Mikor felébredtem, össze voltam zavarodva. A gondolataim ködösek voltak, még mindig álmok és rémálmok között cikáztak; tovább tartott, mint kellett volna, hogy ráébredjek, merre is vagyok.
Ez a szoba túl rendes volt, hogy tudjam, csak egy hotel szobája lehet. Az ágy melletti lámpák az asztal felé fordítva, árulkodó jelek voltak, ahogy a hosszú drapériák is, amik ugyanabból az anyagból készültek, mint az ágytakaró, a festmények a falon.
Próbáltam emlékezni, hogy jutottam ide, de semmi nem ugrott be elsőre.
Emlékeztem a sötétített autóra, az ablakok sötétebbek voltak, mint egy limuzinban. A motor majdnem teljesen csöndes volt, bár száguldottunk a fekete autópályán, a megengedett sebesség majdnem kétszeresével.
És emlékeztem, hogy Alice velem ült hátul a fekete bőrülésen. Valahogy a hosszú éjszaka alatt, a fejem végül Alice gránit nyakának támasztva kötött ki. A közelségem úgy tűnt egyáltalán nem zavarja, és a hűvös, kemény bőre furcsán megnyugtató volt. A vékony pamut ingének az eleje hideg volt és nedves a ráfojt könnyeimtől, amíg a szemeim kivörösödtek és megszáradtak.
Az alvás elkerült engem; fájó szemeim nyitva maradtak, bár az éjszaka véget ért és már a hajnal hasadt odakint, valahol Kaliforniában. A szürke fény, ami beáradt a felhők között, kápráztatta a szemeimet. De nem bírtam becsukni őket; ha mégis, akkor olyan képek jelentek meg előttem, amik elviselhetetlenek voltak. Charlie összetört arckifejezése – Edward, ahogy felhúzott ajkakkal morog – Rosalie dühös szemei – a vadász szúrós tekintete – a halott arckifejezés Edward arcán, miután utoljára megcsókolt... Nem bírtam őket. Így harcoltam a fáradtság ellen, ahogy a nap magasabbra emelkedett.
Még akkor is ébren voltam, mikor a hegyek és a nap mögöttünk voltak, a nap fényét visszaverték a tetők a Nap Völgyében. Nem maradt bennem túl sok érzelem, hogy meglepődjek, hogy a háromnapos utat egy alatt tettük meg. Üresen bámultam a széles kilátásra, ami előttem terült most el. Phoenix – pálmafák, az ócska kreozot (?) a kereszteződő főutak, a golfpályák zöld foltjai, és az úszómedencék áttetsző kéksége, mind beleolvadtak a vékony szmogba és rövid köves hátságok, amik túl alacsonyak voltak, hogy hegynek nevezhessék őket.
A pálmafák árnyékai átszelték az utat – határozottabban, élesebben, mint ahogy emlékeztem, sápadtabban, mint kellett volna. Semmi nem rejtőzhet el ezeknek az árnyékában. A világos, nyílt út elég szelídnek tűnt. De nem könnyebbültem meg, nem éreztem, hogy hazaértem volna.
-Merre van a reptér, Bella? - kérdezte Jasper, én pedig összerezzentem, bár a hangja egész puha volt és nem volt benne semmi rémisztő. Ez volt az első hang, leszámítva a motor halk dorombolását, ami megtörte az éjszaka csendjét.
-Maradj az I-10-esen. - válaszoltam automatikusan. - Nemsokára elmegyünk mellette.
Az agyam lassan működött, ködös volt az alvás hiánya miatt.
-Repülünk valahova? - kérdeztem Alice-t.
-Nem, de jobb közel lenni hozzá, a biztonság kedvéért.
Emlékeztem, ahogy lekanyarodtunk a Sky Harbor International-nél… de arra nem, hogy végigmentünk az úton. Talán ott alhattam el.
Bár most, hogy kutattam az emlékek után, rémlett valami, arról, hogy kiszállok a kocsiból – a nap épp lebukott a horizonton – a karom Alice vállán, az ő karja a derekamon, húzva magával, ahogy végigmentünk a meleg, száraz árnyékokon.
A szobára nem emlékeztem.
A digitális órára néztem, az éjjeliszekrényen. A piros számok szerint három óra volt, de az nem derült ki, vajon éjjel volt, vagy nappal. A fény nem szökött be a vastag függönyön, de a szoba világos volt a lámpák fényeitől.
Felültem, mereven, az ablakhoz támolyogtam, visszahúzva a drapériákat.
Kint sötét volt. Akkor hajnali három. A szobám az út egy elhagyatott részére és a reptér új parkoló garázsára nézett. Kicsit megnyugtató volt, hogy megtudtam a helyet és az időt.
Lenéztem magamra. Még mindig Esme ruhái voltak rajtam, és egyáltalán nem voltak jók rám. Körbenéztem a szobában és észrevettem a táskámat a komód tetején.
Már épp elindultam, hogy új ruhákat keressek, mikor egy halk kopogás az ajtón megijesztett.
-Bejöhetek? - kérdezte Alice.
Mély levegőt vettem. - Persze.
Besétált, és óvatosan nézett rám. - Úgy nézel ki, mint akinek jól jönne még egy kis alvás. - mondta.
Megráztam a fejem.
Csendben a függönyhöz sietett, majd gondosan behúzta őket, mielőtt vissza fordult volna felém.
-Bent kell maradnunk. - mondta.
-Rendben. - a hangom rekedt volt, megköszörültem a torkom.
-Szomjas vagy? - kérdezte.
Vállat vontam. - Nem, rendben vagyok. És te?
-Semmi kezelhetetlen. - Mosolygott. - Rendeltem neked ételt, az előszobában van. Edward emlékeztetett, hogy neked sokkal gyakrabban kell enned, mint nekünk.
Hirtelen megrémültem. - Telefonált?
-Nem. - mondta. - Még azelőtt szólt, hogy elindultunk.
Óvatosan megfogta a kezem és átvezetett az ajtón a nappaliba. Hallottam, hogy halk, rezgő hangok áradnak a tévéből. Jasper mozdulatlanul ült egy asztalnál a sarokban, kevés érdeklődéssel nézve a híreket.
Leültem a padlóra a kávézóasztal mellé, amin egy tálca étel várt, és elkezdtem szedegetni belőle, anélkül, hogy figyeltem volna arra. Hogy mit is eszem.
Lassan ettem, Alice-t nézve, ahogy megfordul és egy gyors pillantást vet Jasperre. Kezdett leesni, hogy túl mozdulatlanok voltak. Nem néztek el a képernyőről, bár épp reklámok voltak. Eltoltam a tálcát, a gyomrom hirtelen kavarogni kezdett. Alice rám nézett
-Mi a baj, Alice? - kérdeztem.
-Semmi baj. - A szemei tágra nyíltak, őszinték... de nem bíztam bennük.
-Most mit csinálunk?
-Várjuk, hogy Carlisle telefonáljon.
-És már hívnia kellett volna?- – láttam, hogy közel járok az igazsághoz.
Alice szemei az enyémről a bőrtáskáján lévő telefonra villantak, majd vissza.
-Ez mit jelent?- – a hangom remegett, és harcoltam hogy urrá legyek rajta. -
Az, hogy még nem hívott?-
-Csak annyit, hogy nincs mit mondania nekünk.-
De a hangja túl egyenletes volt, és a levegőben alig lehetett lélegezni.
Jasper hirtelen Alice mellett termett, közelebb hozzám, mint általában.
-Bella,- – kezdte gyanúsan nyugodt hangon. -Semmiért nem kell aggódnod. Itt teljesen biztonságban vagy.
-Tudom.
-Akkor mitől félsz? – kérdezte zavartan. Lehet, hogy érezte a szándékot a felindulásaimban, de nem olvashatta a mögötte álló okokat.
-Hallottad, amit Laurent mondott.- a hangom csak suttogás volt, de biztos voltam benne, hogy hallanak. -Azt mondta, hogy James halálos. Mi lesz, ha valami rosszra fordul, és különválnak? Ha valami történik akármelyikükkel,
Carlisle, Emmett... Edward...- - nyeltem. - Ha az a vad nő bántja Esme-t...- a hangom egyre magasabb lett, a hisztéria első jele kezdett megnyilvánulni benne. - Hogy élhetnék így, mikor ez az én hibám? Egyikőtöknek sem kellene az életét kockáztatnia értem.
-Bella, Bella, állj,- szakított félbe, a szavai olyan gyorsan áramlottak, hogy alig lehetett érteni. - Az összes rossz dolog miatt aggódsz, Bella. Bízz bennem — egyikőnk sincs veszélyben. Túl nagy feszültség alatt vagy; ne bővítsd teljesen felesleges aggodalmakkal. Hallgass rám!- parancsolta, így el kellett néznem. - A mi családunk erős. Az egyetlen félelmünk, hogy elvesztünk téged.
-De miért kellene nektek-
Alice vágott most közbe, megérintve az arcomat a hideg ujjaival.
-Már majdnem egy évszázada van Edward egyedül. Most megtalált téged.
Te nem láthatod a változásokat, amit mi, akik már olyan hosszú ideje vele vagyunk. Gondolod, hogy akármelyikőnk a szemébe bírna nézni a következő száz évben, ha elveszítene téged?
A bűntudatom lassan csillapodott, ahogy a sötét szemeibe néztem. De, még ha a nyugodtság szétáramlott bennem, tudtam, hogy nem bízhatok az érzéseimben, amíg Jasper a közelemben van.
Ez egy hosszú nap volt.
A szobában maradtunk. Alice felhívta a recepciót, lemondva mára a takarítást. Az ablakok zárva maradtak, a TV bekapcsolva, bár senki nem nézte. Szokásos időközönként felhozták nekem az ételt. Az ezüst telefon Alice táskáján pihent, és nagyobbnak tűnt, ahogy az órák teltek.
A bébiszittereim jobban bírták a kétségek között mint én. Ahogy nyugtalankodtam és lépkedtem, még mozdulatlanabbá dermedtek, mint két szobor, akiknek a szemei engem követtek míg mozogtam, alig észrevehetően. Elfoglaltam magam a szoba memorizálásával; a csíkos minta a kanapékon, sárgásbarna, barack, krém, matt arany és újra sárgásbarna. Néha az absztrakt nyomtatványokat bámultam, véletlenszerű képeket látva a formákban, mint ahogy a felhőkben láttam gyerekként.
Láttam egy kék kezet, egy nőt, aki fésülte a haját, egy nyújtózkodó macskát. De mikor a fakó piros kör egy bámuló szemmé vált, elnéztem.
Ahogy a délután eltelt, visszamentem az ágyamhoz, hogy csináljak valamit.
Reméltem, hogy magamban a sötétben, engedhetek a rettenetes félelmeknek, amik az öntudatom szélén lebegtek és Jasper felügyelete alatt áttörhetetlenek voltak.
De Alice kényelmesen követett engem, mintha valamilyen egybeesés által ő is ugyanakkor kezdené unni az elülső szobát mint én. Elgondolkodtam, hogy pontosan milyen utasításokat is adott neki Edward. Keresztül feküdtem az ágyon, és mellettem ült, behajlított lábakkal. Először figyelembe sem vettem, hirtelen eléggé fáradt lettem, hogy aludjak. De pár perc után a pánik, ami Jasper jelenlétében késlekedett, most elkezdte megmutatni magát. Feladtam az ötletet, hogy aludjak, ezután összegömbölyödtem, a karjaimmal átölelve a lábaimat.
AJÁNLOM AZ OLDALT
