! Nem akarom úgy végezni, hogy csapdába esek ebben a hülye, unalmas városban, mint Anya! Nem fogom elkövetni ugyanazt a hülye hibát, amit ő. Utálom, és egy percig sem bírok itt maradni tovább!

A kezeit úgy engedte le, mintha megráztam volna. Elfordultam a megrázott, sebzett arcától, és az ajtó felé indultam.

-Bells, nem mehetsz el most. Éjszaka van. - suttogta mögöttem.

Nem fordultam meg. - Majd alszom a kocsiban, ha elfáradok.

-Csak egy hetet várj még. - könyörgött, még mindig megrázva. - Renée addigra már visszaér.

Ez teljesen megdöbbentett. - Tessék?

Charlie izgatottan folytatta, majdnem csevegő hangon a megkönnyebbüléstől, hogy végre hezitáltam. - Hívott, amíg elvoltál. Nem mennek olyan jól a dolgok floridában és ha Phil-t nem igazolják le a hét végéig, akkor visszajönnek Arizonába. A Sidewinders másodedzője azt mondta, talán az idény végére még egy rövid időre helyet szorítanak neki.

Megráztam a fejem, próbáltam újra összeszedni a gondolataimat. Minden eltelt másodperc nagyobb veszélybe sodorja Chalie-t.

-Van kulcsom. - suttogtam, majd elfordítottam az ajtógombot. Túl közel volt, az egyik kezét felém nyújtotta, az arca elkápráztatott. Nem veszthettem több időt azzal, hogy vele veszekszem. Ennél jobban kell bántanom.

-Csak hagyj elmenni, Charlie. - ismételtem el anyám utolsó szavait, amit akkor mondott, mikor kisétált ugyanezen az ajtón annyi évvel ezelőtt. Olyan mérgesen mondtam, ahogy csak tudtam és feltéptem az ajtót. - Ez nem jött össze, rendben? Tényleg nagyon-nagyon utálom Forks-t!

A kegyetlen szavak megtették a dolgukat – Charlie kővé dermedt a küszöbön, megdöbbenve, amíg kirohantam az éjszakába. Valahol mélyen féltem az üres udvartól. Hevesen a furgonhoz rohantam, vizualizálva a sötét árnyékot mögöttem. Bedobtam a táskám a platóra és feltéptem az ajtót. A kulcs az indítóban volt.

-Holnap felhívlak! - kiabáltam, azt kívánva, hogy akkor meg tudjak magyarázni neki mindent, tudva, hogy nem lesz rá alkalmam. Elindítottam a motort és kitolattam.

Edward a kezemért nyúlt.

-Húzódj le. - mondta, mikor a ház és Charlie eltűntek mögöttünk.

-Tudok vezetni. - mondtam, miközben könnyek csorogtak az arcomon.

Hosszú kezeivel váratlanul megragadta a csuklómat, és a lába letolta az enyémet a gázpedálról. Átemelt az öle fölött, a kezeimet lehámozva a kormányról, majd hirtelen ott ült a vezető ülésen. A furgon egy centit sem tért le az útról.

-Nem találnád meg a házat. - magyarázta.

Hirtelen fények villantak fel mögöttünk. Kibámultam a hátsó ablakon, a szemeim tágra nyíltak a félelemtől.

-Csak Alice. - biztosított engem. Megint megfogta a kezemet.

A fejem tele volt a képpel, ahogy Charlie ott áll az ajtóban. - A vadász?

-Hallotta az előadásod végét. - mondta Edward komoran.

-Charlie? - kérdeztem rémülten.

-A vadász minket követett. Mögöttünk fut most.

Kirázott a hideg.

-El tudunk menekülni előle?

-Nem. - de felgyorsított, miközben beszélt. A furgon motorja ellenkezve morgott.

A tervem hirtelen nem is tűnt olyan nagyszerűnek.

Visszafelé bámultam Alice fényszóróira, mikor a furgon megremegett és egy sötét árnyék ugrott elő a sötétből.

A vérlázító sikolyom, csak egy másodperc töredékéig tartott, míg Edward a számra nem tapasztotta a kezét.

-Csak Emmett az!

Elengedte a számat, és a karjával átölelte a derekamat.

-Semmi baj, Bella. - ígérte. - Biztonságban leszel.

Átszáguldottunk a csendes városon egyenesen az északi főútra.

-Nem is vettem észre, hogy még mindig untat a kisvárosi élet. - mondta csevegő hangon és tudtam, hogy csak próbál akadályozni. - Úgy tűnt, elég jól megszoktad, főleg az utóbbi időben. Talán csak magamnak hízelegtem azzal, hogy érdekesebbé tettem az életed.

-Ez nem volt szép tőlem. - vallottam be, ignorálva a próbálkozását, hogy elterelje a témát, közben pedig a térdeimet bámultam. - Anyám ugyanezt mondta neki, amikor elhagyta. Mondhatnánk, hogy övön aluli ütés volt.

-Ne aggódj, meg fog bocsájtani neked. - kicsit elmosolyodott, bár a szemeit nem érintette.

Kétségbeesetten néztem rá és ő meglátta a pánikot a szemeimben.

-Bella, minden rendben lesz.

-De nem lesz rendben, ha nem vagyok veled. - suttogtam.

-Újra veled leszek, néhány napon belül. - mondta, szorosabban karolva a derekamba. - És ne felejtsd, ez a te ötleted volt.

-Ez volt a legjobb ötlet, még jó, hogy az enyém.

A válaszmosolya halvány volt és gyorsan el is tűnt.

-Miért történt ez? - kérdeztem, a hangom remegett. - Miért én?

Sötéten bámulta az utat maga előtt.

– Az én hibám, bolond voltam, hogy így kiszolgáltattalak. - A düh a hangjában saját maga ellen irányult.

Tovább>>