10. Elmélet

„Kérdezhetek még egyet?” Kérlelt ahelyett, hogy válaszolt volna a kérésemre.

Ideges voltam, nyugtalan a legrosszabb miatt. És mégis, milyen csábító, hogy meghosszabbítsam ezt a pillanatot. Bella velem van, önszántából, csak még pár másodperccel tovább. Sóhajtottam a nehéz helyzetre, aztán azt mondtam „Egyet.”

„Nos…” Hezitált egy pillanatig, mintha azt döntené el, hogy melyik kérdést tegye fel. „ Azt mondtad, hogy tudtad, hogy nem mentem be a könyvesboltba, és hogy dél felé indultam. Kíváncsi lennék honnan tudtad.”

Kibámultam a szélvédőn. Itt van megint egy olyan kérdés, ami semmit nem fed fel az ő oldaláról, az enyémről viszont túl sokat.

„Azt hittem, hogy túl vagyunk a köntörfalazáson.” Mondta, a hangja bíráló és csalódott volt.

Milyen irónikus. Irgalmatlanul köntörfalazó volt, és nem is tudott róla.

Nos, azt akarja, hogy egyenes legyek vele. És ez a társalgás úgysem megy semmi jó felé.

„Hát rendben” Mondtam. „Követtem az illatodat.”

Meg akartam nézni az arcát, de féltem, hogy mit láthatok. Helyette hallgattam, ahogy a légzése felgyorsul, majd megnyugszik. Egy pillanat múlva újra beszélt, és a hangja nyugodtabb volt, mint amire számítottam.

„És nem válaszoltál az egyik első kérdésemre…” Mondta.

Lenéztem rá, rosszallóan. Húzta az időt.

„Melyikre?”

„Hogy működik – a gondolatolvasás?” Kérdezte, megismételve a kérdését az étteremből. „Mindenkinek tudod olvasni a gondolatait, bárhol? Hogy csinálod? A családod többi tagja is képes…?” Kifulladt, és újra elpirult.

„Ez több mint egy kérdés.” Mondtam.

Csak nézett rám, és várta a válaszokat.

És miért ne mondjam el neki? Már úgyis kitalálta a legtöbbet, és ez egy könnyebb téma, mint ami lehetne.

„Nem csak én tudom ezt. És nem hallok bárkit, bárhol. Elég közel kell lennem hozzájuk. Minél ismerősebb valaki… hangja, annál távolabbról meg tudom hallani. De még így is nem több, mint pár mérföld távolságból.” Próbáltam egy olyan módra gondolni, amellyel le tudnám neki írni, hogy megérthesse. Egy hasonlatot felhozni számára. „Egy kicsit olyan, mintha egy nagy csarnokba lennél, ami tele van emberekkel, és mindenki egyszerre beszél. Csak morgás – zümmögő hangok a háttérben. Ha ráfókuszálok valakire, annak a gondolatai tisztává válnak. Legtöbbször kikapcsolom ezt – elég zavaró tud lenni. És könnyebb úgy normálisnak látszódni” – grimaszoltam – „amikor valakinek nem a gondolataira válaszolok, hanem a szavaira.”

„Miből gondolod, hogy engem nem hallasz? Csodálkozott.

Továbbra is igazat mondtam és egy újabb hasonlatot hoztam fel.

„Nem tudom” Vallottam be. Az egyedüli tippem, hogy a te agyad nem úgy működik, mint a többieké. Mintha a te gondolataid AM frekvencián lenne és én csak az FM frekvenciát fogom.”

Rájöttem, hogy valószínűleg nem tetszik neki ez a magyarázat. Megérezve a reakcióját mosolyogtam. Nem okozott csalódást.

„Az agyam nem működik jól?” Kérdezte, a hangja bosszúsan emelkedett. „Csodabogár vagyok?”

Ah, megint irónikus.

„Én hallok hangokat a fejemben, és te azért aggódsz, hogy te vagy a csodabogár.” Nevettem. Minden apró dolgot megértett, de a lényegeseket mégis fordítottan értelmezte. Mindig a rossz ösztön…

Bella az ajkát harapdálta, és a ránc a szemei közt egyre mélyült.

„Ne aggódj.” Nyugtattam. „Ez csak egy elmélet…” És volt egy lényegesebb elmélet, amit meg kellett vitatnunk. Nyugtalan voltam, túl akart lenni rajta. Minden eltelt másodperc egyre többet számít.

„Így vissza is jutottunk hozzád.” Mondtam kétfajta érzéssel, nyugtalanul és vonakodva.

Sóhajtott, még mindig az ajkát rágcsálta – Attól féltem, hogy megsebesíti magát. A szemembe nézett, az arca fájdalmat tükrözött.

„Nem jutottunk már túl a köntörfalazáson?” Kérdeztem nyugodtan.

Lefelé nézett, küzdött néhány nehézséggel magában. Hirtelen megmerevedett és a szeme tágra nyílt. Félelem futott végig az arcán, most először.

„Uram Isten!” Zihálta.

Pánikba estem. Mit láthatott? Mivel ijesztettem meg?

Aztán rám kiáltott. „Lassíts!”

„Mi a baj?” Nem értettem honnan ered a félelme.

„160-nal mész!” Ordította. Kipillantott az ablakon és elborzadt a mellettünk száguldó sötét fáktól.

Ez az apró dolog, egy kis sebesség okozta a félelmét?

Forgattam a szemem. „Nyugodj meg, Bella!”

„Próbálsz megölni minket?” Kérdezte, a hangja magas és merev volt.

„Nem fogunk összeütközni semmivel.” Ígértem.

Mély levegőt vett és aztán valamivel egyenletesebb hangon beszélt. „Miért sietsz ennyire?”

„Mindig így vezetek.”

Találkoztam a tekintetével, jót derültem a megdöbbent arckifejezésén.

„Tartsd a szemed az úton!” Kiáltotta.

„Sose volt balesetem, Bella. Még büntetőcédulát se kaptam soha.” Rávigyorogtam és megérintettem a homlokom. Egyre viccesebb lett a helyzet – képtelenség, hogy valami olyannal viccelődök vele, ami titkos és különleges. „Beépített radarom van.”

„Nagyon vicces.” Mondta gúnyosan, a hangja inkább rémült volt, mint dühös. „Charlie rendőr, emlékszel? Úgy neveltek, hogy tartsam be a közlekedési szabályokat. Mellesleg, ha nekimegyünk egy fának, te valószínűleg csak simán elsétálhatsz.”

„Valószínűleg.” Ismételtem és minden humor nélkül nevettem. Igen, teljesen másképp élnénk ár egy autóbalesetet. Teljes joggal aggódott, a vezetési képességeim ellenére… „De te nem.”

Sóhajtottam, majd hagytam, hogy a kocsi lassuljon. „Boldog vagy?”

A kilométerórát nézte. „Majdnem.”

Még mindig túl gyors neki? „Utálok lassan vezetni.” Motyogtam, de hagytam, hogy a mutató még egy sávval lejjebb menjen.

„Ez neked lassú?” Kérdezte.

„Eleget kommentáltad a vezetési stílusomat.” Mondtam türelmetlenül. Hányszor tért már ki a kérdésem elől? Háromszor?  Ilyen borzalmasak a feltevései? Tudnom kell – most azonnal. „Még mindig várom a legutóbbi elméletedet.”

Megint elkezdte rágni az ajkát, az arckifejezése feldúlt lett, majdnem fájdalmas.

Uralkodtam a türelmetlenségemen és lágyabb lett a hangom. Nem akartam, hogy szomorú legyen.

„Nem fogok nevetni.” Ígértem és azt reméltem, hogy csak azért nem akar beszélni, mert zavarban van.

„Attól félek, hogy mérges leszel rám.” Suttogta.

A hangomat higgadt volt. „Ennyire szörnyű?

„Eléggé, igen.”

Lefelé nézett, megtagadva, hogy találkozzon a tekintetünk. Múltak a másodpercek.

„Csak mondd.” Ösztönöztem.

A hangja halk volt. „Nem tudom, hogyan kezdjem.”

„Miért nem kezded az elején?” Emlékeztem a vacsora előtti szavaira. „Azt mondtad, hogy nem egyedül jöttél rá.”

„Nem.” Egyetértett és ismét hallgatott.

Ösztönözni akartam valamivel. „Miből indultál ki – egy könyvből? Egy filmből?”

Át kellett volna néznem a gyűjteményeit, mikor nem volt otthon. Nem tudom, hogy a kopott könyvei között fellelhető-e Bram Stoker vagy Anne Rice…

„Nem.” Mondta megint. „Szombaton történt, a parton.”

Erre nem számítottam. A rólunk szóló helyi pletykák soha nem voltak túl furcsák… vagy túl pontosak. Van valami új pletyka, amiről lemaradtam? Bella fellesett a kezeiről és látta a meglepődést az arcomon.

„Összefutottam egy régi családi baráttal – Jacob Blackkel.” Kezdte el mesélni. „Az apja és Charlie születésem óta barátok.”

Jacob Black – a név nem volt ismerős, és mégis emlékeztetett engem valamire… valamikorról, nagyon régről… Kibámultam a szélvédőn, átgondoltam az emlékeimet valami kapcsolat után kutatva.

„Az apja az egyike a Quileute öregeknek.” Mondta.

Jacob Black. Ephraim Black. Egy leszármazott, kétségtelenül.

Ez olyan rossz, amennyire csak lehet.

Bella tudja az igazat.

Gondolataim szárnyaltak, ahogy az autó száguldott a sötét úton, a testem megmerevedett a gyötrődéstől – mozdulatlan voltam, eltekintve egy apró, automatikus cselekedettől, hogy kormányoztam a kocsit.

Bella tudja az igazat.

De… ha már szombaton rájött az igazságra… akkor egész este tudta azt… és mégis…

„Sétálni mentünk.” Folytatta. „És mesélt nekem pár régi legendát – próbált megijeszteni, gondolom. És mesélt nekem egyet…”

Abbahagyta, de most már nincs szükség arra, hogy lelkiismeret-furdalása legyen; tudtam mit fog mondani. Egyetlen rejtély maradt, mégpedig, hogy miért van még mindig itt velem.

„Folytasd.” Mondtam.

„Vámpírokról.” Vett egy lélegzetet, szavait suttogta.

Valahogy, rosszabb hallani, ahogy kiejti a szót, mint hogy tudja az igazat. Megrázkódtam a hangzásától, majd összeszedtem magam ismét.

„És te azonnal rám gondoltál?” Kérdeztem.

„Nem. Ő… megemlítette a családodat.”

Milyen irónikus, hogy pont Ephraim saját leszármazottja sértette meg a szerződést, amit megfogadott, hogy fenntart. Egy unoka, vagy talán dédunoka. Hány éve is volt? Hetven?

Rá kellett volna jönnöm, hogy nem az öregemberek, akik hisznek a legendákba, a veszélyesek. Persze, a fiatalabb nemzedék – akik figyelmeztetve lehettek, de gondolhatták, hogy ezek az ősrégi babonák nevetségesek – volt a veszélyforrás a lelepleződésnek.

Feltételezem, ez most azt jelenti, hogy szabadon elpusztíthatom a kis, védtelen törzset a tengerparton, amire hajlandó voltam. Ephraim és a védelmező falkája régóta halottak…

„Úgy gondolta, hogy ez csak egy buta babona.” Mondta hirtelen Bella, a hangjában érződött valami új nyugtalanság. „Nem gondolta, hogy ez nekem jelenteni fog valamit.”

A szemem sarkából láttam, hogy a kezeit kényelmetlenül szorítja.

„Az én hibám volt.” Mondta egy rövid szünet után, aztán lehajtotta a fejét, mintha szégyelné magát. „Én erőltettem ki belőle.”

„Miért?” Már nem volt nehéz tartani a hangom szintjét. A legrosszabbon már túl vagyunk. Amíg a leleplezés részleteiről beszélünk, addig nem kell a következményekre gondolnunk.

„Lauren mondott valamit rólad – provokálni próbált.” Grimaszolt, ahogy erre emlékezett. Némileg szórakoztam azon, hogy Bellát valaki hogyan tudja provokálni velem… „És egy idősebb fiú a törzsből azt mondta, hogy a családod nem jön a rezervátumba, csak hát úgy tűnt, hogy ez valami mást jelent. Így elhívtam Jacobot, hogy egyedül legyek vele, és kiszedtem belőle.”

A fejét még lejjebb engedte, ahogy ezt beismerte, és az arckifejezése… bűntudatot tükrözött.

Elfordultam tőle és hangosan felnevettem. Ő érez bűntudatot? Mit tehetett, hogy így érezze magát?

„Hogyan szedted ki belőle?” Kérdeztem.

„Flörtölni próbáltam – jobban működött, mint gondoltam volna.” Magyarázta és a hangja kételkedő lett a sikeres élményétől.

El tudtam képzelni – figyelembe véve a vonzerejét minden férfi tekintetébe, ami számára teljesen észrevehetetlen volt – mennyire elkápráztató lehetett, amikor megpróbált elbűvölő lenni. Hirtelen teljesen megsajnáltam a gyanútlan fiút, akire ezt a hatalmas erőt rászabadította.

„Szerettem volna látni.” Mondtam, aztán ismét nevettem a sötét humoromon. Bárcsak hallhattam volna a fiú reakcióját, szemtanúja lenni ennek a lehengerlésnek. „És még te vádolsz engem azzal, hogy elkápráztatom az embereket – szegény Jacob Black.”

Nem voltam annyira mérges arra, aki leleplezett, mint ahogyan azt vártam volna. Nem tudhatta. És hogyan várhatnám el bárkitől is, hogy megtagadja ettől a lánytól azt, amit akar? Nem, csak együtt tudtam érezni vele azért a kárért, amit Bella tett a fiú lelki nyugalmával.

Éreztem, ahogy melegszik a köztünk lévő levegő, mivel elpirult. Ránéztem, ő pedig kifelé bámult az ablakon. Nem beszélt többet.

„Mit csináltál azután?” Ösztönöztem. Ideje visszatérni a horror történethez.

„Keresgéltem az interneten.”

Praktikus. „És az meggyőzött?”

„Nem.” Mondta. „Semmise stimmel. A legtöbb dolog butaság volt. És aztán -”

Abbahagyta megint, és hallottam, ahogy a fogait összeszorítja.

„Aztán?” Kérdeztem. Mit talált? Mi vált rémálommá számára?

Rövid szünet volt, aztán suttogott. „Úgy döntöttem, hogy nem számít.”

A megdöbbenéstől lemerevedtem egy fél másodpercre, aztán minden összeállt. Ezért küldte el a barátait ma este, ahelyett, hogy elmenekült volna velük. Ezért szállt be velem a kocsiba ismét, ahelyett, hogy elfutott volna rendőrökért kiáltva…

A reakciója mindig rossz volt – mindig teljesen érthetetlen. Maga felé húzta a veszélyt. Szinte hívogatta azt.

„Nem számít?” Mondtam összezárt fogaimon keresztül, a düh megtöltött. Hogy képzeltem, hogy megvédek valakit, aki annyira… annyira… annyira elszántan védtelenné teszi magát?

„Nem.” Mondta halkan, megmagyarázhatatlanul lágyan. „Nekem nem számít, hogy mi vagy.”

Hihetetlen.

„Nem érdekel, ha egy szörnyeteg vagyok? Ha nem vagyok ember?”

„Nem.”

Azon kezdtem gondolkozni, hogy épelméjű-e.

Gondolom el tudom intézni, hogy megkapja a lehető legjobb ellátást… Carlislenak meg vannak a kapcsolatai, hogy megtaláljuk a legképzettebb orvosokat, a legtehetségesebb szakembereket. Talán valami segíthet helyrehozni azt, ami rosszul működik benne, ami által képes egy vámpír mellett ülni úgy, hogy a szívverése nyugodt és stabil. Áttekintem a lehetőséget, természetesen, és annyiszor látogatnám, ahányszor csak lehetne…

„Mérges vagy.” Sóhajtott. „Nem kellett volna mondanom semmit.”

Mintha ezen zavaró elképzelések elrejtése bármelyikünkön is segítene.

„Nem. Inkább szeretném tudni, hogy mit gondolsz – még ha a gondolataidnak semmi értelmük sincs.”

„Szóval tévedek?” Kérdezte, egy kicsit harciasan.

„Nem erre céloztam!” A fogaim megint összezárultak. „’Nem számít’!” Ismételtem sértődött hangon.

Nehezen lélegzett. „Igazam van?”

„Számít az?” Vetettem ellen.

Mély levegőt vett. Mérgesen vártam a válaszát.

„Nem igazán.” Mondta, a hangja újra nyugodt volt. „De kíváncsi vagyok.”

Nem igazán. Nem igazán számít. Nem érdekelte. Tudta, hogy nem vagyok ember, hanem egy szörnyeteg, és ez nem igazán számít neki.

Eltekintve az aggodalmaimtól az épelméjűségével kapcsolatban, egyre inkább éreztem a növekvő reményt. Megpróbáltam elnyomni ezt az érzést.

„Mire vagy kíváncsi?” Kérdeztem. Nem maradt több titok, csak apró részletek.

„Hány éves vagy?” Kérdezte.

A válaszom automatikus és megrögződött volt. „Tizenhét.”

„És mióta vagy tizenhét?”

Próbáltam nem mosolyogni a leereszkedő hangon. „Egy ideje.” Közöltem.

„Oké.” Mondta, hirtelen lelkes lett. Rám mosolygott. Mikor visszanéztem rá, megint nyugtalan voltam a szellemi épségét tekintve, ő szélesebben vigyorgott. Grimaszt vágtam.

„Ne nevess.” Figyelmeztetett. „De hogy tudsz kijönni a napfényre?”

Nevettem a kérése ellenére. A kutatási nem fedtek fel semmi szokatlant, úgy tűnt. „Mese.” Mondtam.

„Égető napfény?”

„Mese.”

„Koporsóban alvás?”

„Mese.”

Az alvás már régóta nem volt része az életemnek – legalábbis az elmúlt pár éjszakáig, mióta figyelem, hogy alszik Bella…

„Nem tudok aludni.” Motyogtam, kiegészítve a válaszomat a kérdésére.

Egy pillanatig csöndben volt.

„Soha?” Kérdezte.

„Soha.” Leheltem.

A szemébe néztem, a sűrű szempillái alá, és alvásért sóvárogtam. Nem a felejtésért, mint korábban, nem is azért, hogy meneküljek az unalom elől, hanem mert álmodni szerettem volna. Talán, ha eszméletlen lennék, ha tudnék álmodni, olyan világban élhetnek pár órán át, ahol ő és én együtt lehetnénk. Ő rólam álmodott. Én is akarok róla álmodni.

Viszonozta tekintetem, arckifejezése teli csodálattal. El kellett néznem róla.

Nem álmodhatok róla. Neki sem kellene rólam álmodnia.

„Nem tetted még fel a legfontosabb kérdést.” Mondtam, csendes mellkasom fagyosabb és merevebb, mint előtte. Kényszerítenem kell, hogy megértse. Plusz, meg kell értenie, hogy mit is csinál most. Látnia kell, hogy mindez igenis számít – jobban, mint bármi más szempont. Szempontok, mint az a tény, hogy szeretem őt.

„Melyiket is?” Kérdezte meglepve és naivan.

Ez csak keményebbé tette az én hangomat. „”Nem érdekel, hogy mivel táplálkozom?”

„Oh. Az.” Nyugodt hangon beszélt, amit én képtelen voltam megérteni.

„Igen, az. Nem akarod tudni, hogy iszom-e vért?”

Összerezzent a kérdésemtől. Végre. Megértette.

„Nos, Jacob mondott erről valamit.” Mondta.

„Mit mondott Jacob?”

„Azt mondta, hogy ti nem… vadásztok emberekre. Azt mondta, hogy a családodat nem tekintik veszélyesnek, mert csak állatokra vadásztok.”

„Azt mondta, hogy nem vagyunk veszélyesek?” Ismételtem cinikusan.

„Nem pontosan.” Tisztázta. „Azt mondta, hogy nem tekintenek benneteket veszélyesnek. De a Quileuteok még mindig nem szeretnék, ha a földjükre mennétek, minden esetre.”

Az utat bámultam, gondolataim reménytelen helyzetben, a torkom fájt az ismerős, égető szomjúságtól.

„Szóval, igaza volt?” Kérdezte olyan nyugodtan, mint ha az időjárás jelentést tenne. „Nem vadásztok emberekre?”

„A Quileuteoknak jó a memóriájuk.”

Bólintott, majd erősen gondolkozott.

„Ez ne nyugtasson meg azonban.” Mondtam gyorsan. „Igazuk van, hogy tartják a távolságot tőlünk. Még mindig veszélyesek vagyunk.”

„Nem értem.”

Nem, nem érti. Hogy mutassam meg neki?

„Mi próbálkozunk.” Mondtam. „Általában elég jók vagyunk abban, amit csinálunk. Néha viszont követünk el hibákat. Én, például, hagyom, hogy egyedül legyek veled.”

Az illata még mindig erős volt a kocsiban. Már kezdtem hozzászokni, majdnem figyelmen kívül tudtam hagyni, de nem tagadhattam, hogy a testem még mindig sóvárgott iránta nem megfelelő okból. A szám méreggel áztatva.

„Ez egy hiba?” Kérdezte szívet tépő fájdalommal a hangjában. Ez a hangzás lefegyverzett. Velem akart lenni – mindennek ellenére, velem akart lenni.

A remény újra elöntött, vissza kellett szorítanom azt.

„Egy nagyon veszélyes hiba.” Mondtam őszintén, reménykedve, hogy az igazság valahogy mégse számítana.

Nem válaszolt egy pillanatig. Hallottam, hogy a légzése megváltozik – furcsa lett, de nem olyan, mint ha félne.

„Mondj még valamit.” Mondta hirtelen, hangja fájdalomtól torz.

Óvatosan megfigyeltem.

Szenvedett. Hogy hagyhattam ezt?

„Mi mást akarsz még tudni?” Kérdeztem, próbáltam kitalálni valamit, amivel nem bánthatom. Nem kellene szenvednie. Nem hagyhatom, hogy megbántódjon.

„Meséld el, hogy miért állatokra vadásztok emberek helyett?” Kérdezte még mindig fájdalmas hangon.

Nem nyilvánvaló? Vagy talán ez se számít neki.

„Nem akarok szörnyeteg lenni.” Motyogtam.

„De az állatok nem nyújtanak eleget?”

Egy másik hasonlatot kerestem, hogy megérthesse. „Nem vagyok biztos benne, persze, de ez olyan mintha tofun és szójatejen élnél, vegetáriánusoknak hívjuk magunkat, ez a mi kis viccünk. Nem elégíti ki teljesen az étvágyunkat – vagy inkább a szomjúságunkat. De elég erőssé tesz minket, hogy ellenálljunk. Legtöbbször.” A hangom halkabb lett; szégyeltem magam, hogy ilyen veszélybe sodortam. Veszélybe, amit tovább folytatok… „Néha nehezebb, mint máskor.”

„Most nagyon nehéz neked?”

Sóhajtottam. Persze, hogy feltette azt a kérdést, amire nem akartam válaszolni. „Igen.” Ismertem be.

Ezúttal tisztán láttam előre a testi reakcióját: légzése egyenletes maradt, szívverése stabil volt. Számítottam erre, de még mindig nem értettem. Hogy lehet, hogy nem fél?

„De te most nem vagy éhes.” Jelentette ki, teljesen biztos volt magában.

„Miből gondolod?”

„A szemed.” Mondta egyszerűen. „Mondtam, hogy van egy elméletem. Észrevettem, hogy az emberek – főleg a férfiak – mogorvábbak, amikor éhesek.”

Kuncogtam a leíráson: mogorva. Ez egy szépítő körülírás. De teljesen igaza volt, mint mindig. „Jó megfigyelő vagy, igaz?” Nevettem újra.

Mosolygott egy kicsit, a ránc ismét feltűnt a szemei közt, mint ha koncentrálna valamire.

„A hétvégén vadászni voltatok Emmettel? Kérdezte, miután a nevetésem csillapodott. A közömbös hang, ahogy beszélt, egyszerre volt elbűvölő és idegesítő. Tényleg ilyen könnyedén el tudott fogadni mindent? Közelebb voltam a kétségbeeséshez, mint ő.

„Igen.” Mondtam, majd mikor már azon voltam, hogy hagyom ezt a témát, azt a kényszert éreztem, mint az étteremben. Azt akartam, hogy ismerjen meg. „Nem akartam elmenni.” Kezdtem lassan. „De szükséges volt. Egy kicsit könnyebb veled lennem, ha nem vagyok szomjas.”

„Miért nem akartál elmenni?”

Mély levegőt vettem, és felé fordultam, tekintetünk találkozott. Ez a fajta őszinteség elég bonyolult volt ebben a különös esetben.

„Mert… nyugtalan leszek...” Ez a szó kielégítő, de nem elég erős. „… ha távol vagyok tőled. Nem vicceltem, mikor megkértelek múlt csütörtökön, hogy próbálj nem beleesni a tengerbe vagy balesetet szenvedni. Egész hétvégén zaklatott voltam, miattad aggódtam. És azok után, ami ma este történt, meg vagyok lepve, hogy túlélted a hétvégét sértetlenül.” Aztán eszembe jutott a karcolás a tenyerén. „Nos, majdnem teljesen sértetlenül.” Módosítottam.

„Mi?”

„A kezed.” Emlékeztettem.

Sóhajtott, majd fintorgott. „Elestem.”

Jól tippeltem. „Erre gondoltam.” Mondtam, képtelen voltam visszatartani a mosolyom. „Feltételezem, a te esetedben ez lehetett volna rosszabb is – és ez a lehetőség kínzott engem egész időn át, míg távol voltam. Nagyon hosszú három nap volt. Tényleg Emmett idegeire mentem.” Őszintén, ez nem csak múlt időre vonatkozik. Valószínűleg még mindig irritálom Emmettet, és persze a családom többi tagját is. Kivéve Alicet…

„Három nap?” Kérdezte, a hangja hirtelen éles lett. „Nem csak ma jöttél vissza?”

Nem értettem az élt a hangjában. „Nem, vasárnap jöttünk vissza.”

„Akkor miért nem voltatok iskolában?” Kérdezte. Bosszúsága összezavart.. Nem úgy tűnt, hogy megértette volna, hogy a kérdése ismét egy legendával van összefüggésben.

„Nos, kérdezted, hogy a napfény ártalmas-e rám nézve, és nem az.” Mondtam. „De nem mehetek a napfényre, legalábbis nem akkor, ha valaki megláthat.”

Ez kizökkentette megmagyarázhatatlan bosszúságából. „Miért?” Kérdezte, fejét oldalra hajtotta.

Gyanítottam, hogy nem tudok megfelelő hasonlattal előjönni, hogy megmagyarázzam neki ezt. Így csak ezt mondtam. „Egyszer majd megmutatom.” Aztán azon tűnődtem, hogy ezt az ígéretet végül meg kell-e majd szegnem. Láthatom még a mai este után? Szeretem-e annyira, hogy képes legyek elhagyni őt?

„Felhívhattál volna.” Mondta.

Milyen furcsa következtetés. „De tudtam, hogy biztonságban vagy.”

„De én nem tudtam, hogy hol vagy. Én –” Hirtelen elhallgatott és a kezeit nézte.

„Mi?

„Nem szerettem.” Mondta félénken, bőre az arccsontja környékén elpirult. „Nem látni téged, engem is nyugtalanná tesz.”

Most boldog vagy? Kérdeztem magamtól. Nos, itt van a reményem jutalma.

Zavart, mámoros, rémült voltam – főleg rémült – rájöttem, hogy a legvadabb vágyaim nem voltak olyan messze. Ez volt az oka annak, hogy nem számított neki, hogy egy szörnyeteg vagyok. Pontosan ugyanez volt az oka annak, hogy a szabályok többé már nem számítottak számomra se. Ezért nincs többé éles különbség jó és rossz között. Ezért csúszott hátra minden lényeges dolog az életemben, hogy ez a lány kerüljön az élre.

Bella is törődött velem.

Tudtam, hogy ez meg se közelíti azt, ahogyan én szerettem őt. De elég ahhoz, hogy kockáztassa az életét azzal, hogy itt ül mellettem. És ezt örömmel teszi.

Elég ahhoz, hogy fájdalmat okozzak neki, ha a helyes dolgot teszem és elhagyom.

Maradt bármi, amivel nem bántanám meg őt? Akármi?

Távol kellett volna maradnom. Sose kellett volna visszajönnöm Forksba. Semmi mást nem okozok neki, csak fájdalmat.

Ez megállít abban, hogy maradjak? Hogy minden még rosszabb legyen?

Ahogy most érzek, a teste melegét érezve a bőrömön…

Nem. Semmi nem állíthat meg.

„Ah.” Sóhajtottam. „Ez rossz.”

„Mit mondtam?” Kérdezte magát hibáztatva.

„Hát nem látod, Bella? Az egy dolog, hogy én szörnyen érzem magam, de az teljesen más, hogy te is belekeveredtél. Nem akarom hallani, hogy így érzel.” Ez volt az igazság és egyben hazugság is. A legönzőbb részem szárnyalt a tudattól, hogy akart engem, úgy, ahogy én akartam őt. „Ez rossz. Nem biztonságos. Én veszélyes vagyok, Bella – kérlek, értsd meg.”

„Nem.” Ajkait ingerülten biggyesztette.

„Komolyan mondom.” Olyan erősen küzdöttem magammal – félig remélve, hogy elfogadja, félig remélve, hogy a figyelmeztetéstől nem menekül el – a szavak morgásként törtek elő.

„Én is.” Bizonygatta. „Mondtam, hogy nekem nem számít, hogy mi vagy. Már túl késő.”

Túl késő? A világ fekete-fehérré halványult egy végtelen másodpercre, ahogy láttam az emlékemből az árnyékot, amint átszeli a napos pázsitot egyenesen Bella alvó teste felé. Elkerülhetetlen, megállíthatatlan. Ellopta a bőre színét, és bekebelezi a sötétség.

Túl késő? Alice látomása kavargott a fejembe, Bella vérvörös szemei bámultak rám közömbösen. Érzéstelen – de nem létezik, hogy nem utálna ezért a jövőképért. Utálna azért, mert mindent ellopnék tőle. Ellopnám az életét és a lelkét.

Nem lehet túl késő.

„Sose mond ezt.” Sziszegtem.

Kibámult az ablakon, és újra az ajkába harapott. A kezei ökölbe szorulva az ölében feküdtek Légzése akadozott és darabos volt.

„Mire gondolsz?” Meg kellett kérdeznem.

Megrázta a fejét anélkül, hogy rám nézett volna. Láttam valami csillogást az arcán, mint egy kristály.

Lelki gyötrelem. „Te sírsz?” Megríkattam. Ennyire megbántottam.

Letörölte a könnycseppeket a kézfejével.

„Nem.” Hazudta, hangja megcsuklott.

Valami régóta eltemetett ösztön tört rám és felé nyúltam – abban a másodpercben emberibbnek éreztem magam, mint előtte bármikor. Aztán rájöttem, hogy… nem vagyok az. Leengedtem a kezem.

Tovább>>