2. Nyitott Könyv

      Ahogy lágyan rádőltem a hóra a még friss, púderszerű pelyhek besüppedtek alattam. A bőröm ugyanolyan hideg volt, mint az engem körülvevő levegő, és ahol a hó hozzámért simogatott, akár a bársony.

A fölöttem elterülő ég tiszta volt, fényesen villogó csillagokkal, amelyek hol kéken látszottak, hol sárgán. Kifogástalanul gyönyörű volt. Mint általában… kiváló látvány lett volna… Kár, hogy pont nem ezt szeretném nézegetni, ha tehetném. De nem tehetek semmi jobbat. Már hat napja vagyok az érintetlen, vad természetben, itt az Isten háta mögött, de semmivel sem kerültem közelebb a hőn áhított szabadsághoz…Még mindig élénken bennem él a lány illata, mellyel rabul ejtett.

      Mikor a sziporkázó csillagokat bámulom, amint azok döbbenetes, gyönyörű alakokat rajzolnak ki, olyan mintha a szemem megakadályozná, hogy bennük gyönyörködjek. Az egyetlen dolog, ami a szemem előtt lebeg, az egy arc. Egy ember arca, amit hiába próbálok, nem bírok kiverni a fejemből.

      Előbb hallom meg a közeledő gondolatokat, mint a lépések zaját. Gyenge suttogást hallok, amely egyre közelebbről hallatszik. Nem vagyok meglepve, hogy Tanya utánam jött, tudtam, hogy sokat gyötrődött az elmúlt napokban emiatt a beszélgetés miatt és mist jött el az idő, mikor már tudta, hogy mit akar mondani nekem.

      Leugrott a magas sziklafal tetejéről és egy fekete sziklára érkezett, majd elém ugrott, miután visszanyerte egyensúlyát a sziklán. Tanya bőre ezüstös volt a rávetődő holdfényben. Haja hosszú, szőke volt, enyhe eperszínű árnyalattal benne. Szemei felcsillantak, mikor meglátott félig eltemetve a hóban és ajkai feszes mosolyra húzódtak.

      Gyönyörű…lenne, ha tényleg őt akarnám látni. Felsóhajtottam. A mellettem lévő sziklára ugrott, és hallottam, ahogy az ujjbegyei koppannak a kövön, amint kiegyensúlyozza magát. Feldobta magát a levegőbe, az árnyéka rám vetült, ahogy közém és a csillagok közé érkezett, majd  egy gombócba kucorodott, és végül lehuppant mellém az egyik hókupacra.

      A felkavarodott hó körülöttem szállingózott. A csillagok elsötétedtek és két szem nézett rám, egy pillanatra. Újra felsóhajtottam, de nem akartam megmozdulni. A bennem lévő sötét sem enyhült meg. Egy másik arcot láttam…

      „Edward?”

      Mikor újra havazni kezdett Tanya lesöpörte a pelyheket mozdulatlan arcomról, és megpróbált a szemembe nézni.

      „Sajnálom” – mordulta - „Csak vicceltem”

      „Tudom, vicces volt”

      A szája legörbült.

      „Irina és Kate szerint békén kéne hagynom téged. Azt mondták, bosszantalak.”

      „Nem igaz” – biztosítottam róla – „Csak egy otthoni ellentét miatt vagyok ilyen kibírhatatlanul goromba. Tényleg ne haragudj.” – mondtam.

      „Haza fogsz menni, igaz?” – gondolta

      „Nem szabad…még…ezt már teljesen eldöntöttem.”

      „De nem maradhatsz itt…” – gondolta szomorúan

      „Nem, ez most nem…segít.”

      „Az én hibám, igaz?” – grimaszolt.

      „Természetesen nem” – hazudtam neki lágyan,

      „Ne légy úriember, zavarlak téged”

Erre már elmosolyodtam „Nem” – mondtam.

Összeráncolta a szemöldökét és hitetlenkedő arckifejezése láttán kitört belőlem a nevetés.

      „Na jó…egy kicsit” – adtam neki igazat.

Felsóhajtott, majd összefonta a karjait maga előtt. Gondolatai sebesen áramlottak.

      „Ezerszer szebb vagy a csillagodnál Tanya. És mindig is az leszel. Nehogy a makacsságom miatt lebecsüld magad” – kuncogtam, mert tudtam, hogy ez aztán elég valószínűtlen.

      „Sosem tudnád ezt tenni velem” – morogta, majd lebiggyesztette az alsó ajkát.

      „Valóban nem…” – gondoltam a lány sok-sok hódítására. Tanya az emberi férfiakat szerette. Ő volt a legnépszerűbb a környéken és sok forró kalandot tudott már maga mögött.

      „Te szukkubus…” – mondtam, remélve, hogy kiűzöm a megállapításom kiűzi a fejéből a képeket.

      „Az eredeti” – grimaszolt rá, kivillantva hófehér fogait. Nem úgy, mint Carlisle, Tanya és a nővérei csak lassan fejlesztették ki az önuralmukat. Előtte az a férfi, aki az ágyukban is megfordult, nem élte túl a találkozást. Most már a férfi akit szeretnek – túléli.

      „Mikor feltűntél itt, tudtam, hogy…” – kezdte lassan. Tudtam, hogy mit tudott. Tudni akartam, mit érzett, mikor ő volt ilyen helyzetben. De most nem voltam analizálgatós kedvemben.

      „Tudtad, hogy elvesztem az eszem.”

      „Igen.” – mondta, mogorván nézve rám.

      „Rosszul érzem magam amiért játszom az elvárásaiddal Tanya. Nem tudok gondolkodni. Van valami, ami nem hagy nyugodni.”

     „És mi lenne, ha teszem azt elmondanád nekem?”

Felültem, és  a karjaimmal átfogtam a lábaimat. „nem akarok beszélni róla” – Tanya, Irina és Kate nagyon jól érezték magukat az általuk elkövetett dolgok után is. Sokkal könnyebb is amihez tartják magukat, mint Carlisle elvei. Ha valaki megteszik nekik, de végül mégis megölik, nem csinálnak belőle gondot. Nehéz lenne így elmagyarázni Tanyának…

      „Női gondok?” – kérdezte, elutasítva a titkolózásom.

Enyhén hisztérikusan elnevettem magam. „elég rossz helyen keresgélsz.” – mondtam mosolyogva.

Utána csendben maradtunk. Hallottam, ahogy az agyában egyre keresgél, mi lehet a gondom, próbál összefüggéseket keresni.

      „Még csak nem is közelíted az igazságot.” – mondtam neki

      „Ez most célzás?” – kérdezte.

      ’”Kérlek menj el Tanya.” – újra csendben maradt, és spekulált. Elutasítottam a gondolatait és próbáltam a csillagokra koncentrálni. Adott nekem pár csendes percet, majd a gondolatai új irányt vettek. „ Hová fogsz menni, ha itt hagysz, Edward? Vissza Carlislehoz?”

       „Nem hiszem.” – suttogtam neki. Hová mehetnék? Nincs olyan hely a világon, ami akár egy kicsit is érdekelne. Semmi sem volt, amit csinálni, vagy látni akartam volna. Mert nem érdekelt, hová megyek, csak el akartam jutni Forksból, ahová a leginkább vágytam. Utáltam ezt. Hogy mehetnék vissza ezek után??! Tanya vékony kezét a vállamra tette. Megmerevedtem, de nem bújtam ki a keze alól. Arra gondolt, talán jól esik most nekem. Egy baráti gesztus.

      „Szerintem vissza fogsz menni.” – mondta, enyhe orosz akcentussal. - „Nem érdekes mi…vagy ki… üldözött el téged. De csak rá fogsz tudni gondolni, amíg nem nézel szembe vele.”

A gondolatai is olyan biztosak voltak ebben, mint a szavai. Megpróbáltam magamhoz ölelni a vízióját. De a lány arca villan be újra. Sosem kételkedtem a bátorságomban, és a képességeimen. Azt hittem, bármivel szembe tudok nézni. De ez a hitem összeomlott azon a szörnyű órán, a bioszteremben.

      Megpusziltam a vállát és eltoltam magamtól felém forduló arcát. Elmosolyodott a gyorsaságomon.

      „Köszönöm Tanya, szükségem volt rá, hogy halljam ezt.”

      Gondolatai ingerültek lettek. – „Érezd magad otthon, mondtam már. Remélem majd meggondolod magad egyszer.”

      „Bocsáss meg, Tanya. Tudom, hogy túl jó vagy hozzám. Én csak…még nem találtam meg, amit keresek.”

      „Nos, ha elmész, legalább még láttuk egymást előtte. Viszlát, Edward”

      „Viszlát, Tanya” – ahogy kimondtam a szavakat, mintha láttam volna őket. Láttam magam, ahogy elmegyek. Elég erős voltam ahhoz, hogy oda mennyek, ahova vágyom.

      „Még egyszer köszönöm”

Fürgén talpra szökkent és ahogy eliramodott, kísértetiesen futott át a havas terepen. A hónak még besüppedni sem volt ideje, olyan gyorsan keresztülfutott rajta. Nem nézett hátra. Felzaklatta az elutasításom, láttam, mielőtt faképnél hagyott. Nem akart még egyszer látni, mielőtt elmegyek.  Bosszúsan elhúztam a számat. Nem akartam megbántani Tanyát, de az érzései nem voltak mélyek és tisztának nevezhetők. Mindenesetre van, amit nem tudok visszafordítani. Nem éreztem magam túl lovagiasnak, de így jártam…

      A térdemre támasztottam az államat, és megint a csillagok felé fordultam. Valami nyugtalan érzés szállt meg hirtelen. Tudtam, hogy Alice látta, ahogy hazatérek, és ezt el is mondta a többieknek. Ez biztos boldoggá tette őket. Főleg Carlislet és Esmet. Amint a csillagokra néztem, megpróbáltam kitörölni az emlékezetemből azt a bizonyos arcot. A sziporkázó csillagok helyett csak az a két csokoládébarna szem nézett vissza rám azt kérdezve, hogy gondolhattam átlagosnak?...

      És valóban. Nem tudtam, hogy, de mintha az összes érzésembe beleláttak volna ezek a kíváncsi szemek. De tudtam, hogy ha visszamegyek sem fogom hallani a gondolatait.

      Bella Swan szemei továbbra is kérdőn tekintettek rám, őszinte pillantással, kijátszva a csillagokat.

      Egy mély sóhajjal talpra álltam. Ha futva teszem meg az utat hazáig, az kevesebb, mint egy óra.

Minél előbb látni akartam a családomat. Látni akartam, hogy mit szólnak az új Edwardhoz.

És nekiiramodtam a csillagfényes éjszakának, még lábnyomokat sem hagyva magam után.

      „Minden rendben lesz” – lehelte Alice. A szemei nem fürkésztek. Mialatt ezt mondta, és Jasper lágyan elkapta a könyökénél, majd úgy kísérte a házhoz vezető lépcsőn. A kis csapat összébb húzódott. Rosalie és Emmet vezette a sort. Emmet szigorúan nézett, akár egy testőr, aki a kliensét védi. Rosalie óvatosan, de szintén öntudatosan lépdelt. Sokkal inkább érezte zavarban, sem mint biztonságban magát.

      „Természetesen” – morogtam. A viselkedésük egyszerűen nevetséges volt. Ha nem lett volna jobb, hogy idejöjjek, tuti még ott maradtam volna.

Reggel aztán minden hirtelen a normális kerékvágásba zökkent, játékosan kezdtük a napot. Éjszaka havazott, és Emmet meg Jasper nem vették elég komolyan a figyelmeztetésem, szóval jól megdobáltak hógolyóval. Ezt eléggé zokon vettem, úgyhogy kamatostul visszaadtam nekik. Végre csökkent az éberségük, és olyan vicces volt a helyzet, hogy még én is ellazultam.

      „Még nincs itt a lány, de nemsokára megjön. Ha a szokásos helyünkre ülünk, nem fog elérni a hátszele.”

      „Természetesen a szokásos helyünkre fogunk ülni Alice, állj már le. Tartsd meg magadnak az aggodalmad, teljesen jól vagyok.”

Jasperre villant a tekintete, aki segített neki leülni, aztán figyelmesen az arcomra nézett.

      „Hmm” – mondta meglepetten – „szerintem rendben vagy”

      „Természetesen igen „ – morogtam

Utáltam a szemükben megvillanó aggodalmat. Hirtelen erős szimpátiát éreztem Jasper iránt, emlékezve arra, hogy mi is így figyeljük őt.

      „Bosszantó, nem igaz?” – grimaszolt rám, miközben erre gondolt. Visszagrimaszoltam. Még csak egy hete, hogy arra gondoltam, hogy az unalom meg fog ölni itt? Hogy azt gondoltam, olyan ide járni, mintha aludnék? (vagy inkább kómában feküdnék?)

      Ma az aggodalom szorosan gúzsba kötött. Még a zongoraszó sem tudott megnyugtatni. Az érzékeim ma hiperaktívak voltak. Éreztem minden hangot, minden jelet, minden mozzanatot, amit csak átvett a levegő rezgése, hallottam minden gondolatot. Főleg gondolatokat. Egyetlen érzéket blokkoltam le csak a mai napon.  A szaglásomat. Nem lélegeztem.

      Főleg a „Cullenekről” hallottam sokat, meg találgatásokat arról, hogy hol jártam. Az egyetlen, akire egész nap vártam, hogy az új (de mégis régi) ismerőst, Bellát láthassam. Swan lehet, hogy abban bízott, a pletykákból megtudhatja merre jártam. De semmi. De már senkit sem érdekelt az öt vámpír, amikor az új lány belépett az ajtón. Ami lássuk be elég vicces. Mindenki az új lányra gondolt, vagy arra, ahogy a múlt héten megismerte. Hirtelen elszállt a rossz kedvem, és izgatott lettem.

     Kérdezett bárkitől is bármit rólam?

      Nem volt kérdés, nem tudhatta, milyen sötét gondolataim voltak legutóbb. Figyeltem a reakcióit. Persze úgyis megijesztem a puszta látványommal. Mintha amit meséltek neki, meggyőzte volna, és a sztori mintha erősen túlzott volna, hogy érdekesebbnek tűnjön. Elég fenyegető színben tűntetett fel a történet.

      A többiek vajon megtudták tőle, hogy át akartam menni valahova máshova a bioszosztályból? Arra rájöhetett, hogy valószínűleg ő ennek az oka, csak nem tudta, miért. Egy normális lány körbeszaglászott volna, megosztotta volna a történetet másokkal is, és a többiekkel találgatta volna, hogy vajon mi lehetett a viselkedésem oka, nem pedig csendben üldögélt volna. Az emberek általában kényszeresen megosztják a gondolataikat másokkal és hamar beilleszkednek. Ilyen emberek vették körül őt is, akár egy jellegtelen birkanyáj. Az embereknek ez a szükségletük ráadásul különösen erős a kamasz éveik során. Az nem lehet, hogy ez a csaj kivétel legyen ez alól.

      De senki sem adott bizonyosságot erről az asztalnál, ahol ült. Bella biztos különösen félénk, ha senkinek sem beszélt róla. Talán az apjának elmondta…biztosan vele a legszorosabb a kapcsolata… De ez sem valószínű, hiszen ő sem töltött még túl sok időt a lányával eddig. Az anyjához állhat a legközelebb… Talán néha követnek kéne Swan főkapitányt, hogy tudjam, ő mit gondol erről.

      „Valami új?” – kérdi Jasper.

      „Semmi. Egyszerűen nem hallom a gondolatait”

Erre az infóra mind felhúzták a szemöldöküket.

      „Talán mégsem vagy olyan ijesztő, mint amilyennek gondolod magad” – mondta Emmet kuncogva. – „Fogadjunk, hogy sokkal jobban meg tudnám ijeszteni”

Ráemeltem a tekintetem.

      „Tudod, miért…?” – zavart bele megint a lány csendje feletti elmélkedésembe.

      „Felülemelkedhetnél már ezen…de egyébként meg fogalmam sincs!”

      „Jön” – mormolta Alice nekünk. A testem megmerevedett. – „próbálj meg emberként viselkedni”

     „Emberként, azt mondod?” – kérdi Emmet. Felemelte jobb öklét, megforgatta ujjait, és ezzel felfedi az addig ott rejtegetett hógolyót. Még csak meg sem olvadt… összemorzsolta a jégtömböt, tekintete Jasperen maradt, de láttam a fejében, ki a valódi célpont. Hát igen, Alice az. Mikor hirtelen a lány felé dobta a hógolyót Alice szimplán kinyújtotta a kezét. Ujjai hangosan csattantak a hógolyón. A jég átrepült az ebédlőn, túl gyorsan mozogva az emberi szem számára, és mikor becsapódott a falba, megrepesztette a vakolatot. A téglákat úgyszint. A sarokban ülők tekintete mind a föltőn lévő jégdarab felé fordult, majd körülnéztek a bűnös után kutatva.

      „Nagyon emberi, Emmet.” – mondta metsző gúnnyal a hangjában Rosalie. – „miért ne lyukaszthatnád át puszta kézzel a falat, ennyi erővel?”

      „Ha megtenném, azzal még a végén túlságosan lenyűgöznélek, bébi!”

Megpróbáltam rájuk figyelni, de közben az arcomra fagyott a mosoly a tréfálgatásuk hallatán. Nem tudok másra figyelni, csak a sorban álló lányra. De továbbra sem hallok semmit.

Hallom, Jessica milyen türelmetlen a lánnyal, aki zavartnak látszik, és céltalanul ácsorog a sorban. Látom Jessica gondolatain keresztül, amint Bella vállai rózsaszínes árnyalatot kapnak a friss vértől, ahogy elpirul.

Apró levegőt vettem, és megéreztem az illatot, mikor a felém irányuló fuvallat a bőrömhöz ért. Mike Newton volt a két lánnyal. Hallottam a hangját, verbálisan és mentálisan egyaránt, mikor megkérdezte Jassicát, mi baja a Swan lánynak. Nem szerettem, ahogy a lány körül forognak a gondolatai. Álladóan egy valószínűtlen fantázia pislákolt benne, és köddel vonta be az eszét, amint a lányt nézte, ahogy az álmodozott. (szinte azt sem tudta, hol van!)

      „Semmi” – hallottam Bella halk, tiszta hangját. Mint a csengőszó, ahogy hozzám száll a menzán át, de tudom, ezt csak azért érzem így, mert rá összpontosítok.

      „Ma csak egy limonádét kérek” . mondta, mikor ő volt soron a pultnál. Nem tudtam megállni, hogy ne vessek rá egy pillantást. A padlót fixírozza, és arca kezdi visszanyerni eredeti színét. Gyorsan Emmetre néztem, aki elnevette magát az arcomon feltűnő vigyoron.

      „Betegnek tűnsz, bratyó!”

Gyorsan rendeztem az arckifejezésem, hogy a szokásos, könnyed kifejezésem felöltsem. Jessica hangosan csodálkozva kérdezte, miért nem vett ebédet. – „Talán nem vagy éhes?” – kérdi

      „Pillanatnyilag kissé betegnek érzem magam” – a hangja kissé elmélyül, de még mindig tiszta.

Miért bosszant fel a féltő aggodalom, ami Mike gondolataiból árad felém? Nem az én dolgom, ha Mike feleslegesen aggódik érte! Talán mindenkiből ezt a reakciót váltja ki ez a csaj? De miért utálom pusztán a gondolatot is, hogy már védeni akarja őt?

Nem sokkal ezelőtt még meg akartam ölni…ez…

       Vajon tényleg beteg?

      Ez a kemény igazság – ínycsiklandóan nézett ki a halovány bőrével. De mikor erre gondoltam az aggodalom is belém hasított, akár egy idióta gyerekbe, és kényszerítettem magam, hogy ne gondoljak az egészségi állapotára. Mindezek ellenére nem láttam úgy a fejébe, mint Mike-éba. Most Jessicát kezdtem figyelni, óvatosan figyelve, ahogy leülnek az asztalukhoz. Szerencsére az első asztalt választották, ahol már ott ültek Jessica barátai. Így a legtávolabb ültek le. Semmi hátszél, ahogy azt Alice megjósolta.

      Alice meglökött – „Mindjárt idenéz, játssz embert” – összeszorított fogakkal elmosolyodtam.

      „Nyugi, Edward!” – mondta Emmet – „Most őszintén…megölsz egy embert…attól még nem dől össze a világ!”

      „Gondolod?” – morogtam oda neki. Emmet felnevetett.

      „ Majd te is megtanulsz felülemelkedni ezen. Ahogy én is. Az örökkévalóság elég hosszú lesz hozzá, hogy megbánd a bűneid.”

Ekkor Alice előkapott egy marék jeget, és Emmet gyanútlan arcába vágta. Csodálkozva grimaszolt, és úgy pislogott a lányra.

      „Te akartad…” – mondta, majd felé hajolt és megrázta jégdarabokkal borított haját Alice felé. A hó, ami félig megolvadt a meleg szobában, lerepült a hajáról, kisebb havas esőt zúdítva ránk.

      „Ew!” – húzta fel az orrát Rosalie, majd Alice és ő sietve visszahőköltek az özönvíz elől. Alice nevetett, és mind jól éreztük magunkat. Láttam Alice fejében, hogy előre kitervelte az egészet, és tudtam, hogy a lány – nem tudtam másra gondolni, ő volt az egyetlen lány a világon – szóval Bella minket néz, amint nevetünk és játszunk, mintha egy boldog, emberi, lehetetlenül ideális Normann Rockwell festményt nézne.

      Alice nevetni kezdett, és a tálcáját védekezőn maga elé tartotta. Bella még mindig minket nézett.

      „…Cullenéket nézi megint…” – gondolta valaki, ezzel megragadva a figyelmemet. Automatikusan a nem szándékos felhívás felé kaptam a fejem, és megtaláltam, ki szólalt meg az előbb…sokat figyeltem arrafelé ma már. De a tekintetem jobbra állt meg, a lány átható tekintetébe fúródva. Gyorsan elkapta rólam a tekintetét és a haja mögé bújt. Mire gondol most? Ez az egész csak egyre frusztrálóbb lesz, ahelyett, hogy kezdenék hozzászokni. Megpróbáltam – bizonytalan voltam, mert ezt még sose próbáltam azelőtt – feltérképezni a csöndet, ami körülfogta őt. Az „extra hallásom” eddig mindig magától jött, még sose próbáltam irányítani. Most erősen koncentráltam, megpróbáltam összeroppantani a pajzsot, ami körülöleli. De semmi. Csak csend.

      „Mi van vele?!” – gondolja Jessica, visszhangozva saját frusztrációmat.

      „Edward Cullen téged bámul!” – suttogta a Swan lány fülébe, enyhén vihogva.

Rosszul leplezett féltékenység csendül a hangjában. Jessica úgy csak megjátssza magát és csak színleli, hogy barátok.

Elkezdek még erősebben figyelni, vajon mit válaszol erre a lány.”Mérgesen néz rám?”- suttog vissza.

Tehát nagyon is emlékszik az előző heti vad reakciómra. Bizony van mire …

A válasz láthatóan meglepi Jessicát. Látom az arcom a fejében, ahogy leellenőrzi az arckifejezésem, de a tekintetünk nem találkozik. Még mindig Bellára koncentrálok, hátha meghallok valamit … bármit!Úgy tűnik a szuggerálással semmire sem fogok menni.

„Nem”- mondja neki, Jessica és én tudom azt kívánja bár igent mondhatna erre- hogy bosszantotta belül, hogy nem őt nézem- de a gondolatai nem hallatszottak a hangján.

„Kéne neki?”

„Azt hiszem nem igazán kedvel”- suttogja neki vissza Bella, és hirtelen lehajtja a fejét a karjaira, mintha elfáradt volna.

Megpróbálok magyarázatot találni a mozdulatára, de csak újabb kérdések merülnek fel bennem .Talán tényleg csak fáradt.

„Cullenék nem kedvelnek senkit sem- nyugtatta meg Jessica.

„Ugyanis sosem érdekli őket senki sem annyira, hogy eldöntsék róla, kedvelik-e vagy sem …”Pontosabban eddig sosem tették, morogta gondolatban.

„De a Cullen még mindig téged bámul!”- mondja.

„Ne bámuld már!”- mondta aggodalmasan Bella és felemelte a fejét a karjáról, hogy lássa Jessica eleget tesz –e a kérésnek. Jessica válaszul csak vihogott. A Swan lány nem is nézett sehová a következő egy órában, csak az asztalnál lévőkre. Tudtam- pontosabban inkább sejttettem- hogy tanakodik valamin.

Úgy tűnik, mintha azon, hogy rám merjen- e nézni …A teste kissé felém fordult, az álla kissé elmozdult, ahogy vett egy mély levegőt, de kelletlenül odafordult ahhoz, aki hozzá kezd beszélni ekkor.

Minden más gondolatot figyelmen kívül hagyok, most minden a lányról szól számomra, pillanatnyilag semmi más nem köt le.

Mike newton egy hatalmas hó csatát tervez nem sokkal suli utánra, nem veszi észre, hogy a hó közben esőre váltott. A puha pelyhek lágy szállingózását az esőcseppek kopogása váltja fel a tetőn. Tényleg nem hallja a különbséget? Én tisztán hallom, tök hangos.

Mikor letelik az ebédszünet, még a helyemen maradok. Az emberek kiürülnek a teremből és én azon kapom magam, hogy a lépéseinek a zaját próbálom  megkülönböztetni a többi szokásos, unalmas emberétől. Milyen ostoba vagyok!

A családom egyenlőre nem hagy egyedül, arra várnak mit fogok csinálni.

Vajon visszamegyek az osztályba, beülök a csaj mellé, ahol jól érzem majd az őrjítő illatát és szinte tapintható lesz a pulzusa, ahogy a levegő továbbítja azok rezgését?Elég erős vagyok hozzá?Vajon elég erős leszek valaha is ehhez?”Szerintem minden rendben lesz”- mondja Alice hezitálva.„A helyén van az eszed, ki fogod bírni egy órán át.”

De Alice tudta milyen gyorsan fordulnak meg adott estben az ember gondolatai más irányba.

„Miért sietsz úgy Edward?”- kérdi Jasper. Arra gondol, hogy  nem kell elbíznom magam, amíg nem vagyok biztos a dolgomban, kicsit talán önelégültnek is tart engem.

„Menj, haza, csak csináld szépen, fokozatosan!”

„Mire ez a nagy dilemma?”- ellenkezett Emmet.

„Vagy megöli vagy nem öli meg. Mindegy mi lesz úgyis találunk kiutat”

„De én nem akarok elmenni!”- mondta Rosalie.

„Nem akarom elölről kezdeni!”

„Idén fejezzük be a közép sulit Emmet, véglegesen.”

Én sem akarom elszakítani, innen a családomat. Egyikünk sem  köszönné meg …De be akartam menni biosz órára. Tényleg újra látni akartam a lány arcát. Már eldöntöttem, így lesz. Ez aztán kíváncsiság a javából…Dühös voltam magamra, amiért így érzek. Hát nem megfogadtam, hogy nem hagyom annyiban ezt a néma lányt?De azért az túlzás, hogy ennyire érdeklődjek iránta. És most itt vagyok, az én túlzott érdeklődésemmel.

De tudnom kell mire gondol!Az esze ugyan zárva van,de a szemei nagyon is nyitva vannak …talán az esze helyett, azokból kiolvashatom majd a választ.

„Nem Rose, szerintem tényleg minden rendben lesz”- mondta Alice.

„Ez egyre valószínűbb 93%-ig biztos vagyok benne, hogy semmi rossz nem fog történni, ha most bemegy az osztályába.”

Kíváncsian fürkészett, miközben arra gondolt vajon mikor változtatom meg a döntésemet, és mikor válik a víziójában nyilvánvalóan véressé ennek a következménye.

Kíváncsi vagyok ez az esély elég lesz-e Bella Swan-nek a túlélésre.

Emmet rendben van,gondoltam- miért is ne lenne?Láttam a kísértést az arcomon, mikor egy gondolat formájában megjelent a lelki szemeim előtt.

„Megyek az órámra.” – jelentettem ki, majd eltoltam magam az asztaltól. egfordultam, majd távoztam, anélkül, hogy visszanéztem volna. allottam Alice aggódását, Jasper rosszallását,Emmet jóváhagyását,és Rosalie irritáltságát, ahogy a gondolataik utánam úsztak.

Egy utolsó, mély levegőt vettem az osztályterem ajtajában, majd leállítottam a tüdőmet, és átvágtam a kis, meleg termen. Nem késtem el. Mr. Banner épp a mai órán végezendő kísérlet eszközeit osztotta ki. A lány már ott ült az én – a mi asztalunknál, az arca megint lefelé nézett,és az előtte levő dossziét firkálta. Mikor már elég közel érte hozzá, és érdeklődve néztem az esze ezen jelentéktelen alkotását,de ez reménytelen volt …Csak véletlen szerű irka-firka, hurok-hurok után. alán nem is erre figyel, hanem valami egész másra?

Kihúztam a székem, szükségtelen durvasággal, és a szék lába élesen nyikordult meg a linóleumon: az emberek sokkal jobban érzik magukat, ha szükségtelen ártatlan zajokat okoznak.

Tudtam, hogy meghallotta, de nem nézett fel, viszont véletlenül kihagyott egy hurkot, megbontva evvel a rajzocska egyensúlyát

Miért nem néz fel?talán megijedt … Muszáj lesz jobb benyomást tennem, mint legutóbb: Mielőtt még rosszra gondolna.

„Hello.”- mondtam halkan, olyan hangon, amitől elszoktak lazulni az emberek. Megeresztettem egy udvarias mosolyt, amely nem engedte kivillanni a fogaimat.

Erre már felkapta a fejét, a nagy szemeivel rám nézett- ezúttal még nagyobbak voltak a meglepetéstől –és a tekintete megtelt néma kérdésekkel .Ez hasonló arckifejezés volt, mint múlt héten.

Ahogy a furcsamód mély barna szemeit fürkésztem , rájöttem hogy az utálat- az-az utálat, amit azzal ért el csupán, hogy létezett-elpárolgott belőlem. Most, hogy nem lélegeztem, és nem éreztem az illatát, nehéz volt elhinnem , hogy ennyire gyűlöltem bárkit is minden ok nélkül, igazságtalanul,aki ennyire sebezhető.

Az arcát elöntötte a pír és nem szólt semmit. Rajta tartottam a szemem, a mély , kérdésekkel teli szemét fürkésztem és próbáltam figyelmen kívül hagyni azt az étvágygerjesztő színt ,ami kiült a bőrére. Elég levegőt vettem ahhoz, hogy beszéljek egy keveset anélkül,hogy újra levegőt kéne vennem.

„A nevem Edward Cullen .”- mondtam, pedig tudtam,hogy tudja. Ez a legudvariasabb, amit kezdetben mondhatok.

„Nem volt alkalmam bemutatkozni legutóbb. Te biztosan Bella Swan vagy.”- Zavartnak tűnt, ezt a szemei előtt megjelenő apró ránc árulta el. Kellett neki egy kis idő, mire válaszolni tudott.

„Hogyhogy tudod a nevem?”- nézett rám gyanakodva, a hangja kicsit remegett. Úgy tűnik tényleg jól ráijesztettem. Kissé bűntudatos lettem attól, hogy mennyire védtelen. Halkan elevettem magam – ettől a hangtól eddig minden ember beleolvadt a zoknijába … úgy sokkal könnyebb velük.

„Ó, szerintem nincs, aki ne ismerné a neved.”- valóban ő lett közepe ennek a monoton kis világnak.

„Az egész város arra, várt, hogy végre megérkezz.”- megrázkódott, mintha ez az információ kellemetlen lenne számára. Ráébredtem, hogy legalább, olyan félénk, ahogy kinéz, és nem szereti a túlzott figyelmet. A legtöbb ember pont az ellenkezőjét érezte volna. Általában nem akarnak beállni a csordába, megpróbálnak reflektorfényben maradni, és elütni az „általános” -tól.

„Nem.”- mondta.”Arra gondoltam,miért hívtál Bellának?”

„Jobb szereted az Izabellát?”- kérdeztem megzavarodva ettől a választól, nem tudtam hová vezet ez a kérdés. Nem értettem. Eddig tisztán hallottam, hogy kijavított mindenkit , aki a teljes nevén hívta. Minden ember ilyen értetlen, ha nem hallom a gondolatait?

„Nem, a Bellát szeretem.”- válaszolta, kissé oldalra hajtva fejét. Az arckifejezése ha, jól értelmeztem- zavart volt és értetlenkedő.

„Csak azt hittem Charlie-mármint az apu- mindenkinek csak Izabella-ként emleget. Eddig mindenki így hívott elsőre.”

„Oh”- mondtam sután, és elkaptam a tekintetem. Rájöttem mit jelentett a kérdése: hiba került a számításomba…Ha nem hallgatóztam volna az első napokban annyit, akkor most kezdetként a teljes nevén szólítottam volna, ahogy bárki más. Észrevette a különbséget.                                    Tovább>>