Visszamentem az iskolába. Ez volt a helyes dolog, a leginkább „feltűnés mentes” viselkedés.
A nap végére, majdnem minden tanuló visszatért már az osztályába. Csak Tyler, Bella és néhány másik diák, - akik valószínűleg arra használták a balesetet, hogy lóghassanak- maradt távol.
Nem kellett volna ilyen nehéznek lenni számomra, hogy helyesen cselekedjek. Mégis, egész délután összeszorított fogakkal küzdöttem a vágy ellen, hogy én is ellógjak – hogy újra megkeressem a lányt.
Mint egy vadász. Egy megszállott vadász. Egy megszállott, vámpír vadász.
Az iskola, a mai nap valahogy még unalmasabbnak tűnt, mint egy héttel ezelőtt. Mint a kóma. Mintha a színek eltűntek volna a téglákról, a fákról, az égről, az arcokról körülöttem… A repedéseket bámultam a falakon.
Volt még egy helyes dolog, amit meg kellett volna tennem… de nem tettem. Természetesen, ez egyben egy rossz dolog is volt. Csak azon múlott, honnan nézed.
Egy Cullen szemszögéből – nem csak mint vámpír, hanem mint Cullen, valaki, aki egy családhoz tartozott, egy ilyen ritka dologhoz a mi világunkban – a helyes dolog valahogy így hangzott volna:
„Meglepett, hogy az osztályban látlak, Edward. Hallottam, hogy te is érintett voltál abban a szörnyű balesetben ma reggel.”
„Igen, Mr. Banner, de szerencsém volt.” Egy barátságos mosoly. „Végül is nem sérültem meg… Bárcsak ugyanezt mondhatnám Tylerről és Belláról.”
„Hogy vannak?”
„Azt hiszem Tyler jól van… csak néhány felszíni sérülésa szélvédő üvegétől. Bella felől nem vagyok biztos.” Egy aggódó homlokráncolás. „Lehet, hogy agyrázkódása van. Úgy hallottam, egy ideig eléggé össze volt zavarodva – még képzelődött is. Az orvosok aggódtak…”
Így kellett volna mennie. A családomnak tartoztam ezzel.
„Meglepett, hogy az osztályban látlak, Edward. Hallottam, hogy te is érintett voltál abban a szörnyű balesetben ma reggel.”
„Én nem sérültem meg.” Semmi mosoly.
Mr. Banner kényelmetlenül áthelyezte a súlypontját a másik lábára.
„Nem tudod hogy van Tyler Crowley és Bella Swan? Úgy hallottam, volt néhány sérülés…”
Megvontam a vállam. „Nem tudom.”
Mr. Banner megköszörülte a torkát. „Ö, rendben…” mondta, jeges pillantásom egy kicsit erőltetetté tette a hangját.
Gyorsan visszasétált az osztályterem elejébe, és elkezdte az órát.
Helytelen volt ezt tenni. Kivéve, ha egy rejtettebb szemszögből nézted.
Egyszerűen csak olyan… lovagiatlannak tűnt, a háta mögött befeketíteni a lányt, főleg hogy sokkal megbízhatóbb volt, mint amilyenről álmodtam. Semmit sem mondott, amivel elárulhatott volna, annak ellenére, hogy jó oka volt rá. Áruljam el őt, amikor nem tett mást, csak megőrizte a titkomat?
Volt egy közel azonos beszélgetésem Mrs. Goff-fal is – csak nem angolul, hanem spanyolul- miközben Emmett vetett rám egy jelentőségteljes pillantást.
Remélem jó magyarázatod van a történtekre. Rosalie már háborúra készül.
A szemeimet forgattam, anélkül, hogy rá néztem volna.
Igazából sikerült előállnom egy tökéletesen hangzó magyarázattal. Ha nem tettem volna semmit, hogy megállítsam az autót, mielőtt elgázolta volna a lányt… Visszahőköltem a gondolattól. De ha elütötte volna, ha megsérült volna, és elkezdett volna vérezni, vörös vére az aszfalton, friss vérének illata a levegőben…
Újra megborzongtam, de nem csak a rettenet miatt. Egy részem beleborzongott a vágyakozásba. Nem, nem lennék képes látni, hogy vérzik, anélkül hogy elárulnám magunkat egy sokkal utálatosabb, és rettenetesebb módon.
Tökéletes indok lett volna… de nem fogom használni. Túl szégyenletes volt.
És sokáig nem is gondoltam erre a tényre.
Vigyázz Jasperrel, mondta Emmett, visszatérítve a jelenbe. Ő nem olyan mérges… de elszántabb.
Láttam hogy érti, és a szoba egy pillanatra eltűnt előlem. A dühöm olyan felemésztő volt, hogy vörös köd felhőzte a látásom. Azt hittem meg fog fojtani.
CSSSS, EDWARD! URALKODJ MAGADON! Üvöltött rám Emmett, a fejében. Kezét a vállamra rakva tartott a széken, mielőtt fel tudtam volna ugrani. Ritkán használta a teljes erejét – ritkán volt rá szükség, sokkal erősebb volt, mint bármelyik vámpír akivel eddig találkoztunk – de most használnia kellett. Inkább megragadta a karomat, mint hogy lenyomjon. Ha lenyomva tartott volna, a szék alattam összetörik.
NYUGALOM! Utasított.
Megpróbáltam lenyugodni, de nehéz volt. A düh, a fejemben égetett.
Jasper semmit sem fog tenni, amíg nem beszéltük meg. Csak gondoltam tudnod kéne, mit forgat a fejében.
Próbáltam lenyugodni, és éreztem, hogy Emmett lazít a szorításán.
Próbálj meg nem előadni több mutatványt. Így is elég bajban vagy.
Vettem egy mély levegőt, és Emmett eleresztett.
Automatikusan körbenéztem a teremben, de az összetűzésünk olyan rövid, és csendes volt, hogy csak néhány Emmett mögött ülő ember vette észre. Egyikük sem tudta mi okozta, így nem is foglalkoztak vele. Cullenék különösek voltak – ezt már mindenki tudta.
Fenébe, kölyök, te aztán belekeveredtél, tette hozzá Emmett, együttérzéssel a hangjában.
„Harapd le a fejem,” morogtam a fogam között, és hallottam a halk kuncogását.
Emmett nem neheztelt, és valószínűleg hálásabbnak kellett volna lennem az egyszerű természetéért. De láttam, hogy Jasper szándékában ő is lát értelmet, hogy megfontolja, melyik lenne a legjobb mód a támadásra.
Égetett a méreg, de kordában tartottam. Igen, Emmett erősebb volt mint én, de még sosem győzött le. Azt mondta, azért mert csaltam, pedig a gondolatok hallása épp annyira a részem volt, mint neki a temérdek ereje. Méltó ellenfelek voltunk.
Ellenfelek? Itt fog ez az egész végződni? Harcolni fogok a családommal szemben, egy emberért, akit alig ismertem?
Egy percig elgondolkoztam ezen, ahogy a lány törékeny teste a karjaimban van, szembeállítva Jasperrel, Rose-zal, és Emmett-tel – emberfelettien erős és gyors, ösztönös gyilkoló gépekkel…
Igen, harcolni fogok érte. A családommal szemben. Megborzongtam.
De nem lett volna igazságos itt hagyni őt védtelenül, amikor én voltam az, aki veszélybe sodorta.
Egyedül nem győzhetek, hármukkal szemben nem. Azon gondolkoztam, ki fog mellém állni.
Carlisle, természetesen. Senkivel se fog harcolni, de teljesen ellene lesz Rose és Jasper terveinek. Talán csak erre lesz szükségem. Meglátom…
Esme, kétséges. Nem lesz ellenem, és gyűlölni fogja, hogy nem érthet egyet Carlisle-lal, de elfogad majd minden tervet, ami egyben tartaná a családját. Neki a legfontosabb nem a helyes dolog lesz, hanem én. Ha Carlisle volt a családunk lelke, akkor Esme a szíve. Carlisle olyan vezetőt adott nekünk, aki megérdemelte, hogy kövessük, Esme ezt a követést változtatta szeretetté. Szerettük egymást – még a méreg ellenére is amit Rose és Jasper iránt éreztem most, még ha azt is terveztem, hogy szembeszállok velük, hogy megmentsem a lányt, tudtam hogy szeretem őket.
Alice… Fogalmam sincs. Valószínűleg azon fog múlni, hogy mit lát. Azt hiszem a győztes oldalára fog állni.
Szóval segítség nélkül kellesz ezt megtennem. Egyedül nem voltam ellenfél számukra, de nem fogom hagyni, hogy a lányt miattam bántsák. Ez kitérő hadműveletet jelentett…
A dühöm csillapodott egy kicsit, a hirtelen eszembe jutott rossz vicc miatt. El tudtam képzelni, hogy reagálna a lány, amikor elrabolom őt. Persze, ritkán találtam el a reakcióit – de hogy máshogy reagálhatna, mint hogy halálra rémül?
Nem voltam benne biztos, hogy tudnám kivitelezni az elrablását. Nem leszek képes sokáig közel maradni hozzá. Talán csak vissza kéne vinnem az anyjához. De ez veszélyes lenne. Számára.
És számomra is, értettem meg hirtelen. Ha véletlenül megölném… Nem tudtam pontosan mennyi fájdalmat okozna, de azt tudtam, hogy az érzés heves lenne, és sokoldalú.
Az idő gyorsan telt, amíg a gondokkal foglalkoztam, amikkel szembe kellett néznem: egy vita várt rám otthon, konfliktus a családommal, és gondok, amikkel azután kellesz szembenéznem…
Nos, többet nem panaszkodhattam, hogy az életem unalmas lenne az iskolán kívül. A lány ezt teljesen megváltoztatta.
Emmett és én csendben az autóhoz sétáltunk, amikor a csengő megszólalt. Aggódott miattam, és aggódott Rosalie miatt. Tudta kinek az oldalára kellesz állnia egy vitában, és ez zavarta őt.
A többiek a kocsiban vártak ránk, szintén csendben. Nagyon csendes csoport voltunk. Csak én hallhattam a kiabálást.
Idióta! Őrült! Hülye! Tökkelütött! Önző, felelőtlen bolond! Rosalie kitartóan üvöltötte a sértéseit a fejében. Így nehéz volt hallani a többieket, de megpróbáltam nem oda figyelni rá.
Emmettnek igaza volt Jasperrel kapcsolatban. Biztos volt az elhatározásában.
Alice zaklatott volt, aggódott Jasper miatt, ahogy végig ugrált a látomásain. Nem számított Jasper melyik úton ment a lányért, Alice mindig ott látott engem, megakadályozva őt. Érdekes… sem Rosalie, sem Emmett nem voltak vele a víziókban. Szóval Jasper úgy tervezte egyedül fog dolgozni. Ez megkönnyíti a dolgokat.
Jasper volt a legjobb, legtapasztaltabb harcos közülünk. Az egyetlen előnyöm az volt, hogy hallottam a mozdulatait, mielőtt megtehette volna őket.
Sosem harcoltam még Emmettel vagy Jasperrel a játékon kívül. Rosszul éreztem magam a gondolat miatt, hogy tényleg megpróbálok ártani Jaspernek…
Nem, nem fogom bántani. Csak megakadályozom. Ez minden.
Alicre koncentráltam, megjegyezve Jasper különböző támadási terveit.
Ahogy ezt tettem, a víziók megváltoztak, egyre messzebb és messzebb kerülve a Swan háztól. Korábban vágtam el az útját…
Hagyd abba Edward! Nem történhet így. Nem fogom hagyni.
Nem válaszoltam, csak tovább figyeltem.
Elkezdett távolabb keresgélni, a ködös és bizonytalan lehetőségek között. Mind homályos volt, és határozatlan.
A feszült csönd nem változott meg egész haza vezető úton. Leparkoltam a nagy garázsban; Carlisle Mercedese ott állt Emmett nagy jeepje, Rose M3-a, és az én Vanquish-em mellett. Örültem, hogy Carlisle már itthon van – ennek a csendnek robbanással lesz a vége, és azt akartam ő is ott legyen, amikor ez megtörténik.
Egyenesen az ebédlőbe mentünk.
A szobát természetesen sose használtuk a rendeltetésének megfelelően. De egy hosszú, ovális mahagóni asztallal és székekkel volt berendezve – ügyeltünk rá, hogy minden a látszatnak megfelelő legyen. Carlisle szerette konferencia teremként használni. Egy csoport ilyen erős, és különböző személyiségnek néha szükséges volt megvitatni a dolgokat nyugodtan, ülő helyzetben.
Volt egy olyan érzésem, hogy ez ma nem sokat fog segíteni.
Carlisle a szokásos székén ült, a szoba keleti végénél. Esme mellette volt – az asztal felett egymás kezét megfogták.
Esme engem nézett, arany szemei tele szomorúsággal.
Maradj. Ez volt az egyetlen gondolata.
Azt kívántam bár rá tudnék mosolyogni a nőre, aki igazán az anyám volt, de jelen pillanatban nem tudtam őt megnyugtatni.
Leültem Carlisle másik oldalára. Esme átnyúlt mellette, szabad kezét a vállamra téve. Fogalma se volt róla, mi készülődik, csak miattam aggódott.
Carlisle jobban tisztában volt a helyzettel. Ajkait szorosan összeszorította, homlokát ráncok borították. Az arckifejezése túl öreges volt, fiatal vonásaihoz.
Ahogy mindenki leült, láttam a határokat kirajzolódni.
Rosalie pontosan Carlisle-lal szemben ült le, a hosszú asztal másik végére. Végig engem bámult, egyszer sem fordítva el a tekintetét.
Emmett mellé ült, mind az arca, mind a gondolatai nehézkesek voltak.
Jasper hezitált, majd a falhoz állt Rosalie mögött. Eltökélt volt, nem érdekelte a vita végkimenetele. Összeszorítottam a fogaimat.
Alice jött be utoljára, szemei valami távoli dologra fókuszáltak – a jövőre, de még mindig túl homályos volt ahhoz, hogy használható legyen. Gondolkodás nélkül Esme mellé ült. A homlokát dörzsölte, mintha fajfájása lenne. Jasper megrándult, és meggondolta, hogy odamegy hozzá, de végül egyhelyben maradt.
Vettem egy mély lélegzetet. Én idéztem ezt elő – nekem kellett először beszélem.
„Sajnálom,” mondtam, először Rose-ra, Jasperre, majd Emmettre nézve. „Egyikőtöket sem akartam kockázatnak kitenni. Meggondolatlan voltam, és teljes felelősséget vállalok a cselekedeteimért.”
Rosalie siralmasan nézett rám. „Hogy érted, hogy ’ teljes felelősséget vállalsz ’? Helyre fogod hozni?”
„Nem úgy, ahogy te gondolod.” Mondtam, odafigyelve, hogy a hangom sima, és csöndes maradjon. „Most azonnal elmegyek, ha az jobbá teszi a dolgokat.” Ha elhiszem, hogy a lány biztonságban lesz, ha elhiszem, hogy egyikőtök se fog hozzá érni, egészítettem ki magamban.
„Ne,” mormolta Esme. „Ne, Edward.”
Megsimogattam a kezét. „Csak néhány év.”
„Esmének igaza van,” mondta Emmett. „Most nem mehetsz sehova. A legkevésbé sem segítene. Tudnunk kell, az emberek mit gondolnak, most jobban, mint valaha.”
„Alice látni fogja, ha valami baj van.” Vitatkoztam.
Carlisle megrázta a fejét. „Szerintem Emmettnek igaza van, Edward. A lány jobban fog arra hajlani, hogy beszéljen, ha te eltűnsz. Vagy mind megyünk, vagy egyikünk sem.”
„Semmit se fog mondani.” Jelentettem ki gyorsan. Rose közel volt a kitöréshez, és ezt a tényt előbb a tudtukra akartam adni.
„Nem ismered a gondolatait,” Emlékeztetett Carlisle.
„Tudom. Alice, segítenél?”
Alice fáradtan nézett fel rám. „Nem látom mi fog történni, ha erről nem veszünk tudomást.” Pillantott Rose és Jasper felé.
Nem, nem látta a jövőt – nem akkor, amikor Rosalie és Jasper ennyire eltökéltek voltak ebben az ügyben.
Roselie tenyere hangosan csattant az asztalon. „Nem adhatunk esélyt az embernek, hogy bármit is mondjon! Carlisle, ezt be kell látnod. Még, ha el is határozzuk, hogy mindannyian eltűnünk, nem hagyhatunk hátra történeteket. Annyira máshogy élünk, mint a mi fajtánk – tudod, hogy vannak, akik örömmel vennének bármilyen indokot, hogy újjal mutogassanak ránk. Óvatosabbnak kell lennünk, mint bárki másnak!
„Már hagytunk hátra híreszteléseket korábban is.” Emlékeztettem.
„Csak híreszteléseket és gyanúkat, Edward. Nem szemtanúkat és bizonyítékot!”
„Bizonyíték!” Gúnyolódtam.
De Jasper bólintott, a szemei borúsak voltak.
„Rose – ” kezdte Carlisle.
„Hadd fejezzem be, Carlisle. Nem kell nagy dolognak lennie. A lány megütötte a fejét ma. Szóval, a sérülések talán súlyosabbak voltak, mint amilyennek tűntek.” Rosalie megvonta a vállát. „Minden halandó úgy fekszik le, hogy talán sose ébred fel. A többiek elvárják tőlünk, hogy takarítsunk össze magunk után. Igazából ez Edward feladata lenne, de ő nyilvánvalóan nem lesz képes rá. Tudod, hogy vissza tudom magamat fogni. Nem fogok bizonyítékot hátrahagyni.”
„Igen, Rosalie, mindannyian tudjuk, milyen gyakorlott gyilkos vagy,” morogtam.
AJÁNLOM AZ OLDALT
