Fehér fény ragyogott egy ismeretlen, hófehér szobában. Körülöttem lepedőszerű függöny, a fejem fölött sugárzó erős lámpa elvakított. Kemény, kigödrösödött ágyon feküdtem feltámasztva − egy rácsos ágyon. A párnák laposak és hepehupásak, és valami idegesítően csipogott a közelben. Reméltem, ez azt jelenti, hogy még életben vagyok. A halál mégsem lehet ennyire kényelmetlen.
A karomból áttetsző csövek lógtak, és valamit az orrom alá is ragasztottak. Fölemeltem a kezem, hogy letépjem.
− Azt már nem! − Hűvös ujjak elkapták a kezemet.
−Edward? −Kicsit elfordítottam a fejemet, csodás arca alig egyujjnyira tőlem, az állát a párnám szélére támasztja. Tehát most már biztos, hogy élek, s a gondolat ezúttal hálával és túláradó örömmel öltött el. − Edward, annyira sajnálom!
− Ssss! − csitított. − Most már minden rendben lesz!
− Mi történt? − Nem emlékeztem tisztán, és az agyam fellázadt, amikor megpróbáltam felidézni a történteket.
− Majdnem túl későn érkeztem. El is késhettem volna −suttogta bűnbánóan.
− Olyan buta voltam, Edward! Azt hittem, foglyul ejtette anyut.
− Mindnyájunkat becsapott.
− Föl kell hívnom Charlie-t és anyut!
− Alice már felhívta őket. Renée itt van a kórházban. Most éppen kiment, hogy egyen valamit.
−Anyu itt van? − Megpróbáltam felülni, de ettől még jobban szédültem, Edward gyöngéden visszafektetett a párnákra.
− Mindjárt visszajön! Neked viszont nyugton kell maradnod.
− De mit mondtatok neki? − Megrémültem. Hogy a csudába tudnék megnyugodni? Itt az anyám, én pedig éppen egy vámpírtámadásból lábadozom. − Mit mondtatok neki, hogy kerültem ide?
−Hogy gurultál vagy két lépcsőfordulónyit, aztán kiestél egy csukott ablakon. −Egy pillanatra elhallgatott. − Lásd be, nincs ebben semmi hihetetlen!
Felsóhajtottam, mire minden porcikám megsajdult. Végignéztem a takaró alatt fekvő testemen, és megláttam a lábam helyén a hatalmas kidudorodást.
− Mennyire súlyosak a sérüléseim? −kérdeztem.
− Eltörött a lábad, négy bordád, van egy-két repedés a koponyádon, horzsolások a bőröd minden egyes négyzetcentiméterén, és jó sok vért vesztettél. Többször is kaptál vérátömlesztést. Nem mondhatnám, hogy kedvemre volt, mert egy időre egészen megváltozott a szagod!
− Legalább részed volt egy kis változatosságban!
− Nincs rá szükségem. Én a te illatodat szeretem.
−Hogy bírtad megtenni? −kérdeztem csöndesen, és Edward rögtön tudta, mire gondolok.
− Magam sem tudom. − Elfordította a tekintetét, felemelte egyik gézbe bugyolált kezemet az ágyról, és gyöngéden simogatta, ügyelve a monitorhoz kígyózó vezetékre.
Türelmesen vártam a folytatást.
Fölsóhajtott, még mindig kerülte a pillantásomat.
−Lehetetlen volt... abbahagyni −suttogta. −Lehetetlen, de én megtettem. − Végre fölnézett rám, halvány mosollyal. − Úgy látszik, tényleg nagyon szeretlek.
−Talán nincs olyan jó ízem, mint szagom? − mosolyogtam rá válaszul.
− Sokkal jobb. Még annál is jobb, mint amilyennek képzeltem.
− Sajnálom! − mentegetőztem. Edward az égnek emelte a szemét.
− Hogy valakinek épp ezért jusson eszébe bocsánatot kérni!
− Miért, mi az, amiért bocsánatot kellene kérnem?
− Azért, hogy kis híján örökre megfosztottál magadtól.
− Sajnálom! − mentegetőztem újra.
− Tudom, miért tetted − mondta megnyugtató hangon. −Persze, attól még tökéletes őrültség volt. Meg kellett volna várnod, el kellett volna mondanod nekem.
− Nem engedtél volna el.
− Nem − hagyta rám komoran. − Nem bizony.
Hirtelen eszembe jutott néhány nagyon kellemetlen emlékkép. Összeborzongtam, aztán fájdalmas grimaszt vágtam. Edward rögtön nyugtalan lett.
− Mi baj van, Bella?
− Mi történt Jamesszel?
−Letéptem rólad, aztán Emmett és Jasper végeztek vele. − Edward hangjából érződött, még most is rettentően sajnálja, hogy ő ebben nem vehetett részt.
Ettől kissé összezavarodtam.
− Nem láttam Emmettet és Jaspert abban a balett-teremben.
− Ki kellett menniük... túl sok volt a vér.
− De te ott maradtál.
− Igen, én ott maradtam.
− És Alice és Carlisle is... −mondtam álmélkodva.
− Ők is szeretnek téged, tudod.
Hirtelen egész sor szomorú kép villant az agyamba Alice-szal való utolsó találkozásunkról, és ez eszembe juttatott valamit.
− Látta Alice a videófelvételt? − kérdeztem szorongva.
− Igen, látta −felelte Edward sötéten. Sütött belőle a gyűlölet és a düh.
− Azelőtt nem is sejtette, miért nem emlékszik semmire.
− Tudom. Most viszont már tudja.
Megpróbáltam megérinteni az arcát a szabad kezemmel, de valami megakadályozott. Az infúzió tűje és csöve tartott pórázon.
− Áuu! − nyafogtam.
− Mi a baj? −kérdezte Edward ijedten. Sikerült valamelyest elterelnem a gondolatait a vadászról, de nem eléggé. A szeme még mindig hidegen villogott.
− Tűk − közöltem, és a csuklómba fúródóra fintorogtam. Aztán az egyik csorba csempét fixírozva, igyekeztem a bordáimba hasító fájdalom ellenére mélyeket lélegezni, és nem elájulni.
−Fél a tűtől −mormolta Edward magában, és a fejét csóválta. −Egy szadista vámpír, akinek feltett szándéka, hogy halálra kínozza... ugyan kérem, az nem probléma, rohan találkozni vele. Viszont egy infúzió, ugye...
Az égnek emeltem a szemem, és örömmel tapasztaltam, hogy az érzelemkifejezésnek ez a módja legalább fájdalommentes. Úgy döntöttem, témát változtatok.
− Na és te miért vagy itt? −tudakoltam.
Rám meredt, először értetlenül, aztán láttam a szemében a meg-bántottságot. Összevont szemöldökkel nézett rám.
− Azt akarod, hogy elmenjek?
− Dehogyis! − tiltakoztam. Valósággal bepánikoltam a gondolattól. − Úgy értettem, hogy anyám mit gondol, miért vagy itt? Mielőtt visszajönne, muszáj tisztáznunk, mit mondjak neki.
−Vagy úgy! − Homloka ismét márványsima lett. −Azért jöttem Phoenixbe, hogy észre térítselek, és rábeszéljelek, gyere vissza Forksba. − Tágra nyílt szeme olyan komoly és őszinte volt, hogy kis híján magam is hittem neki. − Beleegyeztél, hogy találkozzunk a hotelben, ahol Carlisle-lal és Alice-szal megszálltunk, mert természetesen szülői felügyelettel érkeztem −szúrta közbe erényes képpel −, de hasra estél a lépcsőn, és... a többit már tudod. De nem muszáj pontosan emlékezned: remek mentséged van rá, ha a történeted némely ponton zavaros.
Egy pillanatra eltöprengtem.
−Van egy-két hiba a történetben. Például hiányzik a törött ablak.
− Nem igazán −mondta Edward. −Alice nagy élvezettel gyártott bizonyítékokat. Mindenre gondolt, és nagyon meggyőzően tette, úgyhogy ha gondolod, akár be is perelheted a szállodát. Nem kell aggódnod semmi miatt! −Lágyan megcirógatta az arcomat. −Most csak az a dolgod, hogy meggyógyulj!
A fájdalom és a gyógyszerek nem taglózhattak le annyira, hogy ne reagáljak az érintésére. A monitor hirtelen összevissza kezdett csipogni − most már nem csak Edward hallhatta, hogy a szívem rendetlenkedni kezd.
− Ez kínos −motyogtam. Edward ravaszul kuncogott.
− Hmmm, kíváncsi lennék...
Lassan fölém hajolt: a csipogás felgyorsult, még mielőtt az ajka hozzáérhetett volna az enyémhez. Amikor végül találkozott az ajkunk, bár csak egészen lágyan ért hozzám, a csipogó ketyere kiakadt és megkukult.
Edward hirtelen felpattant, aztán arcán a rémületet felváltotta a megkönnyebbülés, amikor a monitor jelezte, hogy újra megindult a szívverésem.
− Látom, most még jobban kell vigyáznom rád, mint általában!
−Még meg sem csókolhattalak rendesen! − panaszoltam. − Ne akard, hogy én menjek oda hozzád!
Edward elvigyorodott, fölém hajolt, és az ajkát könnyedén az enyémhez érintette. A monitor megint begőzölt. De aztán az ajka megfeszült, és elhúzódott tőlem.
− Azt hiszem, anyádat hallom −mondta vigyorogva.
− Ne hagyj itt! −Hirtelen, minden ok nélkül, rám tört a pánik. Nem mehet el, még a végén megint eltűnik előlem!
Edward egy kurta pillanatig a szemembe nézett, látta benne a rémületet.
− Nem hagylak itt! − ígérte ünnepélyesen, aztán elmosolyodott. − Szundítok egyet!
Az ágyam mellett álló, kemény műanyag székről átült az ágy végében lévő, türkiz műbőrrel borított, állítható támlájú fotelba. Teljesen hátradöntötte az ülést, lehunyta a szemét, és mozdulatlanná vált.
− Ne felejts el lélegezni! −suttogtam gunyorosan. Edward mély lélegzetet vett, de a szemét nem nyitotta ki.
Most már én is hallottam anyámat. Beszélt valakihez, talán egy ápolónőhöz, a hangja fáradtnak és zaklatottnak tűnt. Szerettem volna felugrani az ágyból, és odarohanni hozzá, hogy megnyugtassam, és megígérjem neki, mostantól minden rendben lesz. De közel sem voltam ugrándozós állapotban, úgyhogy csak feküdtem türelmetlenül.
Az ajtó résnyire nyílt, anyám bekukucskált rajta.
− Anyu! − sóhajtottam. A hangom teli szeretettel.
Anyám egy pillantást vetett az elnyújtózott Edwardra, aztán lábujjhegyen az ágyamhoz osont.
− Lám csak, egy percre sem hagyja egyedül − mormolta magában.
− Anyu, úgy örülök, hogy ládák!
Anyám lehajolt, gyöngéden átölelt, éreztem, ahogy meleg könnyei az arcomra hullnak.
− Bella, annyira aggódtam érted!
−Sajnálom, anyu! De most már minden oké, minden a legnagyobb rendben van..
−Örülök, hogy végre nyitott szemmel láthatlak −mondta, és leült az ágyam szélére.
Hirtelen rádöbbentem, hogy fogalmam sincs, mióta vagyok a kórházban.
− Mióta volt csukva a szemem?
− Ma péntek van, szívem, jó sokáig nem voltál magadnál.
− Péntek? − kérdeztem hökkenten. Megpróbáltam visszaemlékezni rá, milyen nap is volt, amikor... de nem akartam arra gondolni.
− Kénytelenek voltak altatni egy darabig, drágám, rengeteg sérülést szenvedtél.
− Tudom. − Érzem is őket, gondoltam.
−Szerencséd, hogy Dr. Cullen éppen itt volt. Micsoda remek ember... bár meglepően fiatal. És inkább úgy fest, mint egy férfi modell, nem úgy, mint egy orvos...
− Te találkoztál Carlisle-lal?
− Igen, és Edward húgával, Alice-szal is. Kedves lány.
− Szerintem isi −helyeseltem teljes szívemből. Anyám hátrapillantott Edwardra.
− Nem is említetted eddig, hogy ilyen közeli barátokra tettél szert Forksban!
Összerezzentem, aztán felnyögtem.
− Mid fáj? − kérdezte anyám aggodalmasan, és Edward szeme is felpattant.
−Nincs semmi baj − nyugtattam meg mindkettejüket. −Csak egy pillanatra elfelejtettem, hogy nem szabad mozognom! −Edward visszasüppedt színlelt álmába.
Kihasználtam, hogy anyám figyelme egy pillanatra másra terelődött, és témát váltottam.
− Hol van Phil? − kérdeztem gyorsan.
− Floridában. Jaj, Bella! Sose találnád ki! Már éppen el akartunk jönni, de képzeld, mi történt!
− Philt leszerződtették? −találgattam.
− Igen! Hogy találtad ki? Méghozzá a Sun, gondoltad volna?
− Hát ez nagyszerű − lelkesedtem, bár fogalmam sem volt róla, hogy ez mit jelent.
−És Jacksonville annyira fog tetszeni neked! −lelkendezett anyám. Értetlenül pillogtam. − Egy kicsit aggódtam, amikor Akront kezdte emlegetni Phil, tudod, az a sok hó meg minden hiszen tudod, mennyire utálom a hideget, na de Jacksonville! Ott mindig süt a nap, és a levegő sem olyan párás! És tündéri házat találtunk, sárga, fehér szegéllyel, és a veranda pont olyan, mint azokban a régi filmekben, meg ott az a hatalmas tölgyfa, és az egész alig pár percnyire a tengertől! És neked is lesz saját fürdőszobád...
AJÁNLOM AZ OLDALT
