Egész nap követtem mások szemein keresztül, alig észlelve saját környezetemet.
Nem Mike Newton szemeivel, mert már nem bírtam elviselni sértő fantáziáit, és nem Jessica Stanley szemeivel, mert neheztelése Bellával szemben olyan mérgessé tett, hogy már nem volt biztonságos a jelentéktelen lány számára. Angela Webber jó választásnak bizonyult, mikor a szemei elérhetők voltak; kedves volt – feje könnyen elviselhető hely. És néha a tanárok szemeivel, akik a legjobb rálátást biztosították.
Meg voltam lepve, látván, ahogy egész nap botladozott – elesett a járda repedéseiben, széthagyott könyvekben, és leggyakrabban saját lábában – hogy az emberek, akiket kihallgattam, úgy vélték, hogy Bella ügyetlen.
Megfontoltam ezt. Igaz volt, hogy gyakran nehezére esett állva maradni. Emlékeztem, ahogy első nap megbotlott a padban, megcsúszott a jégen a baleset előtt, átesett a küszöbön tegnap… Milyen különös, igazuk van. Tényleg ügyetlen volt.
Nem tudtam, miért tűnt ez viccesnek nekem, de hangosan elnevettem magam, miközben amerikai történelemről angol órára mentem, és néhányan gyanakvóan néztek rám. Hogy nem vettem ezt észre ezelőtt? Talán, mert volt valami méltóságteljesség benne, ahogy tartotta a fejét, ahogy hajlította a nyakát…
Most nem volt benne semmi méltóságteljesség. Mr. Varner látta, ahogy megbotlott a szőnyegben és a szó szoros értelmében bele esett a székébe.
Megint felnevettem.
Az idő hihetetlenül lassan telt, miközben arra vártam, hogy saját szememmel láthassam őt. Végre kicsengettek. Gyorsan az ebédlőbe siettem, hogy elfoglaljam helyem. Egyike voltam a korai érkezőknek. Azt az asztalt választottam, amely általában üres szokott lenni, és biztos voltam benne, hogy az is marad, ha én ott ülök.
Mikor a családom megérkezett és látták, hogy új helyen ülök, nem voltak meglepve. Alice biztos figyelmeztette őket.
Rosalie elsétált mellettem anélkül, hogy rám nézett volna.
Idióta.
Rosalie és köztem sose volt felhőtlen kapcsolat – megsértettem az első alkalommal, mikor hallott engem beszélni, ez volt a lejtő alja - de úgy tűnt, hogy néhány napja még harapósabb, mint szokott lenni. Sóhajtottam. Rosalie mindent magáért csinál.
Jasper félig rám mosolygott, mikor elsétált mellettem.
Sok szerencsét – gondolta kétkedően.
Emmett szemeit forgatta és megrázta a fejét.
Elvesztette az eszét, szegény kölyök.
Alice sugárzott, fogai fényesen csillogtak.
Beszélhetek most Bellával?
„Maradj ki ebből.” Suttogtam alig hallhatóan.
Arca kisimult, majd újra felélénkült.
Rendben. Légy önfejű. Csak idő kérdése.
Megint sóhajtottam.
Ne feledd a mai biológia órát – emlékeztetett.
Bólintottam. Nem, nem felejtettem el.
Míg Bella érkezésére vártam, egy elsőéves szemén keresztül követtem, aki Jessica mögött sétált útban az ebédlőhöz. Jessica a közelgő bálról fecsegett, de Bella nem reagált rá. Nem mintha Jessica esélyt adott volna arra.
Amint belépett az ajtón, szemei azon asztal felé vándoroltak, ahol testvéreim ültek. Arra nézett egy darabig, majd homlokát ráncolta és szemeit lesütötte. Nem vette észre, hogy itt vagyok.
Olyan… szomorúnak tűnt. Erőteljes vágyat éreztem, hogy felálljak és oda menjek mellé, hogy valahogy megvigasztaljam, csak nem tudtam mi vigasztalná meg. Fogalmam sem volt mi okozott neki fájdalmat. Jessica tovább fecseget a bálról. Bella azért volt szomorú, mert ő ebből kimarad? Nem tűnt valószínűnek…
De ez orvosolható, ha akarja.
Vett egy innivalót ebéd gyanánt és semmi mást. Jó ez így? Nem lenne ennél több táplálékra szüksége? Ezelőtt nem nagyon figyeltem az emberek táplálkozására.
Az emberek idegesítően gyengék voltak! Millió dolog miatt kellett aggódniuk…
„Edward Cullan megint téged bámul.” Hallottam Jessicát. „Kíváncsi lennék, ma miért ül egyedül?”
Hálás voltam Jessicának – habár most még inkább sértett volt – mert, Bella felkapta a fejét és szemeivel kutatott, míg meg nem találta az enyémet.
A szomorúságnak most nyoma se volt az arcán. Hagytam magam reménykedni, hogy azért volt szomorú, mert azt hitte hamarabb elmentem a suliból, és ez a remény mosolyra sarkallt.
Ujjaimmal felé intettem, hogy csatlakozzon hozzám. Ettől annyira megdöbbent, hogy tovább akartam incselkedni vele.
Ezért rákacsintottam, szája tátva maradt.
„Ez neked szól?” Kérdezte Jessica nyersen.
„Talán segítségre van szüksége a biológia házival kapcsolatban.” Mondta Bella halk, bizonytalan hangon. „Ööö, jobb, ha megnézem, mit akar.”
Ez megint egy igen volt.
Kétszer is megbotlott útban az asztalomhoz, habár semmi sem keresztezte útját, csak a tükörsima padló. Komolyan, hogy nem vettem ezt eddig észre? Több figyelmet szenteltem a néma gondolatainak, feltételezem… Miről maradtam még le?
Csak őszintén, csak könnyedén – ismételgettem magamnak.
Tétovázva megállt a velem szemközti szék mögött. Mélyet lélegeztem inkább az orromon keresztül, mint a számon.
Érezd az égést – gondoltam szárazan.
„Nem ülnél ma velem?” Kérdeztem.
Kihúzta a széket és leült, egész idő alatt engem bámult. Idegesnek tűnt, de fizikai beleegyezése megint igent jelentett.
Vártam, hogy beszéljen.
Beletelt egy percbe, de végül megszólalt. „Ez nem mindennapi.”
„Nos…” Tétováztam. „Úgy döntöttem, amíg a pokolba tartok, addig azt csinálom, ami jól esik.”
Mi mondatta ezt velem? Gyanítom, ez legalább őszinte volt. És talán hallotta a benne rejlő ravasz figyelmeztetést. Talán rájön, hogy fel kellene állni és elsétálni, amilyen gyoran csak lehetséges…
Nem állt fel. Csak várakozva bámult, mivel válaszomat nem tekintette befejezettnek.
„Tudod, fogalmam nincs, mire gondolsz.” Mondta, mikor nem folytattam.
Ez megnyugtató volt. Mosolyogtam.
„Tudom.”
Nehéz volt kizárni a háta mögötti felém ordító gondolatokat – és egyébként is témát akartam váltani.
„Szerintem a barátaid mérgesek rám, mert elraboltalak tőlük.”
Nem igazán törődött ezzel. „Túlélik.”
„Azonban lehet, hogy nem adlak vissza.” Nem tudtam, hogy csak őszinte próbáltam lenni, vagy csak incselkedtem vele. Közelében lennem megnehezítette, hogy gondolataim értelmet nyerjenek.
Bella hangosan nyelt egyet.
Nevettem arckifejezésén. „Nyugtalannak tűnsz.” Ennek tényleg nem kellene viccesnek lennie… Aggódnia kellene.
„Nem.” Nem volt jó hazudozó; nem segített rajta, hogy hangja megcsuklott. „Tulajdonképpen meg vagyok lepődve… Minek köszönhetem ezt?”
„Már mondtam.” Emlékeztettem. „Belefáradtam, hogy távol tartsam magam tőled. Szóval feladom.” Kis erőfeszítéssel próbáltam tovább mosolyogni. Ez nem igazán működött – egyszerre őszintének és közömbösnek lenni.
„Feladod?” Ismételte zavartan.
„Igen – feladom, hogy jó legyek.” És kétségtelenül feladom a közömbösséget is. „Most azt teszem, amihez kedvem van, és hagyom, hogy bármi megtörténjen.” Ez megint őszinte volt. Hagy lássa az önzőségemet. Hagy figyelmeztesse ez is.
„Már megint nem tudlak követni.”
Elég önző voltam ahhoz, hogy ennek is örüljek. „Mindig túl sokat mondok, ha veled vagyok – ez az egyik problémám.”
Egy elég jelentéktelen probléma, a többihez viszonyítva.
„Ne aggódj.” Biztosított. „Nem értek belőlük semmit.”
Jó. Tehát velem marad. „Számítok erre.”
„Szóval magyarul, most már barátok vagyunk?”
Mérlegeltem ezt egy pillanatig. „Barátok… ” Ismételtem. Nem tetszett ennek a hangzása. Nekem ez nem elég.
„Vagy nem.” Motyogta zavartan.
Szerinte nem kedvelem ennyire?
Mosolyogtam. „Nos, gondolom megpróbálhatjuk. De figyelmeztetlek, nem vagyok a megfelelő barát számodra.”
Vártam a válaszára kettészakadva – remélve, hogy végül meghallja és megérti az egészet, és mégis belehalnék, ha így lenne. Milyen érzelgős. Egyre inkább emberi leszek.
Szíve gyorsabban vert. „Ezt már sokszor mondtad.”
„Igen, mivel nem hallgatsz rám.” Mondtam túl élesen. „Még mindig várom, hogy higgy nekem. Ha okos vagy, elkerülsz engem.”
Ah, de megengedném-e neki, hogy ezt tegye?
Szeme összeszűkült. „Szerintem már kifejtetted véleményed épelméjűségemről.”
Nem voltam biztos abba, hogy pontosan hogy is értette ezt, elnézést kérően mosolyogtam, azon gondolkodva, hogy véletlen talán megsértettem.
„Szóval.” Mondta lassan. „Amíg én… nem vagyok elég okos, megpróbálunk barátok lenni?”
„Ez jól hangzik.”
Lenézett, elszántan bámulta kezében lévő limonádés üveget.
A régi kíváncsiság kínzott megint.
„Mire gondolsz?” Kérdeztem – megkönnyebbülés volt végre kimondani hangosan ezeket a szavakat.
Rám nézett, légzése felgyorsult, miközben arca rózsaszínűvé vált. Beszívtam a levegőt, hogy érezzem ezt.
„Próbálok rájönni mi vagy.”
Tovább mosolyogtam, tartottam vonásaim, miközben a pánik átfutott testemen.
Persze hogy kíváncsi volt. Nem buta. Nem remélhettem, hogy nem veszi észre valamit, ami ennyire nyilvánvaló.
„Jutottál valamire?” Kérdeztem olyan könnyedén, ahogy csak tudtam.
„Nem sokra.” Ismerte el.
Hirtelen megkönnyebbüléstől felkuncogtam. „Mik az elméleteid?”
Nem lehettek rosszabbak, mint maga az igazság, nem számít, mivel is hozakodik fel.
Arca világos pirossá vált és semmit se mondott. Éreztem a levegőbe pirulásának melegét.
Próbáltam a megnyerő hangomat használni. Elég jól működött normális embereken.
„Nem mondod el?” Mosolyogtam ösztönzőleg.
Megrázta a fejét. „Túl zavarba ejtő.”
Ugh. Nem tudni rosszabb volt, mint bármi más. Miért zavarja őt a találgatása? Nem bírtam nem tudni.
„Ez igazán idegesítő, tudod.”
Panaszkodásom felkorbácsolta. Szemei lángra lobbantak ás szavai a szokásosnál gyorsabban ömlöttek ki belőle.
„Nem, el se tudom képzeli, miért lenne ez egyáltalán idegesítő – csak mert valaki nem hajlandó elmondani mire is gondol, mialatt apró, titokzatos jeleket kap, amik ébren tartják esténként azon tűnődve, mit is jelenthetnek azok… szóval miért is lenne ez idegesítő?”
Rámeredtem, felzaklatott, mivel rájöttem, hogy igaza volt. Nem voltam igazságos.
Tovább folytatta. „Vagy még jobb, az illető csupa furcsa dolgokat csinál – egyik nap megmenti az életed lehetetlen körülmények között, másnap úgy bánik veled, mintha leprás lennél, és semmit sem magyaráz meg, pedig megígérte azt. Ez persze nagyon nem frusztráló.”
Ez volt a leghosszabb beszéd, amit valaha is hallottam tőle, és így még egy tulajdonság került fel a listámra.
„Kicsit ingerlékeny vagy, igaz?”
„Nem szeretem a kettős mércét.”
Teljes joggal volt ideges, természetesen.
Csak néztem Bellát, és azon tanakodtam, hogy tehetnék bármi jót vele, mígnem Mike Newton halk, kiáltó gondolata meg nem zavart.
Olyan mérges volt, hogy nevetnem kellett rajta.
„Mi van?” Kérdezte Bella.
„A barátod szerint udvariatlan vagyok veled – Azon gondolkozik, hogy félbe szakítson-e minket, vagy ne.” Szeretném én azt látni. Megint felnevettem.
„Nem tudom, miről beszélsz.” Mondta fagyos hangon. „De biztos vagyok benne, hogy tévedsz.”
Élveztem, hogy ilyen elutasítóan beszélt róla.
„Nem hinném. Már mondtam, a legtöbb emberen könnyű átlátni.”
„Kivéve engem, természetesen.”
„Igen. Kivéve téged.” Minden tekintetben kivétel volt? Nem lenne igazságosabb – tekintve mindent, amivel most kell megbirkóznom – ha legalább hallhatnék valamit a fejéből? Olyan sok, amit kérek? „Kíváncsi vagyok, miért van ez így?”
Belenéztem a szemébe, megpróbálva megint…
Elnézett. Kinyitotta a limonádéját és gyorsan belekortyolt, szemei az asztalt nézték.
„Nem vagy éhes?” Kérdeztem.
„Nem.” Az üres asztalt nézte kettőnk közt. „És te?”
„Nem, én nem vagyok éhes.” Mondtam. Biztos, hogy nem voltam éhes.
Az asztalt bámulta lebiggyesztett ajkakkal. Vártam.
„Megtennél nekem egy szívességet?” Kérdezte, hirtelen a szemembe nézett.
Mit akarhatott tőlem? Az igazságot akarja tudni, amit nem mondhatok el neki – az igazat, amit nem akartam, hogy valaha is megtudjon?
„Attól függ, mit akarsz.”
„Nem nagydolog.” Ígérte.
Kíváncsian vártam.
„Csak azon tűnődöm… ” Mondta lassan, limonádés üvegét bámulva, ujjaival körözve az üveg száján. „Legközelebb figyelmeztethetnél, ha úgy döntenél, hogy átnézel rajtam a saját érdekemben? Csak hogy felkészülhessem.”
Figyelmeztetést akart? Mintha rossz dolog lenne számára, ha én kerülöm őt… Mosolyogtam.
„Ez ésszerűnek tűnik.” Értettem egyet.
„Köszönöm.” Mondta és felnézett rám. Arca megenyhült, és nevetni akartam saját megkönnyebbülésemen.
„Kérhetek én is valamit cserébe?” Kérdeztem reménykedve.
„Egyet.” Engedélyezte.
„Mondj nekem egy elméletet.”
Elpirult. „Azt nem.”
„Feltétel nélkül ígérted meg.” Ellenkeztem.
„És te már szegtél meg ígéretet.” Vágott vissza.
Ezzel megfogott.
„Csak egy elméletet – nem fogok nevetni.”
„Igen, nevetni fogsz.” Elég biztos volt ebben, bár nem tudtam semmi olyanra gondolni, ami vicces lehetne.
Próbáltam újra meggyőzni. Mélyen a szemébe néztem – ilyen szemekbe könnyű elmerülni – és suttogtam. „Kérlek?”
Pislogott és arca üressé vált.
Nos, pontosan ezt a reakciót akartam elérni.
„Ööö, mi van?” Kérdezte. Kábának tűnt. Mi baja lehet?
De még nem adtam fel.
„Kérlek, mondj nekem csak egyetlen egy elméletet.” Könyörögtem lágy, nem rémisztő hangon, egyenesen a szemébe nézve.
Meglepetésemre és elégedettségemre működött a dolog.
„Ööö, nos, megcsípett egy radioaktív pók?”
Képregények? Nem csoda, hogy azt hitte, kinevetem.
„Ez nem valami kreatív.” Csipkelődtem, próbáltam elrejteni megkönnyebbülésemet.
„Sajnálom, ez minden, amim van.” Mondta megsértve.
Ez még inkább megenyhített. Képes voltam megint incselkedni vele.
AJÁNLOM AZ OLDALT
