Tudtam, hogy fel kellett volna vennem a kesztyűmet. Annyira tudtam…

„NE!” – zihált fennhangon Alice – Azonnal letapogattam a gondolatait, közben arra gondoltam, biztos a rossz választásom következményeit látja épp, amint valami megbocsáthatatlant teszek.

De ennek semmi köze nem volt hozzám.

Tyler Crowley úgy döntött, hogy lassítás nélkül veszi be a parkoló kanyarját, és és felelőtlenül száguld. Választása következményeképp megcsúszik az összefüggő jégen…

A vízióra fél másodperccel jött a valóság. Tyler furgonja megpördült a kanyarban. Én Alice fejében kutattam az egész végét, hogy megtudjam eltorzult zihálásának okát.

            Ebben a vízióban nem szerepeltem, de mégis a lehető legtöbb köze volt hozzám, mert Tyler furgonja – mely közben már a jeget törte – a lehető legrosszabb szögben csúszott tovább, egyenesen a számomra legtöbbet jelentő lány felé, hogy aztán becsapódjon törékeny testébe.

            Már Alice látomása nélkül is egyszerű lett volna kiszámítani a jármű pályájának végpontját. A kocsi teljesen kikerült Tyler irányítása alól. Miközben a lány a lehető legrosszabb helyen állt, furgonja hátuljánál, egyszer csak felkapta a fejét a csikorgó gumik hallatán. Ezután egyenesen a borzalommal teli szemeimbe nézett, majd szembefordult a halállal.

            Csak ŐT ne! A szavak úgy zengtek a fejemben, mintha valaki más kiáltotta volna őket az elmémbe. Gyorsan belenéztem Alice fejébe, és láttam, hogy a látomás megváltozik de nem volt időm végignézni a végkifejletet.

            Keresztül rohantam a parkolón, bevágtam magam a kocsi és a lefagyott lány közé. Olyan gyorsan haladtam, hogy minden tárgy csupán egy csík volt a látóteremben. Nem látott engem – emberi szem számára felfoghatatlan gyorsasággal repültem. Ő továbbra is nyugodtan bámult bele a fém kasztniba, ami egyenesen a furgonjába fogja passzírozni, ha nem leszek elég gyors.

            A derekánál fogva kaptam el, de sokkal gyorsabban mozogtam a szükségesnél, és nem tudtam elég kíméletes lenni vele. Abban a századmásodpercben, mikor elrántottam a biztos halál útjából, hogy aztán becsapódjak a jeges földbe a lánnyal a karjaimban, akkor ébredtem tudatára, hogy milyen lágy és törékeny teremtés is ő valójában. Odébb löktem az autót.

            Mikor meghallottam, hogy a feje a jeges úton koppan meghűlt a vér az ereimben. De most nem volt egy teljes másodpercem sem, hogy megvizsgáljam az állapotát. Hallottam, ahogy mögöttünk csikorog a furgon, és ahogy az összeakadt kerekek visítanak a jégen. Már csak arra volt időm, hogy mint egy vastest körülöleljem a lányt, körém, és a furgon közé szorítva ezzel. A furgon ismét irányt változtatott, és ismét felénk pördült, mintha a lány mint egy mágnes maga felé húzná.

            Bizonyos szavak, amiket sosem használtam hölgyek jelenlétében kiszaladtak összeszorított fogaim között.

            Túl sokat tettem. Azzal, hogy szinte átrepültem a parkolón, hogy elrántsam őt a veszély elől, elárultam magam. Már teljesen tudatában voltam a hibának, amit elkövettem. Bár a tudat nem állított le abban, hogy vállaljam a kockázatot. Viszont ez már nem csak rólam, hanem a családomról is szól…és ez aggasztó. Nézőpont kérdése.

            Bár ez már nem segített rajtam, nem engedhettem meg, hogy a furgon másodszorra sikerrel elvegye a lány életét.  Leejtettem a földre, és kinyújtottam a kezem az autó felé, megállítva, mielőtt az még hozzáérhetett volna  a lányhoz. De a becsapódás ereje hátradobott, a lány járművébe. Éreztem, ahogy a becsapódáskor az egyik alkatrész beleszúr a vállamba.

            A furgon remegett és rázkódott a karjaim által képzett merev akadályba ütközve, majd továbblendült instabil állapotából. Két keréken egyensúlyozott, Ha csak megmozdítom a keze, a furgon távolabi kereke a lábamra esik.

            Áh, az Isten szerelmére, már sosem érnek véget ezek a katasztrófák?! Lehet még ennél is rosszabb?! Alig tudtam ott ülni, egy helyben, és közben a furgont a levegőben egyensúlyozni.

            Nem hajíthattam el a furgont, a vezetője még mindig benne volt. Hallottam a pániktól teljesen összefüggéstelenné vált gondolatait.

            Panaszosan felnyögtem magamban, majd odébb löktem a furgont, ami ekkor megingott. Amint az ismét felém zuhant jobb kezemmel ismét átkaroltam Bella derekát, és kiemeltem a furgon alól, szorosan magamhoz húzva. A teste teljesen elernyedt, a lábai a levegőben kalimpáltak, ahogy körbelengettem egy fél fordulattal. Te jó ég, vajon öntudatánál van? Mennyi kárt tettem benne az én rögtönzött mentőakciómmal?! Hagytam, hogy a furgon aláhulljon, most, hogy benne már nem tehetett kárt. Lezuhant a jeges útra, és kitörtek az ablakai. Tudtam, hogy most vagyok az én kis válságom közepén. Vajon hány szemtanú látott a furgonnal zsonglőrködni, amíg megpróbáltam Bellát kimenteni alóla? Jobban kéne aggasztania ezeknek a kérdéseknek.

            Most viszont túlságosan aggódtam ahhoz, hogy igazán átérezzem, milyen veszélynek tettem ki a családomat ezzel. Túlságosan megrémültem a gondolattól, hogy elveszítsem, miközben vele nevettem, emlékezve, hogy Bellát leginkább tőlem kéne megvédelmezni. Ezért volt valami él a nevetésemben, valami, ami mindezek ellenére igaz volt.

Egyedül várakoztam Carlisle irodájában - életem egyik leghosszabb órája volt - , és hallgattam a gondolatokat a kórházban.

Tyler Crowley, a furgon vezetője sokkal rosszabbul nézett ki, mint Bella, és a figyelem rá is terelődött, amíg a lány várta, hogy megröntgenezzék. Carlisle a háttérben maradt, megbízva a mentős diagnózisában, hogy a lány csak könnyebben sérült meg. Ez nyugtalanná tett, de tudtam, hogy igaza van. A lány csak egy pillantást vet az arcára, és rögtön eszébe fogok jutni én, és hogy valami nincs rendben a családommal, és ez talán arra készteti, hogy beszéljen.

Persze most akadt éppen elég beszélgetőpartnere. Tyler telve volt bűntudattal, amiért majdnem megölte őt, és nem úgy tűnt, mintha tudna erről hallgatni. Láttam a lány arckifejezését a szemein keresztül és világos volt, hogy azt kívánja, bárcsak Tyler abba hagyná. Hogy tudta ezt nem észrevenni?

Volt egy kínos pillanat számomra, amikor Tyler megkérdezte tőle, hogy tudott olyan gyorsan elugrani az útból.

Vártam, lélegzetvétel nélkül; a lány hezitált.

- Uhm…- hallottam a lány hangját. Aztán elhallgatott, olyan hosszú időre, hogy Tyler arra gondolt, hogy a kérdése összezavarta. Végül tovább beszélt. – Edward félrerántott.

Fellélegeztem. Aztán a légzésem felgyorsult. Még sosem hallottam ezelőtt, hogy kimondta a nevem. Tetszett, ahogy hangzott – még Tyler gondolatain keresztül is. Személyesen akartam hallani…

Edward Cullen. – mondta a lány, mikor Tyler nem értette, kiről beszélt. Az ajtónál találtam magamat, kezem a kilincsen. A vágy, hogy lássam őt, egyre erősebb volt. Emlékeztetnem kellett magamat az óvatosságra.

Ott állt mellettem.

Cullen? „Huh, ez furcsa” Nem is vettem észre. „Megesküdnék rá.” Igaz, minden olyan gyorsan történt. Nem esett baja?

Nem hiszem. Ő is itt van valahol, de neki nem volt szüksége hordágyra.

Láttam, hogy elgondolkodott, a gyanakvás feltűnt a szemében, de ezek az apró változások az arckifejezésében elkerülték Tyler figyelmét.

„Csinos” Gondolta majdnem meglepetten. „Egészen összezavart. Nem a szokásos esetem… Meg kéne szereznem. Kárpótolnom kellene.”

Már az előtérben voltam, félúton a sürgősségi osztályra, anélkül, hogy akár csak egy másodpercig belegondoltam volna, mit is csinálok. Szerencsére a nővér belépett a szobába, mielőtt én megtehettem volna – Bellát vitték röntgenre. Nekidőltem a falnak egy sötét zugban a sarok mögött, és próbáltam uralkodni magamon, miközben őt elvitték.

Nem nagy ügy, hogy Tyler azt gondolta, hogy Bella csinos. Bárki észreveheti. Nem volt semmi okom, hogy azt érezzem… hogy éreztem? Bosszús voltam? Vagy a dühös közelebb áll az igazsághoz? Az egésznek nem volt semmi értelme.

Ott maradtam, ahol voltam, ameddig bírtam, de a türelmetlenség végül legyőzött, és visszamentem a radiológiára. A lányt már visszavitték a sürgősségire, de én elhatároztam, hogy vetek egy pillantást a röntgenképre, amikor a nővér hátat fordít.

Nyugodtabb lettem, mikor megtettem. A lány feje rendben volt. Nem tettem kárt benne, nem igazán.

Carlisle itt talált rám.

„Jobban nézel ki.” Jegyezte meg.

Én csak néztem, egyenesen előre. Nem voltunk egyedül, az előtér tele volt emberekkel.

„Ah, igen” A lámpához tartotta a röntgenképet, de nekem nem volt szükségem még egy pillantásra. „Látom. Teljesen jól van. Szép volt, Edward.”

Apám helyeslése kevert reakciót váltott ki belőlem. Elégedett voltam, kivéve, hogy tudtam, nem helyeselné, amit most tenni készültem. És végül, nem helyeselné, ha tudná az igazi motivációmat…

Azt hiszem, beszélek vele, mielőtt meglát téged. – Mormoltam az orrom alatt. – Viselkedj természetesen, mintha semmi sem történt volna. Simítsuk el a dolgot. – Elfogadható okok.

Carlisle szórakozottan bólintott, még mindig a röntgenképet nézve.

„Nézd ezt a rengeteg gyógyult zúzódást! Vajon hányszor ejtette le az édesanyja?”

Carlisle magában nevetett a viccén.

Kezdem azt hinni, hogy ez a lány igazán balszerencsés. Mindig rosszkor van rossz helyen.

„Forks valóban rossz hely a számára, amíg itt vagy.”

Meghátráltam.

„Menj előre. Simítsuk el a dolgot. Majd csatlakozom hozzád.”

Gyorsan, bűntudatot érezve elsétáltam. Talán túl jól hazudok, ha meg tudtam téveszteni Carlisle-t.

Amikor beléptem a sürgősségire, Tyler még mindig motyogott, mentegetőzött. A lány úgy próbált megmenekülni a bűnbánata elől, hogy alvást színlelt. A szemei csukva voltak, de a légzése nem volt egyenletes és az ujjai időről időre türelmetlenül rángatóztak.

Egy hosszú pillanatig bámultam az arcát. Ez volt az utolsó alkalom, hogy látni akartam. E miatt a tény miatt éles fájdalmat éreztem a mellkasomban. Azért volt talán, mert utáltam úgy elmenni valahonnan, hogy nem oldottam meg egy rejtélyt? Ez nem tűnt elegendő magyarázatnak.

Végül vettem egy mély lélegzetet és odaléptem.

Mikor Tyler meglátott, beszélni kezdett, de én az ajkamra tettem a mutató ujjamat.

Alszik? – mormogtam.

Bella szemei felpattantak és az arcomra fókuszáltak. Egy pillanatra kitágultak, majd összeszűkültek a bosszúságtól, vagy a gyanakvástól. Emlékeztettem magamat, hogy szerepet kell játszanom, tehát rámosolyogtam, mintha semmi különös nem történt volna ma reggel.

Szia, Edward, - mondta Tyler – nagyon-nagyon sajnálom…

Felemeltem a kezemet, hogy félbeszakítsam a mentegetőzését.

Egy karcolás sincs rajtam. – mondtam kényszeredetten. Gondolkodás nélkül, szélesen elmosolyodtam a saját kis viccemen.

Bámulatosan könnyű volt semmibe venni Tylert, aki ott feküdt alig négylábnyira tőlem, friss vérrel borítva. Soha nem értettem Carlisle hogy képes erre – semmibe venni a páciensek vérét, rendbe tenni és ellátni őket. Nem volt az állandó kísértés túl veszélyes...? De most… Kezdtem érteni, ha elég erősen koncentrálsz valami másra, akkor a kísértés már semmiség.

Habár friss volt, Tyler vére semmiség volt Bellához képest.

Távol maradtam a lánytól és leültem Tyler matracára a lábánál.

Szóval, mire ítéltek? – kérdeztem Bellát.

Az alsó ajkát kicsit előre tolta.

Semmi bajom, mégse engednek haza. Hogy lehet az, hogy téged nem szíjaztak egy ilyen rémséghez, mint minket, közönséges halandókat?

A türelmetlensége megint mosolygásra késztetett.

Most már hallottam Carlisle-t az előtérben.

Ismerni kell a megfelelő embereket. – mondtam könnyedén – De ne aggódj, azért jöttem, hogy megszöktesselek.

Óvatosan figyeltem a reakcióját, mikor apám belépett a szobába. A lány szeme tágra nyílt és leesett az álla a meglepetéstől. Magamban sóhajtottam. Igen, persze, hogy észrevette a hasonlóságot.

Nos, Miss Swan, hogy érzi magát? – kérdezte Carlisle. Volt valami csodálatosan megnyugtató a modorában, ami a legtöbb páciensnek segített. Nem tudtam volna megmondani, Bellára milyen hatással volt.

Semmi bajom. – mondta halkan.

Carlisle a lámpához csíptette a röntgenképet az ágynál.

A röntgen eredménye jónak tűnik. Nem fáj a feje? Edward szerint alaposan beverte.

Nem, nem fáj. – mondta újra, sóhajtva, de ezúttal érződött a hangján a türelmetlenség. Aztán haragosan rám nézett.

Carlisle közelebb lépett hozzá és ujjaival végigtapogatta a fejét, míg meg nem találta a púpot a lány haja alatt.

Nem voltam felkészülve arra az érzelemhullámra, amely ekkor végigsöpört rajtam.

Ezerszer láttam már Carlisle-t emberekkel dolgozni. Évekkel ezelőtt én is segítettem neki, nem hivatalosan, de csak akkor, ha nem volt vér a közelben. Szóval nem volt újdonság számomra, hogy látom, amint úgy érinti meg a lányt, mintha ő is ugyanolyan ember lenne. Számtalanszor irigyeltem az önkontrolljáért, de még soha nem éreztem ehhez hasonlót. Most az önuralmánál valami többért irigyeltem. Fájó volt a különbözőség Carlisle és köztem – hogy ő ilyen lágyan, félelem nélkül meg tudta érinteni a lányt, tudva, hogy sosem tenne kárt benne.

Tovább>>