A valóságban mindez − a rémület, a kétségbeesés, és hogy megszakadt a szívem − pillanatok alatt lejátszódott. De nekem úgy tűnt, a percek sokkal lassabban telnek, mint általában. Jasper még mindig nem tért vissza, amikor én átmentem a nappaliba Alice-hoz, noha féltem egy szobában lenni vele, féltem, hogy kitalálja, mi történt... De ugyanezért elrejtőzni sem mertem előle.
Azt hittem, ebben az agyongyötört és ingatag lelkiállapotban már semmi nem tud meglepni, de tévedtem. Majd elájultam, amikor megláttam, hogy Alice az íróasztal fölé hajol, és két kézzel kapaszkodik a peremébe.
− Alice!
Nem válaszolt, csak a fejét ingatta jobbra-balra. A tekintete üres volt, ködös... Anyám! − hasított belém. Lehet, hogy máris késő? Alice-hoz siettem, és automatikusan a keze után nyúltam.
− Alice! −Jasper hangja olyan volt, mint az ostorcsapás. A következő pillanatban már ott is termett mögötte, tenyere ráborult Alice kezére, és meglazította az asztal peremét markoló ujjait. A szoba túloldalán hangos csattanással bevágódott az ajtó.
− Mi történt? − kérdezte Jasper. Alice Jasper mellébe temette az arcát.
− Bella − mondta.
− De hiszen itt vagyok − feleltem.
Alice hátrafordult, a szeme találkozott az enyémmel, de még mindig olyan fura, üres tekintettel révedt rám. Rögtön rájöttem, hogy nem hozzám beszélt, hanem Jasper kérdésére válaszolt.
− Mit láttál? − Olyan színtelen, egykedvű volt a hangom, hogy nem is hangzott kérdésnek.
Jasper éles, kutató pillantást vetett rám. Igyekeztem közömbös arcot vágni, és vártam. Jasper szeme zavartan cikázott Alice arca és az enyém között, érzékelte a káoszt... mert én közben kitaláltam, mit láthatott Alice.
Lassacskán körülvett a Jasperből áradó nyugalom. Örültem neki, így sokkal könnyebb uralkodni az érzéseimen. Közben Alice is összeszedte magát.
− Semmi különöset − felelte végül higgadtan. − Ugyanazt a helyiséget, mint korábban.
Aztán végre rám nézett, és gyakorlatiasan megkérdezte:
− Kérsz reggelit?
− Nem, majd eszem valamit a repülőtéren! − feleltem hasonló hangnemben.
Kivonultam a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzak. Mintha csak kölcsönvettem volna Jasper hatodik érzékét, olyan tisztán éreztem, mennyire szeretné Alice − még ha jól leplezi is −, ha kimennék a szobából, és egyedül maradhatna Jasperrel. Hogy meg tudja mondani neki: valamit rosszul csináltak, hogy nem sikerül megvédelmezniük...
Gépiesen készülődtem az útra, igyekeztem semmi másra nem gondolni, csak az éppen előttem álló, apró feladatra. A hajamat leeresztettem, szabadon lobogott a fejem körül, hogy eltakarja az arcomat. A Jasperből sugárzó, nyugodt hangulat szétáradt bennem, és segített világosan gondolkodni. Segített kidolgozni a tervemet. Előástam a táskámból a pénzzel teli zoknit, kivettem belőle a pénzt, és a zsebembe gyömöszöltem.
Alig vártam, hogy a reptérre érjünk, és örültem, hogy már hétkor elindultunk. Ezúttal egyedül ültem a sötét autó hátsó ülésén. Alice az ajtónak dőlt, napszemüveg mögé rejtett arcát Jasper felé fordította, de énrám is vetett időnként egy megnyugtató pillantást.
− Alice... − kezdtem közömbös hangon. Alice egyből nagyon óvatos lett.
− Igen?
− Hogy működik ez az egész dolog? A látomásaid? − Beszéd közben unottan kibámultam az ablakon. − Edward azt mondta, nem mindig teljesednek be... hogy közben meg is változhatnak a dolgok. − Nehezemre esett kiejteni Edward nevét. Jasper alighanem ebből vette észre, hogy valami nincs rendben velem, és újabb derűhullámot küldött felém.
− Igen, a dolgok változhatnak... − mormolta Alice reménykedve. − Egyes dolgokat biztosabban lehet előre látni, mint másokat... például az időjárást. Az emberek már keményebb dió. Csak addig látom, hová vezet az útjuk, amíg le nem térnek róla... Amint meggondolják magukat... amint új döntést hoznak, bármilyen apró dologban is... az egész jövő megváltozik. Elgondolkodva bólintottam.
− Szóval mindaddig nem láttad Jamest Phoenixben, amíg el nem döntötte, hogy idejön?
− Igen − felelte Alice, már megint nagyon éberen.
Ezért nem látott engem sem Jamesszel a tükörteremben mindaddig, amíg el nem határoztam, hogy odamegyek. Megpróbáltam nem gondolni rá, mi mást láthatott még. Nem akartam, hogy a rettegésem még jobban felkeltse Jasper gyanakvását. Alice újabb látomása után úgyis kettőzött figyelemmel fognak őrizni. Képtelenség lesz megszöknöm tőlük.
Kiértünk a repülőtérre. Szerencsém volt, vagy egyszerűen eleve is nekem kedvezett a helyzet. Edward gépe a négyes terminálra érkezett. Ez volt a legforgalmasabb, a legtöbb járat itt landolt − nem volt benne semmi meglepő, hogy az övé is. De nekem pontosan erre a terminálra volt szükségem: ez a legnagyobb, és itt a legnehezebb tájékozódni. És a hármas szinten volt egy ajtó − az én utolsó esélyem.
A hatalmas garázsban a negyediken parkoltunk le. Én mentem elöl, kivételesen én mozogtam otthonosabban a terepen, nem ők. Lementünk a lifttel a hármas szintre, ahova az utasok is érkeznek. Alice és Jasper hosszú ideig nézegették az induló járatok tábláját. Hallottam, amint megvitatták, mi szól New York, Atlanta vagy Chicago mellett. Egyik helyen sem jártam még soha. És most már nem is fogok...
Türelmetlenül vártam, mikor jön el az én időm, közben nem tudtam megállni, hogy ne doboljak a lábammal. Leültünk a fémdetektorok mögötti, hosszú széksorban, Jasper és Alice úgy tettek, mintha az embereket nézegetnék, de igazából engem figyeltek.
Ha csak egy centivel is odébb csúsztam, máris rám villant a szemük. A helyzet reménytelennek tűnt. Mi lenne, ha rohanni kezdenék? Vajon meg mernének-e állítani erőszakkal ezen a nyilvános helyen? Vagy egyszerűen követnének?
Előhúztam a címzetlen borítékot a zsebemből, és leraktam Alice fekete bőrtáskájának a tetejére.
− A levelem − mondtam. Bólintott, és bedugta a levelet a táska rekeszébe. Edward elég hamar meg fogja találni.
Teltek a percek, és Edward érkezésének pillanata egyre közeledett. Döbbenetes, mennyire tudta minden porcikám, hogy jön. Testem minden egyes sejtje külön vágyakozott az érkezésére. A sóvárgás megnehezítette a dolgomat. Azon kaptam magam, hogy ürügyeket keresek a maradásra, hogy még egyszer láthassam őt, mielőtt eltűnök. De tudtam, ez lehetetlen, ha azt akarom, hogy legyen bármi esélyem a szökésre.
Alice többször is felajánlotta, hogy elkísér, ha reggelizni szeretnék. Később, mondtam neki, még nem vagyok éhes.
Az „Érkezés” táblát bámultam, néztem, ahogy egyik járat a másik után jön meg. A Seattle-i járat egyre közelebb kúszott a tábla legtetejéhez.
És akkor, amikor már csak harminc percem maradt, a járatszámok hirtelen helyet cseréltek. Edward gépét tíz perccel korábbra élezték a menetrend szerinti érkezésnél. Nem volt több időm.
− Azt hiszem, most ennék valamit! − mondtam gyorsan. Alice felállt.
− Veled megyek.
− Ugye, nem haragszol, de jobb szeretném, ha inkább Jasper jönne velem. Jó hatással lenne rám... és nem szeretnék pont most kiborulni, amikor... − Nem fejeztem be a mondatot, de a tekintetem elég zaklatott volt hozzá, hogy megértsék belőle, amit nem mondtam ki.
Jasper felállt. Alice pillantása zavart volt, de − nagy megkönnyebbülésemre − csöppet sem gyanakvó. Valószínűleg azt hitte, azért változott meg a látomása, mert a nyomkereső próbálkozik valamivel − nem sejtette, hogy azért, mert én elárulom őket.
Jasper csöndesen jött mellettem, keze a gerincoszlopom tövénél, mintha táncolnánk, és ő vezetne. Eljátszottam, hogy az első egy-két reptéri büfé nem keltette fel az érdeklődésemet, mert valami másra vágyom. És meg is találtam azt a mást: ott volt a sarok mögött, ahová Alice éles tekintete már nem hatolt el: a harmadik szint női mosdója.
− Ugye, nem baj? − böktem meg Jaspert, ahogy elhaladtunk mellette. − Egy perc, és jövök.
− Itt foglak várni − mondta.
Amint az ajtó becsukódott mögöttem, rohanni kezdtem. Még emlékeztem rá abból az időből, amikor egyszer innen kijövet eltévedtem, hogy ennek a mosdónak két kijárata van. A távolabbitól csak egy ugrásnyira találhatók a liftek, és ha Jasper csakugyan ott vár, ahol mondta, akkor egy pillanatra se kerülök a látóterébe. Rohantam, hátra se néztem − ez volt az egyeden esélyem, és ha Jasper véletlenül meglát, akkor se tehetek mást, mint hogy továbbszaladok. Az emberek megbámultak, de nem törődtem velük. A sarkon túl előrevetődtem, egy zsúfolásig megtelt lift bezáruló ajtószárnyai közé löktem a kezem, aztán befurakodtam az ingerült utasok mellé, és ellenőriztem, megnyomta-e már valaki az egyes szint gombját. A gomb már világított, és az ajtók becsukódtak.
Elsőként furakodtam ki, fittyet hányva a többi utas morgolódására. Kicsit lassítottam, amikor elhaladtam az érkezők bőröndjével teli futószalagnál strázsáló biztonsági őrök mellett, hogy aztán ismét eszeden rohanásba kezdjek, amint megpillantottam a kijáratot. Nem tudhattam, Jasper keres-e már. Ha elindult a szagom nyomán, akkor csak másodperceim vannak. Kiugrottam az automata ajtón, és csaknem nekimentem az üvegnek, mert túl lassan nyílt.
Végigpásztáztam az utat: sehol egy taxi!
Nem volt időm totojázni. Alice és Jasper nemsokára észreveszik, hogy eltűntem, vagy már észre is vették. És akkor egy szívverésnyi idő alatt megtalálnak.
A kisbusz, amely a Hyatthez szokta szállítani az érkezőket, néhány lépésnyire tőlem éppen becsukta az ajtaját.
− Várjon! − kiáltottam futás közben, és integettem.
− Ez a Hyatt szálló kisbusza − közölte a sofőr, miközben újra kinyitotta az ajtót.
− Tudom − lihegtem −, oda megyek! − És gyorsan felugrottam a lépcsőre.
Kérdően mért végig, látva, hogy nincs csomagom, de aztán csak vállat vont, nem érdekelte annyira a dolog, hogy faggatni kezdjen.
Az ülések nagy része üres volt. A lehető legmesszebb ültem a többi utastól, és az ablakból néztem, ahogy eltávolodik először a járda, aztán az egész repülőtér. Akarva-akaratlan elképzeltem Edwardot, amint ott áll az út szélén, ahol véget ér a nyomom. Még nem sírhatok, mondtam magamnak, még nagy utat kell megtennem.
Megint szerencsém volt. Amikor megérkeztünk a Hyatt elé, egy fáradtnak látszó házaspár éppen az utolsó bőröndjét emelte ki egy taxi csomagtartójából. Kivágódtam a buszból, a taxihoz rohantam, és becsusszantam a hátsó ülésre. A fáradt pár és a Hyatt-busz sofőrje nagyot nézett.
A taxisnak megadtam anyám címét.
− Ott kell lennem, amilyen gyorsan csak lehet!
− De hát az Scottsdale-ben van − hördült fel a sofőr. Négy húszast hajítottam az ülésre.
− Ennyi elég lesz?
− Oké, kislány, minden rendben!
Összefont karral hátradőltem az ülésen. Ismerős utcák suhantak el mellettem, de nem néztem semerre. Minden erőmmel igyekeztem uralkodni magamon. Elhatároztam, hogy nem veszítem el a fejem éppen most, amikor sikeresen végrehajtottam a szökést. Semmi értelme szorongani, rémüldözni. Az utam kijelölve − most már csak követnem kellett.
így hát pánik helyett lehunytam a szemem, és a húszperces utat Edwarddal töltöttem.
Elképzeltem, hogy ott maradtam a repülőtéren, és találkozom Edwarddal. Láttam, ahogy lábujjhegyre állok, hogy előbb láthassam meg. Milyen gyorsan, milyen ruganyos léptekkel tör át az embertömegen, ahogy felém igyekszik! Aztán rohanni kezdek − türelmetlen vagyok, mint mindig −, Edward márvány karja körém fonódik, és én végre biztonságban vagyok...
Eltöprengtem, vajon hová mentünk volna. Valahová északra, hogy Edward napközben is járkálhasson a szabadban. Vagy valami nagyon-nagyon távoli és elhagyatott helyre, ahol megint együtt sütkérezhetnénk a napon. Elképzeltem a tengerparton: bőre úgy szikrázik, mint a napsütötte tenger. Nem számítana, mennyi ideig kell bujkálnunk. Ha összezárnának vele egy hotelszobában, az maga lenne a mennyország. Annyi mindent szerettem volna még kérdezni tőle! Egy örökkévalóságig tudnék mesélni neki, egy percet sem aludnék, egy percre se mozdulnék az oldala mellől...
Ebben a pillanatban tisztán láttam magam előtt az arcát... kis híján a hangját is hallottam. És minden borzalom és reménytelenség ellenére egy futó pillanatig boldog voltam. Annyira belemerültem az álmodozásba, hogy elmeneküljek az elviselheteden valóság elől, hogy észre se vettem, milyen gyorsan múlnak a percek.
− Hé, milyen számot is mondtál?
A sofőr kérdése kipukkasztotta fantáziáim szappanbuborékát, szépséges hallucinációim kilobbantak. Helyükre sötét, kemény réteges tódult.
− Ötvennyolcadik utca huszonegy − mondtam fojtott hangon. Asofőr idegesen mért végig, szemlátomást attól félt, talán tilosban árok, vagy ilyesmi.
− Na, akkor megérkeztünk! − Alig várta, hogy kiszálljak a kocsijából, talán azt remélte, nem kérem el a visszajárót.
− Köszönöm! − suttogtam. Nincs miért félnem, emlékeztettem magam. A ház üres. Sietnem kell: anyu vár rám, halálra van rémülje, és csak énrám számíthat.
Az ajtóhoz vágtattam, gépiesen felnyúltam a kulcsért az eresz alá. Kinyitottam az ajtót. A ház sötét volt, üres, és pontosan olyan, mint máskor. A telefonhoz futottam, menet közben fölkapcsoltam l konyhában a villanyt. A készülék mellett, a jegyzettömbön egy takaros, apró számjegyekkel írott, tízjegyű szám állt. Az ujjam annyira reszketett, hogy többször is rossz gombot nyomtam meg, le mellett tennem a kagylót, és újrakezdenem. Ezúttal csakis a telefogombokra koncentráltam, vigyázva, lassan nyomogattam meg őket egymás után. És sikerült. Remegő kézzel tartottam a kagylót a fülemhez. Mindössze egyszer csöngött ki.
− Hello, Bella! − szólalt meg a derűs hang a telefonban. − Milyen gyors voltál! Ez igen!
− Anyám jól van?
− Kutya baja. Ne aggódj, Bella, nem akarom őt bántani! Kivéve persze, ha nem egyedül jössz!
− Egyedül vagyok. − Soha életemben nem voltam még ilyen egyedül.
− Nagyon helyes. Akkor most figyelj: van egy balettstúdió, csak egy tömbnyire a házatoktól, tudod, melyik?
− Igen. Ismerem az utat.
− Akkor minden rendben. Rövidesen találkozunk. Letettem a telefont.
Kirohantam a szobából, ki a házból, a perzselő hőségbe.
Vissza se néztem a házunkra, és nem is akartam látni olyannak, amilyen most − egy üres ház, amely nem az otthont, a menedéket jelenti többé, hanem a rettegést. Az, aki utoljára végigment az ismerős szobákon, az ellenségem.
Szinte láttam, ahogy anyám ott áll a nagy eukaliptuszfa árnyékában, ahol gyerekkoromban annyit játszottam. Vagy ott térdel a postaláda mögött, azon a tenyérnyi földdarabon, kertészkísérleteinek temetőjénél. Ezek az emlékek kedvesebbek voltak nekem, mint bármi, amit most a valóságban láthatnék. De még ezektől is elmenekültem, befordultam a sarkon, mindent magam mögött hagytam.
Olyan lassúnak éreztem magam, mintha nedves homokon keresztül rohannék − mintha a beton besüppedt volna a lábam alatt, képtelen voltam eléggé felemelni róla a talpam.
AJÁNLOM AZ OLDALT
