Túl világos volt ahhoz hogy a városon keresztül menjek. Amikor Port Angeleshez értem a nap még mindig túl magasan volt ,és habár a kocsim ablakai sötétítettek, nem akartam fölösleges kockázatot vállalni. Vagy inkább még több fölösleges kockázatot, mondjuk úgy.
Biztos voltam benne hogy képes leszek megtalálni Jessica gondolatait a távolból is- Jessica feje hangosabb volt mint az Angeláé, de ha egyszer megvan az egyik ott lesz a többi is. Amikor a nap lemenőben lesz és az árnyékok nagyobbodni kezdenek közelebb mehetek majd hozzájuk. De addig is a város szélénél lehúzódtam az útról, ez tűnt a leg biztonságosabbnak.
Tudtam nagyjából merre keressek- csak egyetlen hely volt ahol báli ruhákat árultak Port Angelesben. Nem tartott sokból megtalálni Jessicát, aki épp egy nagy tükörben bámulta magát, láttam Bellát is a perifériás látásán keresztül, aki épp megdicsérte a hosszú fekete ruhát amit viselt.
Bella még mindig dühösnek tűnik. Ha ha. Angelának igaza volt- Tyler túlzottan nyomult. El sem hiszem hogy emiatt annyira kiakadt. Legalább tudja hogy van egy tartalék. De mi van ha mondjuk Mike nem érzi majd jól magát velem a táncon, és többet nem hív el engem sehová? Mi lesz ha Bellát hívja a bálra?Vajon ő elhívta volna Mikeot ha én nem szólok előbb neki? Vajon Mike őt csinosabbnak tartja? És vajon Bella azt hiszi magáról hogy csinosabb mint én?
„Szerintem a kék jobb volt. Az jobban illik a szemeidhez.”
Jessica tettetett meleg mosolyt villantott Bellára de közben gyanakvóan figyelte őt.
Tényleg igazat mond? Vagy csak azt akarja hogy úgy nézzek ki mint egy tehén szombaton?
Már most kezdett elegem lenni belőle. Keresni kezdtem Angelát – de ah, Angela épp öltözködött, gyorsan kimentem a fejéből egy kis magán teret adva neki.
Nos, végülis nem volt túl sok baj amibe Bella belekeveredhetett volna egy ruha boltban. Hagyom hogy bevásároljanak és majd megint megkeresem őket ha készen lesznek. Már nincs sok sötétedésig- a felhők egyre sűrűbbé váltak nyugatról. Láttam hogy egyre gyorsabban fedik be az eget ezzel is siettetve az alkonyatot. Most hálásabb voltam ezért mint eddig valaha. Holnap végre megint Bella mellett ülhetek a suliban, helyet foglalhatok neki ebédnél és feltehetem az összes kérdést amit eddig magamban kellett tartanom…
Szóval Bellát zavarta Tyler elbizakodottsága. Már korábban is láttam a fiú fejében hogy nem fogja a dolgokat annyiban hagyni. Visszaemlékeztem Bella arcáraazon a délutánon- és elnevettem magam. Kíváncsi lennék most mit fog mondani. Semmiképp nem akarom kihagyni a reakcióját.
Az idő lassan telt miközben az árnyékokra vártam. Időnként ellenőriztem Jessicát, az ő mentális hangját volta legkönnyebb megtalálni, de nem szerettem sokáig időzni a fejében. Láttam a helyet ahol később terveztek enni valamit. Már sötét lenne akkor…lehet hogy véletlenül majd én is ugyanabba az étterembe tévedek be. Megfogtam a zsebemben lévő telefont…arra gondoltam elhívom magammal Alicet is. Oda lenne az ötletért, de valószínűleg minden áron beszélni akarna Bellával. Nem voltam benne egészen biztos hogy szeretném ha Bella még többet megtudna az én világomról. Nem volt egy vámpír is épp elég gond neki?
Megint reflexszerűen leellenőriztem Jessica gondolatait. Épp az ékszereire gondolt és kikérte Angela véleményét.
„Lehet hogy a nyakláncot vissza kéne vinnem. Van egy ilyesmim otthon is , és már így is többet költöttem mint amennyit akartam…” az anyám ki fog akadni. Még is hogy gondolom ezt?
„Nem zavar ha visszamegyünk a boltba. Egyébként is lehet hogy Bella márkeres minket.”
Ez meg mi volt? Bella nem volt velük? Megint Jessica szemein keresztül láttam a dolgokat, de ő csak Angelát nézte. A járdán álltak, egy boltsor előtt. De Bella nem volt a képben.
Oh kit érdekel hol van Bella? Gondolta Jess türelmetlenül mielőtt válaszolt volna Angela kérdésére.”Bella jól van. Az étteremben úgy is megtalál minket. Szerintem most inkább egyedül akart lenni” láttam a könyvesbolt képét ahová Jessica gondolta hogy ment.
„Akkor siessünk” mondta Angela. Remélem Bella nem gondolja hogy direkt le akarjuk rázni őt. Olyan kedves volt velem a kocsiban … ő egy nagyon rendes lány. De ma egész nap olyan lehangoltnak tűnt. Kíváncsi lennék hogy vajon Edward Cullen miatt? Fogadni mernék ezért kérdezgetett folyton róla meg a családjáról…
Jobban kellett volna figyelnem. Vajon még miről maradtam le? Bella rólam kérdezgetett? Angela ezután Jessicára figyelt- aki arról az idióta Mikeról fecsegett- és már nem nagyon bírtam elviselni.
Vártam az árnyékokra. A nap már nemsokára a felhők mögé szorul. Ha az út nyugati oldalán maradnék az épületek talán eléggé eltakarnák a fényt…
Aggódni kezdtem miközben átverekedtem magam a városban lévő forgalmi dugón. Nem vettem számba ezt az eshetőséget- hogy Bella egyedül marad- és fogalmam sem volt most hogy találjam meg őt. Erre is gondolnom kellett volna.
Jól ismertem Port Angelest, egyenesen a Jessica fejében látott könyvesbolthoz siettem, abban reménykedve hogy nem is kellesz tovább kutatnom, de kételkedtem benne hogy ez ilyen könnyen fog menni. Mégis mikor tette Bella a dolgokat könnyűvé nekem?
A bolt üres volt, kivéve egy alkalmazottat. Ez nem egy olyan helynek tűnt ahova eltudtam volna képzelni Bellát bemenni, túl mostani volt egy praktikus embernek. Kíváncsi voltam egyáltalán járt-e bent?
Volt egy kis hely a parkolóban ahova épp befért az autóm…és láttam egy árnyékos ösvényt onnan a boltig. Ezt tényleg nem kéne. A napsütötte órák közben kíváncsiskodni nem biztonságos. Mi lesz ha véletlenül egy kocsi üvegéből visszatükröződik rám a fény a rossz pillanatban?
De nem tudtam hogy másképp akadhatnék Bellára.
Leparkoltam, és kiszálltam, végig az árnyék legsötétebb részén haladtam. Gyorsan befordultam a bolt irányába , megéreztem Bella illatát a levegőben. Itt volt. Ezen a járdán ment, de annak semmi jele nem volt hogy a boltban lenne.
„Üdvözöllek. Segíthe…” kezdte mondani az eladó nő, de én már ott sem voltam.
Követtem Bella illatát addig amíg csak tudtam, de amikor a napfényre értem meg kellett állnom.
Olyan tehetetlennek éreztem magam, bezárva a sötétség és a világosság közötti sávba. Annyira korlátozott.
Csak tippelni tudtam hogy valószínűleg átment az úton dél felé. De nem sok minden volt abban az irányban. Vajon eltévedett? Az eléggé rá vallana.
Visszaszálltam a kocsiba, és lassan keresztülvezettem az utcákon őt keresve. Csak egyszer éreztem megint az illatát egy olyan irányba amit eléggé különösnek találtam. Mégis hova próbált eljutni?
Mentem pár kört oda-vissza az étterem és a könyvesbolt között abban reménykedve hogy valahol megpillantom. Jessica és Angela már ott voltak, és próbálták eldönteni rendeljenek-e vagy várjanak Bellára. Jessica persze a rendelésre szavazott.
Elkezdtem idegenek elméjében kutatni, az ő szemükkel keresni. Eddig nem is feltételeztem milyen nehéz lenne őt megtalálni ha eltűnne a szemem elől, mint most. Ez nem tetszett.
A felhők gyorsan gyűltek a horizonton, pár percel később már gyalog is utána mehetek. Akkor talán nem tartana ilyen sokáig a kutatás. És nem csak a nap volt az ami miatt most tehetetlennek éreztem magam. Csak még pár perc és az előny megint nálam lesz az emberi világgal szemben.
Még egy elme, aztán egy másik. Annyi hasztalan gondolat.
A babának ha megint fülgyulladása lesz…
Mi is volt 640 vagy 604?
Megint késik. El kéne már hogy mondjam neki…
Itt jön. Na végre!
Végül az egyik helyen megláttam Bella arcát. Végre valaki észrevette őt!
De egy percen belül minden megkönnyebbülésem elpárolgott. Figyelmesebben kezdtem olvasni a gondolatait a férfinak aki látta Bellát az árnyékokon keresztül.
Az ő agya idegen volt a számomra, de mégsem teljesen ismeretlen. Volt hogy pont az ilyenek után vadásztam.
„NE!!!” hallottam ahogy kitör a torkom mélyéről a kétségbeesett kiáltás. A lábam erősen rányomtam a gázpedálra, de mégis merre kéne hogy induljak?
Nagyjából be tudtam határolni a gondolatokat térben, de nem elég pontosan. Valami kell hogy legyen amiről felismerem a pontos helyet- egy útjelzés, valami grafiti egy kereszteződés. De Bella az árnyékokban ment, a férfi szemei rémült arckifejezésére fókuszáltak-élvezte a félelmét.
Az arca beleégett a tudatába a többi közé. Bella nem az első áldozata volt.
A morgásom miatt a kocsi alváza picit megrázkódott de nem is foglalkoztam vele.
Semmi ablak nem volt a falakon Bella mögött. Valami iparosabb helyen volt messze a turisták által használt vásárló övezettől. Gyorsan bevettem egy kanyart, megint volt egy tippen merre lehet, remélhetőleg ezúttal nem hibázok. A mögöttem lévő autós hangosan felkiáltott, de én már messze jártam.
Nézd hogy remeg! Röhögött a férfi mámorában. A félelem a lányok arcán volt a legélvezetesebb a számára.
„Hagyjon békén!”Bella hangja halk volt, megfontolt. Nem sikoltás.
„Ne legyél már ilyen cukorfalat!”
Nézte Bella milyen arcot vág erre. Nevetést hallottam egy másik irányból. A férfit zavarta ez a zaj- Fogd már be Jack! Gondolta- de élvezte ahogy a lány összerezzent a zajra. Ez felizgatta őt. Elképzelte ahogy könyörögne neki hogy ne bántsa őt.
Észre se vettem hogy többen is vannak amíg meg nem hallottam a nevetést. Elkeseredetten kutattam a többi ember agyában is valami használható támpont után. Egy lépéssel közelebb ment a lányhoz, felkészülve annak ellenállására.
A haverjainak az agya nem volt annyira sötét mint a férfié. Mindannyian drogok befolyása alatt álltak, de még így is észrevették hogy a férfi akit ők Lonnienek hívtak milyen messzire akar menni. De mégis vakon követték a parancsait. Nekik is ígért egy kis élvezetet…
Egyikük a földet fixírozta idegesen- nem akarta hogy elkapják őket a lány bántalmazásáért- és akkor végre megvolt amit kerestem. Felismertem a kereszteződést ami felé épp bámult.
Gyorsan áthajtottam a piros lámpán, a kocsik között épp hogy elfért az enyém, hallottam az utánam kiabáló dühös emberek hangját.
A telefonom rezgett a zsebembe de nem törődtem vele.
Lonnie lassan a lány felé indult. Várt a rémületre amit annyira élvezett. Már felkészült a sikoltozásra.
De Bella csak állt mozdulatlanul. A férfi meglepődött. Arra számított hogy a lány majd menekülni próbál. Meglepett és csalódott volt. Szerette ezzel a fajta „vadászattal” járó adrenalin túltengést.
Bátor. Jobb is! Lehet hogy többet harcolhatok majd vele…
Már egészen közel jártam hozzájuk. A férfi hallotta a kocsi hangját de nem is figyelt oda, túlzottan érdekelte az áldozata.
Szívesen látnám hogy állna a vadászathoz ha esetleg nem ő lenne a vadász. Szívesen megnézném mit gondol az én vadászati stílusomról.
Az agyam egy másik része már végig is gondolta milyen kínzások alá vethetné,a lehető legfájdalmasabb után kutatva. Ezért szenvednie kell. Kínok között kéne meghalnia. A többieket valószínűleg megölném rögtön, de Lonnienak könyörögnie kéne ezért az ajándékért mielőtt megadom neki.
Az úton állt, Bella felé közelített.
Éles kanyarral befordultam az utcára ahol voltak, a kocsim lámpája megvilágította a jelenetet, és nagyrészt mindenki helyben ledermedt. Legszívesebben elütöttem volna a vezetőjüket aki ezt az egészet kitervelte de az túl könnyű halál lett volna neki.
Leparkoltam úgy hogy az utasülés közel legyen Bellához és kinyitottam neki, de ő már oda is szaladt az autóhoz.
„Szállj be!” parancsoltam rá.
Mi a fene?
Tudtam hogy rossz ötlet! Nem volt egyedül.
Most futnom kéne?
Szerintem hányni fogok…
Bella hezitálás nélkül beugrott a kocsiba és becsapta az ajtót maga mögött.
Aztán a legbizalomtelibb nézéssel meredt rám amit valaha láttam emberi arcon. A tervem hogy mindenkit helyben kinyírok romba dőlt.
Kábé egy perc töredékébe telt amíg leesett hogy nem hagyhatom őt itt a kocsiba hogy végignézze ahogy elintézem a négy férfit. Mégis mit mondanák neki? Hogy ne figyeljen? Ha! Mégis mikor tette ő azt amire kértem? Mikor tette ő azt ami biztonságos?
Elvinném őket messzebb és Bellát egyedül hagynám? Nem lehettem biztos benne hogy egy másik veszélyes ember nem téved erre egyenesen amikor én elmegyek. Mintha Bella valami mágnes lenne ami minden veszélyt magához vonz. Nem téveszthettem őt szem elől.
Végig ezt éreztem miközben begyorsítottam a kocsimmal, hogy minél gyorsabban elvigyem őt innen. Láttam hogy a mögöttünk lévő emberek rémülten ugrottak odébb az útból. Valószínűleg Bella nem vette észre hogy hezitáltam. Biztos azt gondolta hogy megfontoltam merre meneküljünk.
Még csak elsem üthettem senkit. Az megrémítette volna.
Annyira akartam a halálukat hogy csak erre tudtam gondolni. Az izmaim megfeszültek idegességemben. Muszáj megölnöm őt. Lassan szétszedném darabokra, minden izmát és csontját lassan…
Kivéve hogy a lány- az egyetlen lány számomra a világon- mind két kezével kapaszkodott az ülésbe, és rám meredt nagy,bizalommal teli szemeivel.
„Kapcsold be a biztonsági öved!” dörrentem rá. A hangom teli volt utálattal és vér utáni vággyal. De nem akartam egyetlen gondolatot sem hagyni magamban abból a férfiból.
Bella gyorsan becsatolta magát, egy kicsit felugrott a hangtól amit az öv hallatott. Ettől felugrik de amikor veszélyes alakok veszik körül meg sem moccan. Éreztem hogy engem néz. Röhejesen nyugodtnak tűnt. Nem értettem a viselkedését azok után amin keresztül ment.
„Jól vagy?” kérdezte félelemmel teli hangon.
Azt akarta tudni hogy ÉN Jól vagyok-e?
Egy percig megfontoltam a kérdését. De nem elég hosszan hogy ő észrevegye a hezitációmat. Jól vagyok?
„Nem” jöttem rá és mondtam ki rögvest feszült hangon.
Ugyanarra az elhagyatott útszakaszra vittem ahol a délutánt töltöttem amikor őket figyeltem a ruhaboltban. Most már teljesen sötét volt a fák alatt.
Annyira dühös voltam, hogy a testem helyben ledermedt, kifejezéstelen volt. Jéghideg kezeim szinte izzottak a vágytól hogy elkapjam Bella támadóját, hogy darabokra szaggassam őt, hogy a teste örökre eltűnjön a föld színéről is.
De nem lett volna helyes Bellát egyedül hagyni, védtelenül a sötétben.
„Bella?” szűrtem a fogaimon keresztül.
„Tessék?” kérdezte rekedt hangon. Aztán megköszörülte a torkát.
„Jól vagy?” ez volt az igazán fontos dolog, a leglényegesebb. A bosszúállás másodlagos. Tudtam ezt pontosan de a testem mégis mintha nem így gondolta volna.
„Igen” hallottam ahogy a hangja még mindig remeg- a félelemtől, semmi kétség.
Nem hagyhattam őt magára.
Még akkor sem ha nem volt közvetlen előre látható veszélynek kitéve- mintha csak az univerzum játszana velem valami buta játékot- még ha biztos lehettem volna abba hogy nélkülem is tökéletes biztonságban lenne, nem lettem volna képes egyedül hagyni őt a sötétben.
Biztos nagyon fél.
De én sem voltam épp abban az állapotomban hogy alkalmas legyek a megnyugtatására- még akkor sem ha tudnám azt hogy csináljam, amit ugyebár nem tudok. Biztos érezte a brutalitást már a kisugárzásomból, elég nyilvánvaló volt. Ha nem leszek képes lehűteni a bennem fortyogó dühöt még jobban meg fog rémülni tőlem.
Valami másra kell gondolnom.
„Csillapíts le légy szíves!”kértem.
„Bocs de nem értem. Mit csináljak?”
„Egyszerűen csak fecsegj, mindegy miről amíg megnyugszom!” mondtam még mindig idegesen. Szükség volt valamire ami a kocsiban tart. Még mindig hallottam a fejemben a férfi kiábrándult, dühös gondolatait…tudtam hol találnám meg…lehunytam a szemeimet azt kívántam bár ez elég lenne ahhoz hogy ne lássam az arcát magam előtt…
„Ööö…” hezitált-gondolom próbálta megérteni a kirohanásomat. „Holnap még az első óra előtt elfogom gázolni Tyler Crowleyt. Ez megfelel?” mondta.
Igen-pont erre volt szükségem. Bella mindig képes meglepni. Mint már régebben is, a fenyegetés az ő szájából most is komikusan hangzott. Ha épp nem égetett volna olyan vadul a gyilkolási vágy- akkor valószínűleg nevettem volna.
„Mért is?” kérdeztem, ezzel is arra késztetve őt hogy megint beszéljen.
„Mert azt híreszteli hogy vele megyek a bálra.” Mondta, a hangja most is olyan volt mintha egy mérges kis cica beszélne aki tigrisnek képzeli magát. „Teljesen megőrült vagy még mindig azt kompenzálja hogy majdnem elgázolt amikor…szóval tudod mikor.” Jegyezte meg szárazon.” Nyílván azt hiszi azzal engesztel ki ha bálba visz. Úgyhogy arra gondoltam ha én is majdnem megölöm akkor kvittek leszünk és talán felhagy ezzel a jóvátételi mániájával. Semmi szükségem ellenségekre és talán Lauren is megbékél velem ha Tyler ezentúl békén hagy. De lehet hogy totál károssá teszem a Sentraját” folytatta „ elvégre ha nincs kocsija senkit nem tud elvinni a bálra…”
Nyugtató volt a tudat hogy Bella néha mennyire rosszul látja a dolgokat. Tyler lelkesedésének semmi köze nem volt a balesethez. Úgy tűnt Bellának fogalma sincs milyen hatással van az iskolában a fiúkra. Lehet hogy azt sem vette észre rám hogyan hat?
Ah, ez működött. Az érthetetlen felfedezések az agyával kapcsolatban mindig lekötöttek. Kezdtem úrrá lenni magamon, már más dolgokra is tudtam gondolni a kínzáson és a bosszún kívül.
„Erről én is hallottam” mondtam Bellának. Már nem beszélt és szükségem volt rá hogy folytassa.
„Te is?” kérdezte hitetlenkedve. Mostmár mérgesebbnek tűnt a hangja. „Ha például nyaktól lefelé megbénulna akkor sem tudna bálba menni.”
Azt kívántam bárcsak lenne egy mód rá hogy megkérjem részletezze a kivégzés minden mozzanatát anélkül hogy őrültnek tűnnék. Nem is választhatott volna jobb témát hogy lenyugtasson. És a szavai- persze az ő esetében csak szarkasztikusan- emlékeztettek rá mire van annyira szükségem ebben a pillanatban.
Felsóhajtottam, és kinyitottam a szemeimet.
„Jobban vagy?” kérdezte félénken.
„Nem igazán”
Nyugodtabb voltam, de nem éreztem magam jobban. Mert épp ezekben a percekben jöttem rá hogy nem ölhetem meg azt a szörnyeteget, Lonniet, de még mindig jobban vágytam rá hogy megtehessem mint majdhogynem bármi másra a világon. Majdhogynem.
Az egyetlen dolog amit jobban akartam annak az őrült gyilkosnak a megbüntetésénél a lány volt. És habár tudtam soha nem lehet az enyém,mégis csak a gondolat hogy egy nap az enyém lehetne lehetetlenné tette számomra az öldökléssel kapcsolatos terveimet- nem számít mennyire megérdemelné.
Bella jobbat érdemel mint egy gyilkost.
7 hosszú évtizede próbálkozok valami más lenni inkább- bármi csak nem gyilkos. De azoknak az éveknek az erőfeszítése miatt soha nem leszek a megfelelő személy a lánynak aki mellettem ül.Mégis hirtelen most úgy éreztem visszatértem abba az életbe- egy gyilkoséba- ha csak egy éjszakára alatt is, de lehet hogy képes leszek mindent elrontani. Még ha nem is iszom meg a vérüket- és nem lesz bizonyíték a vörös szemem- vajon észrevenné a különbséget?
Meg kellet próbálnom elég jónak lenni a számára. Ez egy lehetetlen ügy.De attól még próbálkozni fogok.
„Mi a baj?” suttogta Bella.
Az illata megcsapta az orromat és visszaemlékeztem mért nem érdemelhetem meg sohasem őt. Még mindezek után sem, amin keresztül mentünk, és amennyire szerettem őt- a nyál még most is összefutott a számban.
Olyan őszinte leszek vele amennyire csak lehet. Ennyivel tartozok neki.
„Néha nehezen tudom fékezni az indulataimat Bella!” kibámultam a sötét éjszakába, azt kívánva bár csak megértené a szörnyű utalást a szavaimban, persze volt egy felem amelyik meg azt hogy bárcsak ne. De inkább azt hogy ne. Fuss Bella, menekülj. Maradj Bella, maradj.” De az senkinek sem használna ha visszafordulnék és üldözőbe venném azokat a…” csak a gondolatuktól majdnem kiugrottam a kocsiból. Mély lélegzetet vettem, hagyva hogy az illata megint égesse a torkomat. „ Vagy legalábbis erről győzködöm magam.”
„Ó…”
Nem mondott semmi mást. Vajon mennyit hallott ki a szavaimból? Ránéztem, de az arcáról nem tudtam semmit leolvasni. Talán csak félelmet. Hát…végülis nem sikoltozott. Még.
Egy hosszú csendes perc volt. Harcoltam magam ellen hogy az legyek akinek lennem kéne. És aki soha nem lehetek.
„A lányok aggódni fognak” mondta halkan Bella. A hangja nagyon nyugodtan csengett, nem voltam benne biztos hogy ilyennek kéne lennie.Nem félt? Lehet hogy még nem tudatosultak benne a ma esti dolgok. „Megbeszéltük hogy találkozunk.”
El akart menni tőlem? Vagy tényleg csak a barátai miatt aggódott?
Nem válaszoltam neki, de beindítottam a kocsit és visszavittem. Minden méterrel ahogy közelebb értünk a városhoz egyre nehezebbnek tűnt megtartani az ígéretem. Annyira közel voltam a férfihez…
Ha ez lehetetlen- ha nem érdemelhettem meg a lányt sem- akkor volt egyáltalán értelme a férfit büntetlenül hagyni? Biztos megengedhetnék magamnak ennyit…
Nem. Nem adom fel. Még. Ahhoz túlzottan akartam a lánnyal lenni.
Az étteremhez értünk ahol a barátaival kellett volna találkoznia. Jessica és Angela már ettek, és mindketten nagyon aggódtak Belláért. Épp indultak volna a keresésére amikor meglátták a kocsim fényszóróját a sötét utcán.
Ez nem a megfelelő este volt a kíváncsiskodásra…
„Honnét tudtad hogy hová…?” Bella befejezetlen kérdése megszakította a gondolatmenetemet és ráeszméltem hogy már megint hibát vétettem. Túlzottan sok minden járt a fejembe ahhoz hogy eszembe jusson megkérdezni őt hol találkoznak.
De ahelyett hogy befejezte volna a kérdését csak megrázta a fejét és elmosolyodott.
Ez meg mégis mit jelent?
Nos, most épp nem volt időm kirakósdit játszani az ő furcsa reakcióival. Kinyitottam neki az ajtómat.
„Mit művelsz?” kérdezte elképedve.
Nem tévesztelek szem elől. Nem engedem meg magamnak hogy egyedül maradjak ma éjszaka. Ebben a sorrendben. „Vacsorázni viszlek.”
Hát ez érdekes. Eddig még azt tervezgettem hogy elhívom Alicet és „véletlenül” ugyanabba az étteremben lyukadunk ki ahol Belláék is vannak, most pedig itt vagyok egy igazi randin kettesben a lánnyal. Kivéve persze hogy ez nem számított mert esélyt sem adtam neki hogy nemet mondjon.
AJÁNLOM AZ OLDALT
