Már félig kinyitotta az autó ajtaját amikor odaértem hozzá- eddig nem flusztrált ennyire ha normál tempóban kell mozognom- ahelyett hogy megvárta volna hogy én nyissam ki. Ez vajon azért volt mert nem szokott hozzá hogy hölgyként kezeljék, vagy azért mert nem tartott engem úriembernek?

Vártam hogy Bella csatlakozzon hozzám, és egyre idegesebb lettem látva, hogy a barátnői még mindig a sötét sarok felé tartanak.

„Menj és állítsd meg a barátaidat mielőtt még értük is tűvé kéne tennem a várost!” mondtam gyorsan.” Nem hinném, hogy képes lennék türtőztetni magam, ha megint találkoznék a haverjaiddal.” Nem, biztos hogy nem lennék elég erős ahhoz.

Bella összerezzent, de aztán gyorsan összeszedte magát. Egy fél lépést tett az irányukba és kiáltott”Jess! Angela!” megfordultak és Bella integetni kezdett nekik, hogy észrevegyék őt.

Bella! Hát jól van! Gondolta megkönnyebbülten Angela.

Ennyit késni! Mormogta Jessica, de ő is hálás volt, amiért nem esett Bellának baja. Ez arra késztetett, hogy egy picit jobban kedveljem őt.

Visszasiettek, és ijedten megálltak, amikor észrevettek engem is Bella mellett.

Ahha. Gondolta Jessica. Értem már mért késett.

Edward Cullen? Vajon azért ment el egyedül hogy megtalálja őt? De akkor meg mért kérdezne olyanokat hogy hova ment hogyha tudta hogy itt lesz? Láttam Bella arckifejezését amikor megkérdezte Angelat  hogy a családom mért hiányzik a suliból. Nem. Biztos hogy nem tudta hogy ő is itt van, döntötte el végül Angela.

Jessica gondolatai gyorsan átlendültek a meglepettségről gyanakvásba. Bella nem mondott igazat nekünk.

„Hol voltál?” kérdezte Bellára bámulva, de engem is figyelt a szeme sarkából.

„Eltévedtem és aztán összefutottunk Edwardal.” Mondta Bella, az egyik kezével felém intve. A hangja túl normálisnak hangzott. Mintha valóban csak ez történt volna.

Biztos még mindig sokk hatása alatt áll. Ez volt az egyetlen magyarázat a nyugalmára.

„Megengeditek hogy csatlakozzak hozzátok?” kérdeztem- udvariaskodva, tudtam hogy már ettek.

Úr isten, ő annyira helyes! Gondolta Jessica és a gondolatai hirtelen beszámíthatatlanná válltak.

Angela sem volt sokkal jobb állapotban. Bárcsak ne ettünk volna. Wow. Csak …wow.

Mért nem hatok így Bellára is?

„Ehm…persze.” Egyezett bele Jessica.

Angela megrázkódott. „Ööö…Bella az a helyzet hogy mi már ettünk amíg vártunk rád, sajnálom.”

Mi van? Fogdd már be! Gondolta Jessica mérgesen.

Bella nyugodtan bólintott. Túlzottan könnyedén. Biztos a sokk.”Semmi baj…úgysem vagyok éhes.”

„Szerintem enned kellene valamit” ellenkeztem. Szüksége volt egy kis cukorbevitelre- habár már így is épp elég édes volt, gondoltam morbidan. Perceken belül halálra rémülhet amikor rájön mi történt vele, és azon az üres has nem fog segíteni. Bella amúgy is túl gyenge, ezt tapasztalatból tudom.

A lányoknak nem lesz semmi baja ha egyenesen haza mennek. Nekik nem követte minden lépésüket valami veszélyforrás.

És inkább szerettem volna kettesben lenni Bellával- addig amíg mer velem egyedül lenni.

„Nem baj ugye ha ma este én viszem haza Bellát?” mondtam Jessicának mielőtt Bella ellenkezhetett volna velem.”Akkor nem kell megvárnotok amíg megvacsorázik.”

„Ehm, szerintem semmi akadálya…” mondta Jessica miközben cinkosan Bellára pillantott, jel után kutatva hogy vajon ő mit akar.

Maradni akarok. De Bella biztos magának akarja őt. Ki ne akarná? Gondolta Jess, és közben látta hogy Bella rákacsint.

Bella kacsintott?

„Oké” mondta gyorsan Angela hogy ne legyenek láb alatt ha tényleg ez az amire Bella vágyik. És úgy látszott tényleg ezt akarja. „Holnap látjuk egymást…Bella…Edward.” Igyekezett a nevem lazán kimondani. Megragadta Jessica kezét és elkezdte elrángatni őt.

Muszáj lesz találnom valami módot rá hogy ezt megköszönjem Angelának.

Jessica kocsija lassan eltűnt a sötétben. Bella szemöldökeit összehúzva nézett utánuk. Jessica integetett ahogy elhajtottak, és Bella visszaintett. Nem sokkal a kocsi eltűnése után mély lélegzetet vett és felnézett rám.

„Komolyan nem vagyok éhes” mondta.

Mért várta akkor meg hogy elmenjenek mielőtt ezt mondta? Tényleg kettesben akart lenni velem- még most is amikor tanúja volt a düh kitörésemnek?

Akár így volt akár nem, muszáj ennie valamit.

„Na ne viccelj” mondtam.

Kinyitottam előtte a vendéglő ajtaját és vártam.

Sóhajtott és besétált.

Én is bementem mögötte egyenesen a pulthoz ahol a tulaj volt. Bella még mindig furcsának tűnt. Meg akartam érinteni őt, a homlokát hogy ellenőrizzem nem-e lázas. De a hideg kezem biztos felzaklatná mint már ezelőtt is egyszer.

Oh te jó..a nő hangos gondolatai félbeszakították az elmélkedésemet. Ez aztán valami.

Úgy tűnt ma mindenki ezt csinálja velem. Vagy lehet hogy csak most jobban feltűnt mert annyira vágytam rá hogy Bella is így lásson? Mi mindig is vonzóak voltunk az áldozatainknak. De eddig még ezen nem nagyon gondolkoztam. Általában- kivéve persze az olyan embereket mint Shelly Cope vagy Jesica Stanley, akiknek erősebb volt a másik érzelem mint a pánik- a félelmet rögtön a vonzódás után megérezték…

„ Kaphatnánk egy asztalt 2 személyre?” kérdeztem mivel a nő meg se tudott mukkanni.

„Oh…izé…persze! Érezzétek magatokat otthon a La Bella Italiában!” Mmm…ez a hang! „ Kövessetek kérlek.” A gondolatai számítóak voltak.

Lehet hogy csak unokatesók. Nem lehetnek testvérek, nem hasonlítanak egyáltalán. De egyértelműen családtagok. Az nem lehet hogy együtt vannak.

Az emberek szeme nem látott semmit igazán. Mégis hogy másképp láthatta volna az én szoborszerű élettelen testemet vonzónak, és Bella tökéletes lágyságát elhanyagolhatónak?

Hát segíteni biztos nem fogok a lánynak, gondolta a tulaj és egy nagy családi asztalhoz vezetett minket az étterem legzajosabb részére. Vajon megadhatom neki a számom amíg a lány is jelen van?

Elővettem egy csekket a zsebemből. Az emberek kifejezetten együttműködőek ha pénzről van szó.

Bella már le is ült az egyik székre amit a nő kihúzott neki. Megráztam a fejem, de ő hezitált, közben kíváncsian nézett rám. Igen, ma valószínűleg egész este nagyon kíváncsi lesz. Ez a tömeg nem megfelelő hely beszélgetéshez.

„Kaphatnánk esetleg valami meghittebb zugot?” kérdeztem a nőt, miközben pénzt nyújtottam oda neki. A szemei kikerekedtek meglepetésében, aztán összeszűkültek amikor már a csekket a kezében fogta.

„Persze”

Egy külön terembe vezetett miközben kíváncsian nézte mennyit kapott.

50 dollár egy jobb asztalért? Akkor még gazdag is. Gondolhattam volna- fogadni mernék hogy a dzsekije többe kerül mint az autóm. Francba! Mért akar meghitten lenni vele?

Felajánlott nekünk egy  csendes kis sarkot az étterem másik felében, ahol senki sem láthatott minket- senki sem hallhatta Bella hogy reagál a dolgokra amiket mondani fogok neki. Fogalmam sem volt mit akarhat megtudni ma este. Vagy hogy mennyit fogok megosztani vele.

Vajon mire jött már rá? És vajon milyen magyarázatot adott a ma este történtekre magának?

„Ez megfelel?” kérdezte a tulaj.

„tökéletesen.” Mondtam neki de egy kicsit idegesített amiket Belláról gondolt, rámosolyogtam kivillantva éles fogaimat. Had lásson csak tisztán engem.

Whoa.” Um…mindjárt jön a pincér.” Ő nem lehet igazi. Biztos álmodom. Lehet hogy a lány el fog tűnni… lehet hogy ketchuppal ráírom a számom a tányérjára… lassan elimbolygott.

Nevetséges. Még mindig nem fél tőlem. Hirtelen eszembe jutott mit mondott nekem Emmett nem régiben az ebédlőben  Tőlem biztos jobban megijedt volna.

Már nem vagyok félelmetes?

„Nem lenne szabad ezt csinálnod az emberekkel” szakított félbe elmélkedésemben Bella. „Ez nem fair!”

Rábámultam a kritikus arckifejezésére. Most ezt hogy értette? Egyáltalán nem ijesztettem meg a tulajt a próbálkozásaim ellenére sem. „Mit nem lenne szabad csinálnom?”

„Így elkápráztatnod őket…a nő most alighanem levegő után kapkod a konyhában”

Hmm. Bella közel járt az igazsághoz. A nő épp a többieknek számolt be rólam a konyhában hevesen dobogó szívvel.

„Ugyan már!” sürgetett Bella amikor nem feleltem.”Az nem lehet hogy nem tudod milyen hatással vagy az emberekre!”

„Szóval elkápráztatom az embereket?” érdekes volt ezt így felfogni. Ez elég pontos meghatározás. Kíváncsi lennék mitől ez a különbség…

„Még nem vetted észre?” kérdezte kritikusan.” Azt hiszed más is ilyen könnyen eléri amit akar?”

„Téged is elkápráztatlak?” a kíváncsiságom csillapíthatatlan volt és a szavak csak úgy kicsúsztak maguktól, már túl késő volt visszaszívni őket.

Mielőtt lett volna időm hogy mélyen megbánjam a kérdést Bella válaszolt, „gyakran” mondta és elpirult.

Tehát elkápráztattam őt.

 A szívem mintha reménnyel telt volna meg hirtelen, nem emlékszem hogy valaha is éreztem-e így ezelőtt.

„Hello” mondta valaki, a pincérnő, és bemutatkozott. A gondolatai hangosak voltak, és ha lehet még lényegre törőbbek mint a tulajé, de kizártam őt a fejemből. Bella arcát néztem ahelyett hogy őt hallgattam volna, ami már megint vörös volt.  Most meglepőmódon nem a torkom égése jutott eszembe hanem hogy így már nem illik a kék annyira a bőréhez mint mikor sápadt volt

A pincérnő várta hogy mondjak valamit. Á! Megkérdezte mit rendelünk! De én nem vettem le a szemem Belláról ezért a nő kelletlenül felé fordult.

„Egy kólát kérek!” közölte Bella de inkább kérdésnek hangzott.

„Két kólát” mondtam végül. Szomj- normális emberi szomj- ez volt a sokk egyik jele. Biztosra kell mennem hogy elegendő cukor legyen a szervezetében.

Egyébként egészségesnek tűnt. Sőt, annál többnek. Ragyogott.

„Mi van?” kérdezte, kíváncsian hogy mért bámulom őt, gondolom. Nem is vettem észre hogy a pincérnő már elment.

„Hogy érzed magad?” kérdeztem.

Csodálkozva rám pislogott. „Remekül.”

„Nem szédülsz, nem émelyedsz, nem borzongsz?”

Most még jobban összezavarodott. „Miért, kellene?”

„Hát ami azt illeti arra várok mikor kerülsz sokkos állapotba.” Rámosolyogtam és arra számítottam tagadni fogja hogy egyiket is érezné. Nem szereti ha aggódnak érte.

Egy percbe beletelt hogy felelni tudjon. A szemei egy picit elmerengőek voltak. Ez ismerős volt, néha így szokott rám nézni, rámosolyogtam. Vajon ez azért volt mert…elkápráztattam?

Imádnám azt hinni.

„Nem hinném hogy arra sor kerülne. Mindig is jó voltam a kellemetlen dolgok elfojtásában.” Felelte levegő után kapkodva.

Akkor sok a gyakorlata a kellemetlen dolgokkal? Mindig nehéz élete volt?

„Ezzel együtt,”mondtam neki”nyugodtabb leszek ha lesz benned egy kis cukor meg valami táplálék.”

A pincérnő visszatért a kólákkal meg egy kenyeres kosárral. Mindent lerakott elém és kérdezte mit parancsolok. Eszébe jutattam hogy figyeljen Bellára aztán ismét kizártam a fejemből. Elég vulgáris agya volt.

„Öhm..” pillantott Bella gyorsan az étlapra „kérek egy gombás raviolit.”

A picérnő visszafordult felém. „És önnek mit hozhatok?”

„Én nem kérek semmit.”

Bella halványan elmosolyodott. Hmm. Biztos észrevette hogy soha nem eszek. Mindent észrevesz. Én meg mindig elfelejtek óvatosnak lenni ha vele vagyok.

Vártam amíg megint magunkra nem maradtunk.

„Igyál” parancsoltam rá.

Meglepett mikor minden szó nélkül megitta a kólát. Odatoltam neki az enyémet is. Szomj vagy sokk?

Ivott az enyémből is egy kicsit és megrázkódott.

„Fázol?”

„Csak hideg volt a kóla.” Mondta de a szája remegett és a fogai néha összekoccantak.

A csinos blúz amit viselt túl vékony volt ahoz hogy megvédje a hidegtől. Annyira hozzá simult mintha a bőréhez tartozna. Annyira esendő és emberi volt. „Nem hoztál magaddal dzsekit?”

„De igen!” körülnézett. „ a fenébe…otthagytam Jessica kocsijába.”

Levettem gyorsan a kabátomat azt kívánva bárcsak ne érződne rajta a testhőmérsékletem. Kedves lenne ha felajánlhatnék neki egy meleg dzsekit. Bella rám bámult és megint elpirult. Vajon most mire gondolt?

Oda nyújtottam neki a kabátot az asztalon keresztül, ő gyorsan felvette és megint megborzongott.

Igen, valóban kedves lenne ha meleg lenne.

„Kösz!” mondta. Mély levegőt vett és visszahajtotta a kapát túl hosszú ujjait. Megint mélyen belélegzett.

Ez az este vajon eldőlt már? Bella színe még mindig jó volt, a bőre olyan volt mint valami lágy krém és rózsák keveréke a sötétkék felsője mellett.

„A kék szín nagyon illik a bőrödhöz” dicsértem meg. Csak őszinte voltam.

Elpirult ezzel is még jobban hangsúlyozva a blúz és a bőre közti színkülönbséget.

Jól nézett ki, de nem volt értelme kockáztatni. Felé toltam a kenyeres kosarat.

„De komolyan” tiltakozott „ nem fogok sokkot kapni.”

„Pedig kéne minden normális ember azt kapna. Te még különösebben zaklatottnak sem látszol…” néztem rá aggodalmasan, hitetlenkedve hogy ő mért nem képes normálisnak lenni, bár igazából nem nagyon szeretném hogy az legyen.

„Veled tökéletes biztonságban érzem magam.” Mondta és a szemei megint megteltek bizalommal. Bizalommal amit én nem érdemeltem meg.

Az érzékei rosszak- fejletlenek. Valószínűleg ez a gond. Ő nem vette úgy észre a veszélyt ahogy azt egy embernek kellene. Pont ellentétesen reagált. Ahelyett hogy elmenekült volna, itt időzött azzal akitől meg kéne hogy rémüljön…

Mégis hogy védhetném meg magamtól ha egyikünk se akarja?

„Ez sokkal bonyolultabb mint ahogy elterveztem,” motyogtam.

Láttam hogy megfontolja a szavaimat, kíváncsi lettem mire következtetett belőlük. Elvett egy kenyeret és elkezdett enni anélkül hogy bármi jelét mutatatta volna az aggodalomnak. Egy pár percig csendesen rágcsált, majd jelentőségteljesen elfordította a fejét.

„Amikor a szemed ilyen világos mint most rendszerint az azt jelenti hogy jobb kedvben vagy.” Mondta beszélgetős hangon.

A felfedezésére hirtelen ránéztem. „Mi?”

„Mindig mogorvább vagy amikor a szemed fekete. Olyankor számítok is rá. Van is erről egy elméletem…” mondta vidáman.

Tehát kitalált rá valami magyarázatot. Hát persze. Kíváncsi voltam mennyire járhat közel az igazsághoz.

„Egy újabb elmélet?”

„Hmmm…” egy kenyérdarabkát rágcsált éppen. Mintha nem épp azt beszélné meg a szörnyeteggel magával hogy ő egy szörnyeteg.

„Remélem ezúttal kreatívabb voltál…” hazudtam, amikor nem folytatta. Amit igazából reméltem az az volt hogy téved. „Vagy megint a képregényből loptad az ötletet?”

„Nem ez most nem abból van” mondta egy kicsit zavarban.” De nem is magamtól találtam ki.”

„Szóval?” szűrtem a kérdést a fogaimon keresztül.

Biztos hogy nem beszélne ilyen nyugodtan ha sikoltani akarna.

Hezitált, a száját harapdálta és a pincérnő megint megjelent Bella ételével. Letette- csak egy picit figyelve Bellára- a kaját elé és megkérdezte akarok-e még valamit.

Kértem még egy kis kólát. A pincérnő nem vette észre az üres poharakat de amikor feléjük intettem összeszedte őket és eltűnt velük.

„Mit is kezdtél mondani az előbb?” tértem vissza a tárgyra aggodalmasan rögtön ahogy egyedül maradtunk.

„Majd elmondom az autóban.” Mondta Bella halkan. Ah, akkor biztos komoly az ügy. Nem akar  mások előtt beszélni.”Mármint ha…” tette hozzá hirtelen.

„Szóval feltételeid is vannak?” annyira feszült voltam hogy a szavaim már majdhogynem morgásnak hangoztak.

„Nekem is lenne egy két kérdésem természetesen.”

„Természetesen” értettem egyet még mindig ideges hangon.

A kérdései valószínűleg elegek lesznek a számomra hogy megtudjam pontosan mit is gondolhat. De hogy válaszoljak neki? Felelősségteljes hazugsággal? Vagy mondjam el neki az igazat? Vagy ne mondjak neki semmit? Képtelen voltam eldönteni.

Csöndben ültünk miközben a pincérnő kihozta az újabb pohár üdítőt.

„Nos halljuk a kérdéseidet” mondtam mikor a nő elment.

„Mért vagy Port Angelesben?”

Ez egy könnyű kérdés volt- neki. Ha őszintén felelek rá akkor túl sokat tudna meg. Előtte had erőltesse csak meg magát.

„A következőt!” mondtam.

„De hát ez a legkönnyebb!”

„A következőt!” ismételtem.

Bellát idegesítette a visszautasításom. Elnézett rólam, le az ételére. Lassan harapott egyet és megrágta. Leöblítette egy kis kólával és végül megint felnézett rám. A szemei gyanakvóan összeszűkültek.

„Jó rendben” mondta.” Tegyük fel hogy valaki csak elméletben persze…gondolatolvasó, mindig tudja mit gondolnak mások kivéve 1-2 embert.”

Lehetne rosszabb is.

Tovább>>