Várnom kellett, mikor visszaértem a sulihoz. Az utolsó órának még nem volt vége. Ez jó volt, mert át kellett gondolnom pár dolgot, és szükségem volt egy kis egyedüllétre.
Az illata átjárta az autót. Nem húztam le az ablakot, hagytam, hogy ostromozzon az illat, próbáltam hozzászokni a torkomat égető érzéshez.
Vonzalom.
Ez egy megfontolásra váró probléma volt. Annyi oldala, annyi különböző jelentése és szintje volt. Nem ugyanaz, mint a szerelem, de nagyon is közel volt ahhoz.
Nem tudhattam, hogy Bella vonzódik-e hozzám. (Mentális némasága egyre idegesítőbb lesz addig, míg az őrületbe nem kerget vele? Vagy volt ennek egy határa, amit végül el fogok érni?)
Próbáltam összehasonlítani fizikai reakcióit a többiekével, mint a titkárnő és Jessica Stanley, de ez az összevetés nem volt sokatmondó. Az azonos jelek – változás a szívverésének és a légzésének ritmusában – könnyen jelenthettek félelmet, vagy döbbenetet, vagy nyugtalanságot, mintsem érdeklődést. Valószínűtlennek tűnt, hogy Bella ugyanolyan fajta gondolatokkal szórakoztatná magát, mint ahogy Jessica Stanley tette valaha. Mindezek mellett Bella nagyon jól tudta, hogy valami baj van velem, még ha nem is tudta pontosan, hogy mi is az. Megérintette jéghideg bőröm, és utána elrántotta kezeit.
És mégis… visszaemlékeztem azokra a fantáziaképekre, amiket valaha elutasítottam, de Bellát képzeltem Jessica helyére…
Egyre gyorsabban vettem a levegőt, a tűz fel-le futott a torkomon.
Mi lenne akkor, ha Bella képzelné azt, hogy karjaimmal átölelem törékeny testét? Érezné, hogy szorosan a mellkasomhoz húzom és kezem az álla alá rakom? Hajzuhatagát hátrasimítanám elpirult arcából? Ujjaimmal megérinteném ajkait? Közelebb hajtanám arcom az övéhez, ahol számon érezném forró leheletét? Még közelebb kerülnék…
De aztán összerezzentem az álmodozástól, tudva, mint hogy már akkor tudtam, mikor Jessica képzelte ezeket, hogy mi történne, ha ilyen közel kerülnék hozzá.
A vonzalom egy eldönthetetlen dilemma volt, mivel már így is túlságosan vonzódtam Bellához, rossz értelemben.
Azt akartam, hogy Bella vonzódjon hozzám, mint egy nő a férfihoz?
Ez volt a rossz kérdés. A helyes kérdés az lett volna, hogy akarnom kellene-e, hogy vonzódjon hozzám, és erre a válasz: nem. Mert én nem egy emberférfi voltam, és ez így nem lett volna igazságos vele szemben.
Létezésem minden részével azért epedeztem, hogy normális férfi lehessek, így karjaimban tarthatnám anélkül, hogy életét kockáztattam volna. Így szabad utat adhatnék saját fantáziáimnak, azoknak, amelyek nem végződtek volna azzal, hogy vére áztatja kezeimet, vagy attól izzanának szemeim.
Iránta érzett vonzalmam kivédhetetlen volt. Milyen kapcsolatot ajánlhatnék én fel neki, miközben meg sem érinthetem?
Kezeim közé temettem a fejem.
Annyira össze voltam zavarodva, mivel egész életem során ennyire még sose éreztem magam emberinek – még akkor sem, mikor tényleg ember voltam, már amennyire vissza tudtam emlékezni. Mikor ember voltam, gondolataim csak a katonák dicsősége körül forogtak. A világháború egész fiatalságom alatt tombolt, és ár csak kilenc hónapra voltam a tizennyolcadik születésnapomtól, mikor kitört a járvány… Emberi éveimből nem sok maradt meg, csak homályos emlékképek, amelyek minden évtizeddel csak tovább halványodtak. Édesanyámra emlékeztem a legtisztábban, és ősrégi fájdalmat éreztem, mikor arcára gondoltam. Búsan gondoltam arra, hogy mennyire gyűlölte a jövőt, melyre és oly buzgón vágytam, minden este azért imádkozott, mikor asztali áldást mondott a vacsora előtt, hogy a „szörnyű háború” érjen véget… Nem voltak emlékeim másfajta vágyakozásról. Édesanyám szeretetén kívül nem volt másfajta szeretet, amelyet vissza akartam volna kapni…
Ez teljesen újszerű volt számomra. Nem tudtam semmivel se párhuzamot vonni, vagy összehasonlítást tenni.
A szerelem, amit Bella iránt éreztem, kristálytiszta volt, de most valami mégis megbolygatta. Annyira akartam, hogy képes legyek megérinteni őt. Vajon ő is így érzett?
Ez nem számít, próbáltam magam meggyőzni.
Fehér kezeimre meredtem, gyűlölve keménységüket, hűvösségüket, embertelen erejüket…
Felugrottam, mikor kinyílt az utas oldali ajtó.
Ha. Meglepetésen értelek. Ez az első ilyen alkalom – gondolta Emmett, miközben becsusszant az ülésre. „Fogadok, hogy Mrs. Goff szerint drogozol, olyan szeszélyes vagy mostanában. Hol voltál ma?”
„Én… valójában jót cselekedtem.”
Huh?
Felnevettem. „Betegséggel törődtem, vagy valami ilyesmi.”
Még inkább összezavarodott, de aztán levegőt vett és megérezte az illatot a kocsiban.
„Oh. Már megint a lány?”
Grimaszoltam.
Ez egyre furcsább.
„Nekem mondod?” Motyogtam.
Megint levegőt vett. „Hmm, elég jó illata van, igaz?”
Morgás tört elő fogaimon keresztül, még mielőtt szavai értelmet nyerhettek volna, egy automatikus reakció.
„Nyugalom, kölyök, csak megjegyeztem.”
A többiek is megérkeztek. Rosalie is észrevette az illatot és csak engem bámult, még mindig nem tette túl magát bosszúságán. Kíváncsi voltam, mi is a problémája, de csak sértéseket hallottam tőle.
Nem tetszett Jasper reakciója sem. Mint Emmett, ő is vonzónak találta Bella illatát. Habár az illat számukra ezred annyira sem volt csábító, mint számomra. Mégis felzaklatott, hogy vére számukra is édes volt. Jasper elég gyenge önkontrollal rendelkezett…
Alice odaszökdécselt hozzám és kinyújtotta kezét Bella furgonjának kulcsáért.
„Csak annyit láttam, hogy én fogom ezt csinálni.” Mondta bizonytalanságot mutatva – ez volt a szokása. „El kell majd mondanod az okokat.”
„Ez nem azt jelenti –”
„Tudom, tudom. Várok. Nem fog sokáig tartani.”
Felsóhajtottam és odaadtam neki a kulcsot.
Követtem Bella házáig. Az eső úgy dübörgött lefelé, mint millió apró kalapács, olyan hangosan, hogy talán Bella emberi fülei meg se hallották a furgon motorjának zúgását. Néztem az ablakát, de nem nézett ki rajta. Talán nem volt ott. Nem hallottam egy gondolatot sem.
Szomorú voltam, mert még annyit se hallottam, amivel le tudtam volna ellenőrizni őt – megbizonyosodni róla, hogy boldog, vagy legalább biztonságban volt-e.
Alice beült hátra és elindultunk hazafelé. Az utak üresek voltak, szóval az egész út csak pár percig tartott. Bevonultunk a házba és mindenki saját időtöltésébe merült.
Emmett és Jasper egy körülményes sakkjátszma közepén jártak, felhasználva nyolc összekapcsolt táblát – amely a fekete üvegfal hosszában volt felállítva – és saját bonyolult szabályaikat. Engem nem hagytak játszani; csak Alice volt hajlandó erre.
Alice a számítógépéhez ment, ami a sarokba volt nem messze a fiúktól, és hallottam a monitor sistergését, mikor bekapcsolta azt. Alice egy divat-projekten dolgozott Rosalie ruhatárát illetően, de Rosalie ma nem csatlakozott hozzá, hogy mögötte állva magyarázza a szabásmintákat és a színeket, miközben Alice keze végigsuhan az érintőképernyős kijelzőn. (Carlisle és én kicsit bajban voltunk ezzel a rendszerrel, tekintve, hogy a legtöbb ilyen képernyő a hőmérsékletre reagál.) Helyette Rosalie ma mogorván elterpeszkedett a kanapén és végigfuttatott húsz tv-csatornát egy másodperc alatt a síkképernyőn, soha meg nem állva egyiken sem. Hallottam, hogy próbálta eldönteni, kimenjen-e a garázsba tovább fejleszteni a BMW-jét.
Esme az emeleten volt, és új tervrajzokon dolgozott.
Alice egy perccel később a falnak támasztotta a fejét, és tátogni kezdte Emmett következő lépését – Emmett a földön ült háttal neki – Jaspernek, aki változatlanul tartotta arckifejezését, mialatt leütötte Emmett kedvenc lovagját.
És én, hosszú idő után először, amiért szégyeltem is magam, leültem a páratlan zongorához, mely a bejárat mellett helyezkedett el.
Gyengéden végigfuttattam ujjaimat a billentyűkön, tesztelve a hangzást. A hangolása még mindig tökéletes volt.
Az emeleten Esme abbahagyta, amit éppen csinált és a fejét oldalra biccentette.
Elkezdtem játszani a dallam első sorát, ami a kocsiban jutott eszembe ma, örömömre szolgált, hogy még jobban hangzott, mint gondoltam volna.
Edward megint játszik – gondolta Esme élvezettel, egy mosoly végigfutott az arcán. Felállt az asztaltól és csendesen kisuhant a lépcső tetejéhez.
Hozzáadtam egy kísérő dallamsort, hagyva, hogy a fődallam átszője azt.
Esme megelégedéssel felsóhajtott, leült a legfelső lépcsőre és fejét a korlátnak támasztotta. Egy új dal. Olyan régen volt már ilyen. Micsoda imádnivaló hangzás.
Hagytam a dalt új irányba kanyarodni, követve egy mély hangsorral.
Edward megint komponál? – gondolta Rosalie, és fogait összeszorította heves neheztelés gyanánt.
Ebben a pillanatban elbukott, és láthattam alapvető sérelmét. Láttam, hogy miért volt rossz hangulatban. Miért nem zavarta volna lelkiismeretét Isabella Swan megölése.
Rosalie esetében mindig minden a hiúságról szólt.
A zene hirtelen elhallgatott, és felnevettem, mielőtt megakadályozhattam volna azt, egy éles ugatás tört ki belőlem az élvezettől, miközben számra szorítottam a kezem.
Rosalie felém fordulva bámult, szemei felvillantak a bosszús dühöngéstől.
Emmett és Jasper is felém fordultak, és hallottam Esme zavarodottságát. Esme egy pillanat alatt a földszinten termett, mikor megállt, Rosalie-t és engem nézett.
„Ne hagyd abba, Edward.” Ösztönzött Esme egy feszült pillanat után.
Újra elkezdtem játszani, hátat fordítva Rosalie-nek, miközben nagyon erősen próbáltam kontrolálni az arcomat átszelő vigyort. Rosalie talpra szökkent és kirohant a szobából, inkább dühös volt, mint szégyenkező. De bizonyára elégé zavarban volt.
Ha bármit is mondasz, levadászlak, mint egy kutyát.
Elfojtottam egy újabb nevetést.
„Mi a baj, Rosalie?” Szólt utána Emmett. Rosalie nem fordult meg. Egyenesen a garázsba ment és befészkelte magát az autója alá, mintha el tudná temetni magát.
„Mi volt ez?” Kérdezte tőlem Emmett.
„Halvány sejtésem sincs.” Hazudtam.
Emmett idegesen felmorgott.
„Játssz tovább.” Ösztönzött Esme. Kezeim megint megálltak.
Tettem, amit kért, és mögém állt, kezeit a vállamra tette.
A dal ellenállhatatlan volt, de még nem volt kész. Eljátszadoztam az átvezető dallammal, de valahogy nem volt odaillő.
„Ez elbűvölő. Van neve?” Kérdezte Esme.
„Még nincs.”
„Van története?” Kérdezte mosolygós hangon. Nagy örömöt okozott neki, és pedig bűntudatot éreztem, amiért ilyen sokáig hanyagoltam a zenémet. Önző dolog volt.
„Ez… egy altatódal, gondolom.” Megtaláltam a megfelelő átvezetést. Egyszerűen vezette elő a következő sorokat, életben tartva saját magát.
„Egy altatódal.” Ismételte Esme magának.
Megvolt a története ennek a dalnak, és láttam, ahogy minden darab könnyedén a helyére kerül. A történet egy alvó lányról szólt, aki egy keskeny ágyon aludt, sűrű, sötét haja össze-vissza hevert a párnáján, mint a tengeri moszat.
Alice sorsára hagyta Jaspert és leült mellém a padra. Trillázó, harangozó hangjával felvázolt egy szótlan dallamot a daltól két oktávval magasabban.
„Ez tetszik.” Suttogtam. „De hogy is szól ez?”
Hozzáadtam a többihez az ő sorát is – kezeim repültek a billentyűkön, hogy minden rész összehangolódjon – módosítva egy kicsit azokon, az egészet egy új irányba engedve…
Felvette a hangnemet és így énekelte.
„Igen. Tökéletes.” Mondtam.
Esme megszorította a vállamat.
De most már láttam a befejezést, Alice hangja a dal felé emelkedett és más irányba vitte. Láttam, hogyan kell végződnie a dalnak, mert az alvó lány úgy volt tökéletes, ahogy volt, és minden változás csak rontana a helyzeten, csak szomorúságot okozna. A dal a vége felé tartott, már lassabb és mélyebb volt. Alice hangja is mélyült, és komollyá vált, egy hang, amely egy gyertyával megvilágított templom visszhangzó boltozata alól szólt volna.
Eljátszottam az utolsó hangot is, majd fejemet a billentyűkre hajtottam.
Esme megsimította a hajamat. Minden rendben lesz, Edward. Működni fog a legjobbért. Megérdemled a boldogságot, fiam. A sors tartozik neked ezzel.
„Köszönöm.” Suttogtam azt kívánva, bárcsak elhihetném ezt.
A szerelem nem érkezik mindig könnyű úton.
Felnevettem minden humor nélkül.
Az összes embert figyelembe véve, te vagy talán a legalkalmasabb arra, hogy megbirkózzál ezzel a bonyolult helyzettel. Te vagy a legjobb és legokosabb közöttünk.
Felsóhajtottam. Minden anya ugyanezt gondolja fiáról.
Esme még mindig tele volt boldogsággal attól, hogy ilyen hosszú idő után végre az én szívemet is megérintette valaki, és nem törődött az ebből következő lehetséges tragédiával. Azt hitte, mindig egyedül leszek…
Viszonoznia kell majd a szerelmedet – gondolta hirtelen, meglepett gondolatainak új irányával. Ha ő egy nagyszerű lány. Mosolygott. De el se tudom képzelni, hogy valaki olyan lassú lenne, hogy ne venné észre egyből, milyen jó fogás vagy.
„Állj le, anya, zavarba hozol.” Bosszankodtam. Szavai, habár valószínűtlenek voltak, örömet okoztak nekem.
Alice felnevetett és elém vetítette a „Heart and Soul”-t (Szív és lélek). Vigyorogtam, és összhangba kerültem vele. Aztán megtiszteltem a „Chopsticks” (Evőpálcikák) előadásával.
Kuncogott, majd felsóhajtott. „Szóval azt kívánom, bárcsak elmondanád nekem min nevettél Rosalie-val kapcsolatban.” Mondta Alice. „De látom, hogy nem fogod megtenni.”
„Nem.”
Megfricskázta ujjaival a fülemet.
„Légy jó, Alice.” Szidta le Esme. „Edward egy úriember.”
„De én tudni akarom.”
Felnevettem vinnyogó hangját hallva. Majd azt mondtam: „Itt van, Esme.” Elkezdtem játszani kedvenc dalát, amely annak a szerelemnek a tiszteletére született, amit annyi éven át láttam közte és Carlisle között.
„Köszönöm, drágám.” Ismét megszorította a vállamat.
Nem kellett odafigyelnem, hogy el tudjam játszani az ismerős dallamot. Helyette Rosalie-ra gondoltam, aki képletesen még mindig vonaglott a sajgó keserűségtől a garázsban, és elvigyorodtam magamban.
Épp csak felfedezve a féltékenység erejét, egy kis szánalmat éreztem iránta. Ez egy vacak érzés volt. Persze, az ő féltékenysége ezerszer jelentéktelenebb volt, mint az enyém.
Eltűnődtem azon, hogy Rosalie élete és személyisége más lenne-e, ha nem ő lett volna mindig a legszebb. Boldogabb ember lett volna, ha nem a szépsége lett volna mindig az erőssége? Kevésbé önző? Könyörületesebb? Nos, ez hasztalan tűnődés volt, mert a múlt már megtörtént, és ő mindig a legszebb lesz. Még emberként is, mindig szépségének fényében élt. Nem mintha bánta volna. Ellenkezőleg – szeretett túlragyogni mindent. Ez nem változott semmit halandóságának elvesztésével.
Ezért nem volt meglepő, ezt a szükségletet adottnak tekintve, hogy megsértődött, mikor én, a kezdetektől, nem bálványoztam szépségét úgy, ahogy azt ő minden férfitól elvárta. Nem mintha akart volna engem úgy – messze attól. De ez mégis azt jelentette számára, hogy én nem akartam őt. Hozzá volt szokva, hogy akarják őt.
Más volt a helyzet Jasper és Carlisle esetében – ők már szerelemesek voltak. Teljesen független voltam, és mégis makacsol érzéketlen maradtam szépségére.
Azt hittem ez a régi sérelem már el lett ásva. Hogy már rég túl tette magát ezen.
És úgy is volt… addig a napig, mikor végül találtam valakit, akinek szépsége megérintett úgy, ahogy az övé sose.
Rosalie azt hitte, hogy ha nem találom az ő szépségét érdemlegesnek, akkor bizonyára nem létezik olyan szépség a Földön, amely megfogna engem. Attól a pillanattól kezdve dühös, amikor megmentettem Bella életét, és rájött, éles női ösztöneivel, hogy érdeklődöm Bella iránt, habár én tisztába sem voltam még ezzel.
Rosalie halálosan megsértődött, hogy egy jelentéktelen emberlányt vonzóbbnak tartottam, mint őt.
Elnyomtam egy újabb nevetés vágyát.
Azonban zavart ez, ahogy Bellára nézett. Rosalie úgy gondolta, hogy a lány közönséges. Hogy hihette ezt? Ez érthetetlen volt számomra. A féltékenység eredménye, kétségtelenül.
„Oh.” Mondta Alice hirtelen. „Jasper, tudod mi lesz?”
Láttam, amit ő is, és kezeim megdermedtek a billentyűkön.
„Mi az, Alice?” Kérdezte Jasper.
„Peter és Charlotte Forksba jön?” Sziszegtem Alice-nek.
Megforgatta szemeit. „Nyugalom, Edward. Ez nem az első látogatásuk.”
Fogaimat összeszorítottam. Ez volt az első látogatásuk, mióta Bella megérkezett, és édes vére nem csak nekem volt vonzó.
Alice rosszalló képet vágott. „Sose vadásznak itt. Tudod nagyon jól.”
AJÁNLOM AZ OLDALT
