-           Alice?- kérdeztem.

-           Igen?

A hangom nyugodt maradt. - Mit gondolsz, mit csinálnak?

-           Carlisle olyan északra akarja vezetni a vadászt, amennyire csak lehet, majd megvárja, míg elég közel lesz, megfordul, és lecsap rá. Esme és Rosalie délre mennek, amíg mögöttük tudják tartani a nőt.

Ha megfordult, visszamennek Forks-ba és tovább figyelnek az apádra. Szóval, gondolom, a dolgok jól mennek, ha még nem tudnak hívni. Ez azt jelenti, hogy a vadász elég közel van, és nem akarják, hogy meghallja őket.

-           És Esme?

-Úgy gondolom, Forks-ban kell lennie. Ő nem hív, amíg a nő még hallhatja. Mindegyikük nagyon óvatos.

-           Tényleg úgy gondolod, hogy biztonságban vannak?

-           Bella, hányszor kell még elmondanunk, hogy nem vagyunk veszélyben?

-           Elmondanád nekem az igazat?

-           Igen, Mindig azt fogom neked mondani.- A hangja határozott volt.

Egy pillanatig gondolkoztam, és eldöntöttem, hogy úgy is gondolja.

-           Akkor mondd el... hogy váltál vámpírrá?

A kérdésem váratlanul érte. Csendes volt. Átfordultam, hogy ránézzek, és az arckifejezése ambivalensnek tűnt.

-           Edward nem akarja, hogy elmondjam neked,- mondta határozottan, de láttam, hogy nem ért egyet vele.

-           Ez nem fair. Szerintem van jogom hozzá, hogy tudjam.

-           Tudom.

Ránéztem, és vártam.

Sóhajtott. - Nagyon mérges lesz.

-           Ez nem az ő dolga. Csak a miénk. Alice, mint egy barát, könyörgök neked.- És mi már valahogy barátok voltunk — és ő biztosan tudta, hogy egyszer azok leszünk.

Rám nézett a ragyogó, bölcs szemeivel...mérlegelve.

-           Elmondom a folyamatát,- mondta végül, - de én nem emlékszem magamtól, és még nem csináltam, vagy láttam, szóval csak egy teóriát mondhatok el.

Vártam.

-Mint ragadozóknak, fegyverek bősége áll rendelkezésünkre a mi testi arzenálunkban — több, sokkal több, mint szükséges lenne. Az erő, a gyorsaság, az éles érzékek, meg sem említve közülünk Edward-ot, Jasper-t és engem, akiknek különleges érzékeik is vannak. És, mint egy húsevő növény, fizikailag vonzóak vagyunk az áldozatainknak.

Mozdulatlan voltam, emlékezve, milyen pontosan mutatta be Edward ugyanezt a fogalmat a réten.

Alice szélesen, baljóslatúan mosolygott. - Van egy másik eléggé felesleges fegyverünk. Mérgezőek is vagyunk,- mondta, a fogai csillogtak. - A méreg nem öl, csupán mozgásképtelenné tesz. Lassan hat, szétáramolva a véráramban, szóval, ha megharaptuk, az áldozatunk túl nagy fájdalmat érez, hogy elmeneküljön. Legtöbbször felesleges, mint mondtam. Ha elég közel vagyunk, az áldozat nem menekül el. Persze mindig vannak kivételek. Például Carlisle.

-           Tehát... ha a méreg szétáramlik...- mormoltam.

-           Beletelik néhány napba, hogy az átalakulás végbemenjen, attól függ mennyi méreg van a véráramban, milyen közel kerül a méreg a szívhez. Amíg a szív ver, a méreg áramlik, gyógyít, átváltoztatva a testet amíg ezen megy keresztül. Végül a szív megáll, és az átalakulás végbemegy. De addig az áldozat minden percben a halálért könyörög.

Megborzongtam.

-           Ez nem kellemes, mint láthatod.

-           Edward azt mondta, hogy nagyon nehéz megtenni... nem értem teljesen,- mondtam.

-           Olyanok vagyunk, mint a cápák. Ha egyszer megízleltük a vért, vagy ha csak megéreztük az illatát, nagyon nehéz visszatartani magunkat az evéstől. Néha lehetetlen. Tehát láthatod, ha ténylegesen megharapsz valakit, hogy megízleld a vérét, az azonnal elkezd őrjöngeni. Mindkét oldalról nehéz — a vágy a vérért az egyik oldalon, a borzasztó fájdalom a másikon.

-           Miért gondolod, hogy nem emlékszel?

-           Nem tudom. Mindenkinek az átalakulás fájdalma a legélesebb emléke az emberi életükből. Én semmire sem emlékszem abból.- a hangja sóvárgó volt.

Csendben feküdtünk, beburkolózva a saját elmélkedéseinkbe.

A másodpercek teltek, és már majdnem elfelejtettem a jelenlétét, annyira elmerültem a gondolataimban.

Ezután, minden figyelmeztetés nélkül Alice leugrott az ágyról, könnyedén a lábára érkezve. A fejem megrándult ahogy ránéztem, ijedten.

-           Valami megváltozott.- - A hangja sürgető volt, és már nem beszélt hozzám többet.

Az ajtónál volt, mikor már Jasper is. Nyilvánvalóan hallotta a beszélgetésünket és a hirtelen kiáltását. A vállára tette a kezeit, visszavezetve őt az ágyhoz, leültetve a szélére.

            Mit láttál? – kérdezte áthatóan, a szemeit bámulva. Alice szemei valami nagyon távolira fókuszáltak. Hozzá közel ültem, odahajolva, hogy halljam a halk, gyors hangját.

-           Láttam egy szobát. Hosszú, és mindenütt tükrök vannak tükrökkel. A padló fából készült. A vadász a szobában van, és vár. Van egy arany...egy arany színű csík a tükrökön keresztül.

-           Hol van a szoba?

-           Nem tudom. Valami hiányzik — egy másik döntést még nem hozott meg.

-           Mikor?

-           Hamarosan. Ma a tükörszobában lesz, vagy talán holnap. Attól függ. Vár valamire. És most a sötétben van.

Jasper hangja nyugtató, módszeres volt, ahogy a gyakorlottan kérdezgette.

-           Mit csinál?

-           TV-t...nem, videót néz a sötétben, valahol máshol.

-           Látod hol van?

-           Nem, túl sötét.

-           És a tükörszoba, mi van még ott?

-           Csak a tükrök és az arany. Ez egy nagy szalag a szoba körül. És van egy fekete asztal, egy nagy lemezjátszóval, és egy TV-vel a tetején. Hozzáér a videóhoz, de nem nézi, ahogy a sötét szobában tette. Ez a szoba, ahol vár. – a szemei vándoroltak, majd Jasper arcára fókuszáltak.

-           Semmi más nincs?

Megrázta a fejét. Mozdulatlanul nézték egymást.

Ez mit jelent? - kérdeztem.

Egy pillanatig egyikük sem válaszolt, majd Jasper rám nézett.

-           Ez azt jelenti, hogy a vadász tervei változtak. Egy olyan döntést hozott, ami a tükör-, és a sötét szobába vezette.-

-           De nem tudjuk, hol vannak a szobák?

-           Nem.

-           De tudjuk, hogy nem lesz a hegyekben, Washington északi részén vadászva. Ki fogja játszani őket.- Alice hangja zord volt.

-           Telefonálnunk kellene?- kérdeztem. Váltottak egy komoly, határozatlan nézést. És a telefon csörgött.

Alice a szobán túl járt, mielőtt felemelhettem volna a fejem, hogy megnézzem.

Megnyomta a gombot és a füléhez tartotta, de először nem beszélt.

-           Carlisle,- – lehelte. Ahogy éreztem, nem tűnt meglepettnek vagy megkönnyebbültnek.

-           Igen,- mondta, rám nézve. Egy hosszú pillanatig hallgatott.

-           Csak láttam.- Újra leírta a látomását. -Akármiért szállt fel arra a repülőre...az abba a szobába vezette.- megállt. -Igen,- mondta Alice a telefonba, majd hozzám beszélt.

-           Bella?

Felém tartotta a telefont. Futottam érte.

-           Hello?- – leheltem.

-           Bella,- – mondta Edward.

-           Oh, Edward! Annyira aggódtam!

-           Bella, – sóhajtott csalódottan. - Mondtam, hogy ne aggódj más miatt, csak magadért.- Hihetetlenül jó volt hallani a hangját. Éreztem a kétségbeesés felhőjét, ahogy világosodott, majd visszasodródott, ahogy beszélt.

-           Hol vagy?

-           Vancouver határában vagyunk. Bella, ne haragudj — elvesztettük. Gyanút fogott — óvatos volt, olyan távol próbált maradni, ahol már nem hallhattam a gondolatait. De most már elment. — úgy néz ki felszállt egy repülőre. Úgy gondoljuk, visszament Forks-ba, hogy előről kezdje.- Hallottam, ahogy Alice és Jarper összebújnak mögöttem, gyors szavaikat halk zúgásként érzékeltem.

-           Tudom. Alice látta, hogy elment.

Tovább>>