Gimnázium. Már nem a purgatórium volt, hanem tisztán a pokol. Gyötrelem és tűz… igen, megvolt mind a kettő.
Most már mindent helyesen csináltam. Senki sem panaszkodhatott, hogy kibújok a kötelezettségeim alól.
Örömet szerezni Esmé-nek és megvédeni a többieket, ezért maradtam Forksban. Visszatértem az eredeti tervemhez. Nem üldözök senkit. Minden nap látogattam a gimnáziumot, és játszottam, hogy ember vagyok. Minden nap. Aggódva hallgatóztam, hogy van-e valami új pletyka Cullen-ékről – de soha semmi újat nem hallottam. A lány egy szót sem szólt a gyanújáról. Újra és újra elmondta ugyanazt – ott álltam mellette és félrerántottam – míg a hallgatói meg nem unták, hogy új részleteket próbáljanak meg kihúzni belőle. Nem volt semmi veszély. Az elhamarkodott közbelépésem nem ártott senkinek.
Senkinek, kivéve engem.
Elhatároztam, hogy megváltoztatom a jövőt. Nem a legegyszerűbb vállalkozás, de nem volt más lehetőség, amit el tudtam volna fogadni.
Alice azt mondta, nem lesz elég erőm távol tartani magamat tőle. Be akartam bizonyítani, hogy téved.
Azt gondoltam, az első nap lesz a legrosszabb. A nap végére biztos voltam benne, hogy ez a helyzet. Habár, tévedtem.
Nem esett jól a tudat, hogy meg fogom bántani a lányt. Azzal a gondolattal nyugtattam magam, hogy a fájdalma nem lesz több tűszúrásnál – csak az elutasítás apró szúrása -, összehasonlítva az enyémmel. Bella ember volt, és tudta, hogy én valami más vagyok, valami rossz, valami félelmetes. Talán inkább megkönnyebbült volt, mint sértett, amikor elfordítottam tőle az arcomat, úgy téve, mintha nem is létezne.
Szia, Edward. – üdvözölt első nap biológián. A hangja most kellemes és barátságos volt, száznyolcvan fokos fordulatot vett azóta, hogy utoljára beszéltem vele.
Miért? Mit jelent ez a változás? Elfelejtette? Úgy döntött, hogy csak képzelődött? Lehetséges, hogy megbocsátotta, hogy nem tartottam be az ígéretemet?
A kérdések ugyanúgy égettek, mint a szomjúság, valahányszor levegőt vettem.
Csak egy pillanat, hogy a szemébe nézzek. Csak, hogy lássam, hogy ki tudjam olvasni belőlük a választ…
Nem. Ezt nem engedhettem meg magamnak. Nem, ha meg akarom változtatni a jövőt.
Egy kicsit felé fordítottam az arcomat, anélkül, hogy ránéztem volna. Biccentettem, majd visszafordítottam a fejemet.
Nem szólt hozzám újra.
Délután, amint az iskola és a szerepjáték véget ért, elrohantam Seattle- be, ahogy előző nap is tettem. Úgy tűnt, könnyebb volt elviselni a fájdalmat, amikor repültem a föld felett és minden egyetlen zöld folttá olvadt össze körülöttem.
Ez a rohanás mindennapi szokássá vált.
Szerettem? Nem így gondoltam. Még nem. Alice látomásai erről a jövőről kiakasztottak, habár most már láttam, milyen könnyű lenne beleesni Bellába. Pontosan olyan lenne, mint a zuhanás: könnyű. Nem megengedni magamnak, hogy beleessek Bellába, pontosan a zuhanás ellentéte volt – ki kellett másznom a szakadékból, lépésről lépésre, és a feladat olyan kimerítő volt, mintha nem lenne több erőm egy közönséges halandónál.
Több mint egy hónap telt el, és minden nap egyre nehezebbé vált. Csak egy dolog adott értelmet ennek az egésznek: Vártam, hogy túl legyek rajta, hogy könnyebb legyen. Alice biztosan erre gondolt, amikor azt jósolta, hogy nem fogom tudni távol tartani magam Bellától. Látta a fájdalom fokozódását. De meg tudtam küzdeni a fájdalommal.
Nem fogom tönkre tenni Bella jövőjét. Ha a sors úgy rendelte, hogy szeressem, nem az volt a legjobb, amit tehettem, hogy elkerülöm?
Azt gondoltam, hogy az elkerülése nincs túl az elviselhetőség határán. Tudtam tettetni, hogy semmibe veszem, és nem figyelek rá. Tudtam tettetni, hogy nem érdeklődöm iránta. De ez volt minden; csak látszat, nem a valóság.
Figyeltem minden lélegzetvételét, csüngtem a szavain.
A szenvedéseimet négy különböző kategóriába soroltam.
Az első kettő megszokott volt. Az illata és a csend körülötte. Vagy, inkább – hogy a felelősség rám háruljon, ahova tartozott – a szomjúságom és a kíváncsiságom.
A harmadik volt a legfőbb kínom. Szokásommá vált, hogy egyáltalán nem lélegeztem biológián. Természetesen mindig voltak kivételek – valahogy válaszolnom kellett a kérdésekre, és ilyenkor kénytelen voltam levegőt venni, hogy beszélni tudjak. Valahányszor megéreztem a lány illatát, ugyanazt éreztem, mint első nap – tűz és brutális erőszak reménykedett a szabadulásban. Nehéz volt okokat találni az önuralomra az ilyen pillanatokban. És, akárcsak az első napon, a szörnyeteg ordított bennem, nagyon közel a felszínhez…
A kíváncsiság kínzott legkitartóbban. Ez a kérdés soha nem ment ki a fejemből: Mire gondol most? Amikor halkan felsóhajtott. Amikor egy hajtincset szórakozottan az ujja köré csavart. Amikor a szokásosnál erősebben csapta le a könyveit az asztalra. Amikor késve rohant be az osztályba. Amikor türelmetlenül dobolt a lábával a padlón. Minden elkapott mozdulata őrjítően titokzatos volt. Amikor a többi emberrel beszélt, elemeztem minden szavát és hangsúlyát. A gondolatait mondta ki, vagy azt, amit szerinte mondania kellett? Gyakran úgy tűnt számomra, hogy próbálja azt mondani, amire a hallgatósága számít. Ez eszembe juttatta a családomat és az átlagos életünk illúzióját – ebben sokkal jobbak voltunk, mint ő. Kivéve, ha tévedek, és csak képzelődtem. Miért játszott szerepet? Egy volt közülük – egy átlagos tinédzser.
Mike Newton volt a legmeglepőbb az összes kínom közül. Ki hitte volna, hogy egy ilyen átlagos, unalmas halandó ennyire dühítő tud lenni? Hogy őszinte legyek, egy kicsit hálás is voltam ennek a bosszantó fiúnak; jobban, mint a többieknek, ugyanis szóval tartotta a lányt. Sokat tudtam meg Belláról ezeken a beszélgetéseken keresztül – csendben szerkesztettem a listámat – de ugyanakkor Mike közreműködése még jobban felbosszantott. Nem akartam, hogy Mike legyen az, aki megfejti a titkait. Én akartam megfejteni őket.
Sokat segített, hogy Mike soha nem vette észre a lány apró meglepetéseit, az apró botlásokat. Semmit nem tudott róla. Megteremtett a gondolataiban egy olyan Bellát, aki nem létezett – egy lányt, aki pontosan olyan hétköznapi volt, mint ő maga. Nem vette észre az önzetlenségét és a bátorságát, amit elrejtett a többi ember elől, nem hallotta az abnormális érettséget a kimondott szavak, gondolatok mögött. Nem vette észre, hogy amikor az anyjáról beszélt, az úgy hangzott, mintha egy felnőtt beszélne a gyerekéről, és nem fordítva – szeretőn, elnézően, gyengéden mulatva, vadul védelmezőn. Nem hallotta a türelmet a hangjában, amikor azt tettette, hogy érdeklik Mike kósza történetei. És nem látta a jóságot e mögött a türelem mögött.
A Mike- kel való beszélgetésein keresztül felkerült a listámra a legfontosabb tulajdonság, a legjellemzőbb, ami olyan ritka volt, mint amilyen egyszerű. Jó volt. Az összes többi ebből következett – kedves, önmagát semmibe vevő, önzetlen, szerető szívű és bátor – mindezeken keresztül látszott a jósága.
Habár ezek a fontos felfedezések nem tették rokonszenvesebbé Mike-et. A kisajátító mód, ahogy Bellát kezelte – mintha a lány jogos tulajdona lenne -, majdnem annyira ingerelt, mint az éretlen és durva képzelgései a lányról. Egyre magabiztosabb lett, és ahogy múlt az idő, úgy tűnt, Bella is őt részesíti előnyben a többiekkel szemben, akiket Mike a vetélytársiként tartott számon – beleértve Tyler Crowley-t, Eric Yorkie-t és többé-kevésbé engem is. Óra előtt rendszeresen odaült az asztalunkra fecsegni, felbátorodva a lány mosolyain. Csak udvariasságból mosolyog, mondogattam magamban. Mindig ugyanaz, azzal kötöttem le magam, hogy elképzeltem, amint visszakézből nekiütöm Mike-ot a szemközti falnak… attól még nem sérülne meg halálosan…
Mike ritkán gondolt rám úgy, mint vetélytárs. A baleset után aggódott, hogy Bella és én a közös élmény hatására kötődni kezdünk egymáshoz, de szemlátomást pont az ellenkezője történt. Persze kínozta a gyanú, hogy megpróbálom majd felkelteni a lány érdeklődését. De ugyanúgy semmibe vettem, mint a többieket, és ez önelégültté tette Mike-ot.
Mire gondolt most a lány? Vajon örült Mike figyelmességének?
És, végül, az utolsó kínom, ami a legfájóbb: Bella közömbössége. Ahogy én nem vettem tudomást róla, ő ugyanúgy nem vett tudomást rólam. Többet nem próbált beszélni velem. Amennyire tudom, gondolni se gondolt rám.
Ez az őrületbe kergetett volna – vagy porig rombolta volna az elhatározást, hogy megváltoztatom a jövőt -, kivéve, hogy néha ugyanúgy nézett rám, mint régen. Ezt ne láttam személyesen, mivel továbbra sem engedtem meg magamnak, hogy akár egy pillanatra is ránézzek, de Alice mindig előre figyelmeztetett minket, mikor készült ránk nézni. A többiek még mindig óvatosak voltak a lány tudása miatt.
Enyhített valamit a fájdalmon, hogy távolról rám bámult, újra meg újra. Habár, nyilván az járt a fejében, hogy micsoda őrült vagyok.
Bella egy percen belül rá fog nézni Edwardra. Viselkedjünk normálisan. – mondta Alice egy márciusi kedden, amikor a többiek már amúgy is gondosan ügyeltek rá, hogy a mozdulataik emberinek tűnjenek és olyan távolságot tartottak, mint ők; semmi feltűnő.
Figyeltem, hogy a lány milyen gyakran nézett felém. Örömmel töltött el, habár ez nem volt helyes, hogy a pillantásainak gyakorisága nem változott az idő múlásával. Nem tudtam, hogy mit jelent ez, de jobban éreztem magam.
Alice sóhajtott. „Bárcsak…”
Maradj ki ebből, Alice. – motyogtam halkan. – Nem fog megtörténni.
Lebiggyesztette az ajkát. Alice nyugtalan volt a Bellával való előrelátható barátsága miatt. Valamilyen furcsa módon, hiányzott neki a lány, akit nem ismert.
„Beismerem, jobb vagy, mint gondoltam. Zavarossá és értelmetlenné tetted a jövőt. Remélem, elégedett vagy.”
Számomra bőven van értelme.
Finoman felhorkant.
Próbáltam kizárni, túl türelmetlen voltam a társalgáshoz. Nem voltam valami jó hangulatban – feszültebb voltam, mint amilyennek mutattam magam. Csak Jasper volt tisztában vele, hogy milyen sérült voltam, érezte a belőlem áradó feszültséget a szokatlan képessége segítségével, amellyel értelmezni és befolyásolni tudta a környezetében lévők érzéseit. Nem tudta a hangulatok mögötti okokat, és – mivel én pár napja folyamatosan őrült hangulatban voltam – nem is törődött velük.
Ez egy rossz nap lesz. Rosszabb, mint az előző, ez volt a séma.
Mike Newton, ez az utálatos fiú, akit nem fogadtam el vetélytársnak, randira akarta hívni Bellát.
A hölgyválasz-buli elérhető közelségbe került, és eddig abban reménykedett, hogy Bella el fogja hívni. Mivel ezt eddig nem tette meg, Mike önbizalma kissé megcsappant. Most viszont már kényelmetlenül el volt kötelezve – és én jobban élveztem, hogy kényelmetlen helyzetben van, mint kellett volna – mert Jessica Stanley épp az imént hívta meg. Nem akart igent mondani, amíg esély volt rá, hogy Bella őt választja (és ezzel bebizonyíthatja a riválisai felett aratott győzelmet), de nem mondott nemet sem, mert még a végén táncos nélkül maradt volna. Jessica, aki megsértődött Mike habozásán, és kitalálta az okát, ismét dühösen gondolt Bellára. Újra azt éreztem, hogy meg kell védenem Bellát Jessica rosszindulatú gondolataitól. Most már jobban értettem ezt a késztetést, de ez csak még idegesítőbbé tette a helyzetet, mert nem tehettem semmit.
Csak rágondolni, hogy mi következik! Teljesen tisztában voltam az összes középiskolai drámával, és megvetettem őket.
Mike lélekben felkészült, miközben átkísérte Bellát biológiára. Hallgattam a vívódását, és vártam, hogy megérkezzenek. A fiú gyenge volt. Szándékosan várt a bálig, félt, hogy láthatóvá válik, mennyire belebolondult a lányba, mielőtt kellő bíztatást kapott volna. Nem akarta a visszautasítással sebezhetővé tenni magát, inkább azt várta, hogy a lány tegye meg az első lépést.
Gyáva.
Ismét felült az asztalunkra, kényelmesen elhelyezkedett, én meg elképzeltem, hogy hangzana, ha az összes csontja eltörne, mert kellő erővel nekivágódott a szemközti falnak.
Szóval, - mondta Bellának a szemeit a padlóra szegezve – Jessica meghívott a tavaszi bálra.
Hát ez nagyszerű! – válaszolta Bella azonnal, lelkesen. Nehéz volt megállni mosoly nélkül, ahogy a hangja lerombolta Mike öntudatosságát. Ő ugyanis csalódottságra számított. – Biztosan nagyon jól fogod érezni magad Jessicával.
Kutatott a helyes reakció után.
Hát… - hezitált, már majdnem inába szállt a bátorsága, de aztán mégis erőre kapott. – Azt mondtam neki, hogy ezen még gondolkoznom kell.
Hogy jutott eszedbe ilyesmi? – kérdezte Bella. A hangja rosszalló volt, de volt benne egy kevés megkönnyebbülés is.
Ez most mit jelent? Egy váratlan, erős haraghullám arra késztetett, hogy ökölbe szorítsam a kezemet.
Mike nem hallotta ki a hangjából a megkönnyebbülést. Elvörösödött – hirtelen vadságot éreztem; ez olyan volt nekem, mint egy invitáció -, és újra a padlót bámulta, miközben beszélt.
Arra gondoltam, hogy talán… szóval, hogy hátha neked is kedved támad meghívni engem.
Bella habozott.
Abban a rövid pillanatban tisztábban láttam a jövőt, mint ahogy Alice valaha is látta.
Lehet, hogy a lány igent mond Mike kimondatlan kérdésére, az is lehet, hogy nem, de valamikor a közeli jövőben igent fog mondani valakinek. Szeretetreméltó és érdekes volt, és a fiúk is szemlátomást észrevették ezt. Akár most kezd válogatni, akár vár addig, míg elkerül innen, de egyszer igent fog mondani valakinek.
Láttam az életét, ahogy eddig – egyetem, munka… szerelem, házasság. Láttam, amint áttetsző, fehér ruhában, boldogságtól kipirult arccal, az apja karján sétál Wagner indulójának ütemére.
AJÁNLOM AZ OLDALT
