- Tegnap este azt mondtad, hogy egyik fiú sem érdekel a városból. – újra magához vette a villáját, úgyhogy tudtam, hogy a nehezén túl vagyunk.
- Nos, Edward nem a városban él, Apa.
Becsmérlően nézett rám, ahogy rágott.
- És amúgyis – folytattam – még korai szakaszban vagyunk, tudod. Ne hozz zavarba a fiús-beszélgetésekkel, jó?
- Átjön?
- Perceken belül itt lesz.
- Hová visz téged?
Hangosan nyögtem.
- Remélem kivered a fejedből a Spanyol Inkvizíciót. A családjával fogunk baseballozni.
Összeráncolta az arcát, aztán végül kuncogni kezdett.
- Baseballozni fogsz?
- Valószínűleg végig csak nézni fogom őket.
- Nagyon tetszhet neked ez a srác. – vizsált gyanúsan.
Sóhajtottam és megforgattam a szemem a kedvéért.
Hallottam egy motor zaját, ami megállt a ház előtt. Felugrottam és elkezdtem összeszedni a tányérokat.
- Hagyd a tányérokat, majd én megcsinálom este. Túl sokat anyáskodsz felettem.
Megszólalt a csengő és Charlie elindult, hogy kinyissa az ajtót. Fél lépéssel mögötte voltam.
Észre sem vettem, milyen nagyon szakadt kint az eső. Edward a veranda világításának rivaldájában állt, úgy nézett ki, mint egy esőkabátot reklámozó férfimodell.
- Fáradj be, Edward.
Megkönnyebbülten sóhajtottam, mikor Charlie helyesen mondta a nevét.
- Köszönöm, Swan Rendőrfőnök. – mondta Edward tisztelettudó hangon.
- Gyerünk, hívj csak Charlie-nak. Add csak ide a kabátod.
- Köszönöm, uram.
- Foglalj helyed, Edward.
Húztam a szám.
Edward gyorsan leült az egyetlen székre, arra kényszerítve engem, hogy Swan Rendőrfőnök mellé üljek a kanapén. Gyorsan egy undok nézést villantottam felé. Ő Charlie háta mögött kacsintott.
- Hallom, baseballt fogsz nézetni a lányommal. – Az a tény, hogy esett az eső, mintha dézsából öntötték volna csak Wasingtonban nem számított, mikor szabdtéri sportrólról volt szó.
- Igen, uram, ez a terv. – nem volt meglepve, hogy elmondtam apámnak az igazat. Az is lehet, hogy hallgatózott.
- Nos, talán majd erősít titeket, gondolom.
Nevetett Charlie, és Edward csatlakozott hozzá.
- Oké. – álltam fel. – Eleget humorizáltatok az én rovásomra. Menjünk. – Visszamentem az előszobába és felvettem a kabátom. Ők követtek.
- Ne túl későn, Bell.
- Ne aggódj, Charlie, korán hazahozom. – ígérte meg Edward.
- Vigyázz a lányomra, jó?
Nyögtem, de nem törődtek velem.
- Biztonságban lesz velem, megígérem, uram.
Charlie nem vonhatta kétségbe Edward őszinteségét, ott csengett minden egyes szavában.
Én kilopóztam. Ők nevettek, aztán Edward követett.
Halálra váltan álltam meg a verandán. A furgonom mögött egy szörnyű Jeep állt.
A kerekei magasabban voltak, mint a csípőm. Fém markolat vette körül az első- és a hátsólámpát és négy hatalmas reflektorlámpát, ami a műszerfalra volt erősítve. A legteteje csillogó vörös volt.
Charlie elfüttyentette magát.
- Kapcsold be a biztonsági övet. – fakadt ki.
Edward követett az én oldalamra és kinyitotta nekem az ajtót. Méregettem a távolságot az ülésig és felkészültem rá, hogy majd ugrok. Edward sóhajtott és egy kézzel felemelt. Reméltem, hogy Charlie nem vette észre.
Ahogy átment a sofőr oldalra, normális, emberi tempóbán, próbáltam bekapcsolni a biztonsági övemet. De túl sok volt a kapocs.
- Mi ez a sok minden? – kérdeztem, mikor kinyitotta az ajtót.
- Ez egy olyan biztonságiöv-rendszer, amit terepen használnak.
- Uh-ha.
Próbáltam megtalálni minden kapocsnak a helyét, de nem ment túl gyorsan. Ismét sóhajtott és közelebb hajolt, hogy segítsen. Örültem, hogy az eső annyira zuhogott, hogy nem lehetett tisztán látni Charliet a verandán. Ez azt jelentette, hogy ő sem látta, Edward keze hogyan időzik el a nyakamon, a kulccsontomat érintve. Fealdtam, hogy segítsek neki és inkább próbáltam nem forgolódni, mint a ventilátor.
Edward elfordította a kulcsot és a motor élere robbant. Kitolattunk a háztól.
- Jó… nagy Jeeped van.
- Emmetté. Gondoltam nem akarod végig futni az egész utat.
- Hol tartjátok ezt a .. dolgot?
- Az egyik melléképületet átalakítottuk garázzsá.
- Nem fogod bekapcsolni a biztonsági övedet?
Hitetlenül nézett rám.
Aztán valami bevillant.
- Végigfutni az egész utat? Vagyis, az út egy részét ígyis le fogjuk futni? – a hangom néhány oktávval feljebb váltott.
Szűken vigyorgott.
- Te nem fogsz futni.
- Rosszul leszek.
- Csak tartsd csukva a szemed, és rendben leszel.
Az ajkamba haraptam, küdzve a pánikkal.
Áthajolt, hogy megcsókolja a fejem tetejét, aztán vigyorgott. Zavarodottan néztem rá.
- Nagyon jó illatod van az esőben. – magyarázta.
- Jó vagy rossz értelemben? – kérdeztem figyelmeztetve.
Sóhajtott.
- Mindkettőben, mint mindig.
Nem tudom, hogy tájékozódott a sötétben és a felhőszakadásban, de valahogy talált egy mellékutat, ami inkább egy hegyi ösvény volt, mint egy út. Hosszú ideig a beszélgetés lehetetlen volt, mert úgy ugráltam az ülésemen fel-le, mint egy légkalapács. Ő látszólag élvezte az utat, mivel széles vigyorral vezetett egész végig.
Aztán az út végére értünk; a fák zöld falakat formáltak a Jeep három oldalán. Az eső csak szitált, minden másodpercben csökkenve, az ég világosabb lett a felhőkön keresztül.
- Sajnálom Bella, innen gyalog kell mennünk.
- Tudod mit? Én majd itt várok.
- Mi történt a bátorságoddal? Reggelről rendkívüli voltál.
- Nem felejtettem el a legutóbbit. – Tegnap történt volna?
A kocsi hozzám közelebbi felére jött. Elkezdte kicsatolni a biztonsági övem.
- Majd én megoldom őket, te menj csak előre. – ajánlotta.
- Hmmmm… - hümmögött, ahogy gyorsan befejezte. – Úgy tűnik bele kell babrálnom majd a memóriádba.
Mielőtt reagálhattam volna kivett a Jeepből és a földre tette a lábam. Már alig volt ködös az idő; Alicenak igaza lesz.
- Babrálni a memóriámmal? – kérdeztem aggódva.
- Valami olyasmit. – erősen, óvatosan nézett, de vidámság volt a tekintete mélyén. A kezeivel a Jeepnek támaszkodott a fejem mindkét oldalán és előrehajolt, arra kényszerítve, hogy az ajtónak nyomjam magam. Még közelebb hajolt, az arca miliméterekre volt az enyémtől. Nem volt helyem a menekülésre.
- Szóval – lehellte, és csak az illata zavart meg szándékom végrehajtásában. – mitől is félsz pontosan?
- Hát, öm, hogy nekimegyek a fának – nyögtem – és attól, hogy meghalok. Aztán még a rosszulléttől.
Küzdött egy mosoly ellen. Aztán lehajolt és hideg ajkait lágyan a torkomnak nyomta.
- Még mindig félsz? – súgta a bőrömba.
- Igen. – szenvedtem a koncentrálástól. – Attól, hogy nekimegyek a fának és, hogy rosszul leszek.
Orrával vonalat rajzolt a torkomon a bőrömön egészen az államig. Hideg lélegzete csiklandozta a bőrömet.
- És most? – az ajkai az állkapcsomnak suttogtak.
- Fák. – nyögtem. - Rosszullét.
Felemelte a fejét, hogy megcsókolja a szemhéjamat.
- Bella, ugye nem gondolod, hogy nekimennék egy fának?
- Nem, de én nekimehetek. – nem volt semmiféle bizonyosság a hangomban. Érezte a győzelmét.
Lassan végigcsókolta az államat, a szám szélénél megállva.
- Hagynám, hogy egy fa bántson téged? – az ajkai csaknem súrolták az én remegő alsó ajkam.
- Nem. – leheltem. Tudtam, hogy volt egy briliáns védekezésem is, de nem tudtam befejezni.
- Látod. – mondta, az ajkait az enyém felé mozgatva. – Nincs semmi, amitől félned kéne, ugye?
- Nincs. – sóhajtottam, feladva.
Csaknem durván a kezei közé fogta az arcom és komolyan megcsókolt, merev ajkait az enyémen mozgatva.
Nem volt mentség a viselkedésemre. Mostmár nyilván jobban tudtam. És mégsem tudtam megállni, hogy pontosan úgy reagáljak, ahogy először. Ahelyett, hogy biztonságosan mozdulatlan maradtam volna, a kezeim felemelkedtek, hogy szorosan átfogjam a nyakát és hirtelen hozzásimultam az ő szilárd testéhez. Sóhajtottam, ahogy ajkaink elváltak.
Hátratántorgott, erőtlenül kitörve a fogásomból.
- A fenébe is, Bella! - fakadt ki zihálva- Te leszel a halálom, esküszöm.
Előrehajoltam, a kezeimre a térdemre nehezedve, támaszként.
- Halhatatlan vagy. - morogtam, levegő után kapkodva.
- Ezt még akkor hihettem el, mielőtt találkoztam veled. Most pedig tünjünk innen, mielőtt valami hülyeséget csinálok. - nyögte.
Átdobott a hátán, ahogy korábban és láttam rajta az extra erőlködést, miközben próbált olyan nyugodt maradni, amilyen volt. A csípője köré erősítettem a lábaimat a kezeimet pedig fullasztóan a nyaka közé.
- Ne felejtsd el behunyni a szemed! - figyelmeztetett hevesen.
Gyorsan a saját kezem alatt a lapockájába temettem az arcom és összeszorítottam a szemem.
És nehezemre esett megmondanom, hogy mozogtunk-e. Éreztem, ahogy suhan alattam, de a mozgása olyan volt, mintha csak a járdán kóborolna, olyan zavartalan. Csábított, hogy vessek egy pillantást, csak hogy lássam, hogy valóban úgy repül-e át az erdőn, mint korábban, de ellenálltam. Nem érte meg azért a szörnyű szédülésért. Megelégedtem a lélegzetvételeinek hallgatásával és vele együtt lélegeztem.
Addig nem voltam benne biztos, hogy megálltunk, míg hátra nem nyúlt és megérintette a hajam.
- Vége van, Bella.
Ki mertem nyitni a szemem és biztos voltam benne, hogy holtpontra jutottunk.
Mereven engedtem a testének szorításából és a földre csúsztam, a hátsómon landolva.
- Oh! - fujtattam, ahogy a vizes földre érkeztem.
Hitetlenül bámult rám, nyílvánvalóan nem volt biztos benne, hogy még mindig túl mérges-e rám ahhoz, hogy viccesnek találjon. De az elvadult kifejezésem hatására átlépte a határt és harsongva nevetni kezdett.
Összeszedtem magam, nem törődve vele, míg letöröltem magamról a sarat és egy páfránnyal leporoltam a dzsekim hátulját. Ezt mégjobban megnevettette. Mérgesen elindultam az erdőbe.
Éreztem a kezét a csípőm körül.
- Hová mész, Bella?
- Baseball játékot nézni. Nem úgy néz ki, hogy te még szeretnél játszani, de biztos vagyok benne, hogy a többiek nélküled is jól fogják érezni magukat.
- Rossz irányba mész.
Anélkül, hogy ránéztem volna megfordultam és az ellenkező irányba indultam. Ismét elkapott.
- Ne legyél mérges, nem tehetek róla. Látnod kellett volna az arcodat. - kuncogtott, mielőtt abbahagyta volna.
- Oh, és neked szabad mérgesnek lenned? - kérdeztem, felvont szemöldökkel.
- Nem voltam rád mérges.
- "Bella, te leszel a halálom." - idéztem keserűen.
- Az csak tényközlés volt.
Próbáltam megint elfordulni tőle, de gyorsan elkapott.
- Mérges voltál. - bizonygattam.
- Igen.
- De az előbb azt mondtad ...
- Hogy nem voltam mérges rád. Nem látod, Bella? - hirtelen hevessé vált, a tréfa minden nyoma eltűnt. - Nem érted?
- Mit nem értek? - kérdeztem, összezavarodva ugyanannyira a hirtelen hangulatváltásától, mint a szavaitól.
- Soha nem vagyok mérges rád.Hogyan is lehetnék? Olyan bátorra, bizakodóra ... melegre, mint te.
- Akkor miért? –suttogtam, emlékezve a sötét hangulatára, amivel ellökte magát tőlem, arra, amit én mindig előhoztam belőle; indokolt csalódottságot; csalódottságot a gyengeségem, lassúságom, makacs emberi reakcióim miatt…
Óvatosan a kezei közé vette az arcom.
- Felbőszítettem magam. – mondta kedvesen. – Attól, hogy nem tudom megakadályozni azt, hogy veszélynek tegyelek ki. A puszta létezésem veszélybe sodor. Néha igazán gyűlölöm magam. Erősebbnek kellene lennem, képesnek kéne lennem, hogy …
A szájára helyeztem a kezem.
- Ne.
Megfogta a kezem, elmozgatva az ajkairól az arcára helyezte.
- Szeretlek. – mondta. – Gyenge kifogás arra, amit csinálok, de igaz.
Ez volt az első alkalom, hogy azt mondta, szeret; ilyen sok szóban. Ő talán nem vette észre, de én egyből.
- Úgyhogy, kérlek, próbálj meg viselkedni. – folytatta és lehajolt, hogy a száját lágyan az enyémnek nyomja.
Nyugton maradtam. Aztán sóhajtottam.
- Megígérted Swan Rendőrfőnöknek, hogy korán hazaviszel, emlékszel? Indulnunk kéne.
- Igenis, asszonyom.
Mosolygott vágyakozva és az egyik kezemet leszámítva elengedett. Keresztül vezetett néhány méteren át a magas, nedves páfrányokon, egy masszív bürökfa körül és ott voltunk egy hatalmas nyílt pálya szélén, az Olümposz csúcsán. Kétszer akkora volt, mint bármelyik baseball stadion.
Mindenkit láttam; Esme, Emmett és Rosalie, akik egy szikla kopsz felszínén ültek, voltak a legközelebb hozzánk, talán száz méterre tőlünk. Távolabb láttam Jaspert és Alicet, kilométerekkel arrébb, úgy tűnt oda-vissza dobálnak valamit, de labdát soha nem láttam. Úgy tűnt Carlisle a pálya alapjait húzza meg, de hogy lehettek ennyire távol tőluk?
AJÁNLOM AZ OLDALT
