Örültem, hogy a hírek még azelőtt lementek, hogy suliba mentem volna, nyugtalanul hallgattam, hogyan fejezik ki az emberek a fontos dolgokat, és mekkora figyelmet tud az magára vonni. Ez egy lesújtó nap volt, szerencsére. Volt egy földrengés Dél-Amerikában és egy politikai emberrablás a Közel-Keleten. Szóval ez csak a végén került elő néhány pillanatig, pár mondat és egy szemcsés kép által.
„Alonzo Calderas Wallace-t, a sorozatos erőszakos cselekedetekkel és gyilkossággal gyanúsított személyt, akit köröztek Texas és Oklahoma államban, letartóztatták múlt éjszaka Portland-ben, Oregon államban egy névtelen bejelentésnek köszönhetően. Wallace-t eszméletlenül találták meg egy sikátorban ma kora reggel, mindössze néhány méterre a rendőrségtől. A hivatalos személyek még nem tudják megmondani, hogy kiadják-e Houston vagy Oklahoma City-nek, hogy ott álljon bíróság elé.”
A kép homályos volt, egy rendőrségi célra készített felvétel, és a kép készítésekor sűrű szakálla volt. Még ha Bella látta is, valószínűleg nem ismerte meg. Remélem, hogy nem tette, ez szükségtelenül megijesztette volna.
„Nem lesz nagy sajtóvisszhangja itt a városba. Ez túl messze történt, hogy felkeltse a helyi érdeklődést.” Mondta Alice. „Jó ötlet volt Carlisle-tól, hogy kivitte őt az államból.”
Bólintottam. Bella nem szokott sokat TV-t nézni, és még nem láttam az apját se mást nézni a sportcsatornákon kívül.
Megtettem, amit tudtam. Ez a szörnyeteg többé nem fog vadászni, és én nem voltam egy gyilkos. Nem mostanában, akárhogy is. Helyes dolog volt megbízni Carlisle-ban, de még mindig azt kívántam, hogy a szörnyeteg ne ússza meg olyan könnyen. Reménykedésen kaptam magam, hogy kiadják Texas-nak, ahol a halálbüntetés elég gyakori…
Nem. Ez nem számított. Magam mögött kellett hagynom ezt, és fontosabb dolgokra kellett koncentrálnom.
Bella szobáját kevesebb, mint egy órája hagytam el. Máris arra vágytam, hogy újra láthassam.
„Alice, bánnád –”
Leállított. „Rosalie fog vezetni. Meg van sértődve, de tudod, hogy imádja a kifogásokat, hogy mutogassa a kocsiját.” Alice felnevetett.
Rávigyorogtam. „Találkozunk a sulinál.”
Alice felsóhajtott, és a vigyoromból grimasz lett.
Tudom, tudom – gondolta. Még nem. Várok addig, míg kész nem leszel bemutatni engem Bellának. Tudnod kellene azonban, hogy ez nemcsak az én önzőségemről szól. Bella is kedvelni fog engem.
Nem válaszoltam neki, miközben kisiettem az ajtón. Ez egy másik szemszögből mutatta be a helyzetet. Bella meg akarta ismerni Alice-t? Akart egy vámpír barátnőt?
Bellát ismerve… ez az ötlet valószínűleg a legkevésbé zavarná őt.
Homlokomat ráncoltam. Amit Bella akart és ami a legjobb volt számára, az két különböző dolog volt.
Nyugtalanságot kezdtem érezni, miközben leparkoltam Bella kocsifelhajtójára. Az emberi bölcsesség azt mondta, hogy a dolgok másképp néznek ki reggelente – hogy a dolgok megváltoznak, míg alszol rájuk egyet. Másképp nézek ki a köd gyenge fényében Bella számára? Még vészjóslóbban, vagy kevésbé, mint amilyen voltam az éjszaka sötétében? Az igazság megérett benne, míg aludt? Félni fog végre tőlem?
Álmai azonban békések voltak múlt éjszaka. Mikor kimondta a nevemet, újra és újra, akkor mosolygott. Többször is kérlelve motyogta, hogy maradjak. Ez nem jelent semmit mára vonatkozóan?
Idegesen vártam, hallgatva a házon belüli zajait, a haját összefogta egy rendetlen fonatba, ami a tarkójánál szét is vált. A vastag zöld pulóver, amit viselt nem volt elég ahhoz, hogy vállát ne húzza össze a hideg ködben.
A hosszú pulóver túl nagy volt rá, kedvezőtlen. Elfedte karcsú alakját, minden finomságát és lágy vonását egy alaktalan zűrzavarrá változtatta. Majdnem annyira méltányoltam ezt, mint hogy azt kívántam, bárcsak valami olyat viselne, mint a lágy, kék blúz, ami tegnap este volt rajta… az a szín olyan csábosan illett az arcához, elégé kivágott volt ahhoz, hogy igézően felfedje kulcscsontját a torka alatt lévő gödröcske körül. A kék úgy folyt végig testének alakján, mint a vízfolyás…
Jobb volt – lényeges – hogy gondolataimat messze, nagyon messze tartottam az alakjától, így hálás voltam a rá nem illő pulóverért, amit viselt. Nem engedhettem meg magamnak, hogy hibázzak, és az egy óriási hiba lett volna, ha tovább gondolok a különös éhségekre, hogy ajkainak… bőrének… testének gondolatai… szabadon lebegjenek bennem. Éhségek, amelyek száz éven át elkerültek engem. De nem engedhettem meg magamnak, hogy megérintésén gondolkozzak, mert az lehetetlen volt.
Összetörhetném.
Bella elfordult az ajtótól, annyira sietett, hogy majdnem nekiszaladt a kocsimnak anélkül, hogy azt észre vette volna.
Majd hirtelen megállt, térdei úgy remegtek, mint egy ijedt csikóé. Táskája lecsúszott a karjára, és szemei kitágultak, miközben az autóra fókuszált.
Kiszálltam, nem törődve azzal, hogy emberi sebességgel mozogjak, és kinyitottam az utas oldali ajtót előtte. Nem próbáltam többé megtéveszteni – legalább akkor, mikor egyedül voltunk, magam lehettem.
Felnézett rám, bámulni kezdett, miközben megjelentem előtte a ködből. Aztán a szemeiben lévő meglepettség átváltozott valami mássá, és többé nem féltem – vagy bizakodtam – hogy érzései irántam megváltoztak volna az éjszaka alatt. Melegség, kíváncsiság, elbűvöltség, mind ott úsztak a lágy, csokoládé barna szemeiben.
„Akarsz ma velem jönni a suliba?” Kérdeztem. Nem úgy, mint a tegnapi vacsoránál, most meghagytam neki a választást. Mostantól mindig ő választ.
„Igen, köszönöm.” Motyogta, tétovázás nélkül beszállt a kocsimba.
Megtörténhet-e az, hogy nem okoz nekem örömet, hogy én vagyok az egyetlen, akinek igent mond? Ezt kétlem.
Körbesuhantam a kocsi körül, türelmetlen voltam, hogy csatlakozhassam hozzá. Nem mutatta ijedtségnek a jelét hirtelen felbukkanásomra.
A boldogságra, amit akkor éreztem, mikor mellettem ült így, még nem volt példa. Ugyan élveztem családom szeretetét és társaságát, de a világ által nyújtott változatos szórakozási és kikapcsolódási lehetőségek ellenére is, még sose voltam ilyen boldog. Tudva, hogy ez nem volt helyes, hogy ez valószínűleg nem végződhetett jól, mégse tudtam sokáig távol tartani mosolyomat az arcomról.
Kabátom az ülése fejtáblájára volt akasztva. Láttam, hogy azt nézi.
„Neked hoztam a kabátot.” Mondtam neki. Ez volt a kifogásom, gondoskodnom kellett erről, hogy felbukkanhassam hívatlanul ma reggel. Hideg volt. Nem volt kabátja. Ez bizonyára az udvariasság elfogadható formája volt. „Nem akarom, hogy megbetegedj, vagy valami ilyesmi.”
„Nem vagyok annyira gyenge.” Mondta inkább a mellkasomat, mintsem az arcomat bámulva, mintha tétovázni a szemembe nézni. De felvette a kabátot, mielőtt még rá kellett volna parancsolnom vagy hízelegnem azt.
„Nem vagy az?” Motyogtam magamnak.
Kibámult az útra, miközben felgyorsítottam az iskola felé. Csak néhány másodpercig bírtam a csendet. Tudnom kellett, hogy mire gondolt ma reggel. Annyi minden megváltozott kettőnk között azóta, hogy a Nap legutóbb felkelt.
„Mi az, ma nincs húsz kérdésed?” Kérdeztem megint könnyedén.
Mosolygott, boldognak tűnt, hogy felhoztam ezt a témát. „Zavarnak a kérdéseim?”
„Nem annyira, mint a reakcióid.” Mondtam őszintén, mosollyal válaszoltam mosolyára.
Száját lebiggyesztette. „Rosszul reagáltam?”
„Nem, ez a probléma. Mindent olyan higgadtan fogadtál – ez nem természetes.” Még egy sikoly se volt. Hogy lehet ez? „Kíváncsivá tesz, hogy mire is gondolsz igazából.” Természetesen minden, amit csinál, vagy nem csinál, kíváncsivá tesz.
„Mindig elmondom, mire gondolok.”
„De átszerkeszted.”
Fogait megint az ajkához szorította. Nem vette észre, mikor ezt csinálta – ez egy önkéntelen válasz volt a feszültségre. „Nem nagyon.”
Ezek a szavak elegek voltak ahhoz, hogy kíváncsiságom tomboljon. Mit tart vissza előlem ilyen eltökélten?
„Eléggé, hogy őrületbe kergess.” Mondtam.
Tétovázott, majd suttogott. „Nem akarod hallani.”
Gondolkoznom kellett egy pillanatig, átfutottam az egész tegnap esti beszélgetésüket, szóról szóra, mielőtt rájöttem volna a kapcsolatra. Talán túl sok erőfeszítésbe is került, mert el se tudtam képzelni bármit, amit ne akartam volna, hogy elmondjon nekem. És akkor – mert a hangja ugyanilyen volt tegnap este is; megint hirtelen fájdalom volt benne – emlékeztem. Egyszer megkértem őt, hogy ne mondja el, mit gondol. Sose mondd ezt - morogtam rá dühösen még akkor. Megríkattam…
Ezt titkolta előlem? Az irántam való érzéseinek mélységét? Hogy a szörnyeteg létem nem zavarta, és hogy azt gondolta, hogy már túl késő megváltoztatni érzéseit?
Képtelen voltam beszélni, mert az öröm és a fájdalom elnyomta hangomat, a kettő közötti ellentét túl viharos volt, hogy értelmesen válaszolhattam volna. Csend volt a kocsiba, eltekintve szívének és tüdejének állandó ritmusától.
„Hol van a családod többi tagja?” Kérdezte hirtelen.
Mély lélegzetet vettem – először igazi fájdalommal érzékeltem az illatát a kocsiban; már hozzá voltam szokva, értettem meg elégedetten – és közömbösségre kényszerítettem magamat megint.
„Rosalie kocsijával jöttek.” Leparkoltam a kérdéses kocsi melletti üres helyre. Elrejtettem mosolyomat, miközben láttam szemeit tágra nyílni. „Feltűnő, igaz?”
„Um, wow. Ha ez az övé, akkor miért veled szokott jönni?”
Rosalie élvezte volna Bella reakcióját… ha elfogulatlan lenne Bellával szemben, ami valószínűleg nem fog megtörténni.
„Mint ahogy mondtam, ez feltűnő. Mi próbálunk beilleszkedni.”
„Nem sikerült.” Mondta, és gondtalanul felnevetett.
Nevetésének vidám, hiánytalanul nyugodt hangja felmelegítette üres mellkasomat, még ha fejem tele is volt kétséggel.
„Szóval, miért vezetett ma Rosalie, ha ez feltűnőbb?” Kíváncsiskodott.
„Nem vetted észre? Most minden szabályt megszegek.”
Válaszomnak enyhén figyelmeztetőnek kellett volna lennie – olyasminek, természetesen Bella nevetett rajta.
Nem várta meg, hogy kinyissam neki az ajtót, pont, mint tegnap este. Normálisnak kellett látszanom az iskolában – így nem tudtam elég gyorsan mozogni, hogy megelőzzem ezt – de hozzá kell szoknia ahhoz, hogy udvariasan bánnak vele, és minél hamarabb.
Olyan közel sétáltam mellette, amennyire mertem, óvatosan figyeltem minden jelre, amely felzaklatná őt közelségem miatt. Kétszer felém libbent a keze és aztán visszarántotta azt. Úgy tűnt, mintha meg akarna érinteni… Légzésem felgyorsult.
„Miért van egyáltalán ilyen autóitok? Ha nem akartok kitűnni?” Kérdezte, miközben sétáltunk.
„Egy gyengepont.” Ismerte el. „Szeretünk gyorsan vezetni.”
„Ki hitte volna.” Motyogta savanyúan.
Nem nézett fel rám, hogy lássa vigyorgásomat.
Hűha! Ezt el se hiszem! Hogy a fenébe sikerült ez Bellának? Nem értem. Miért?
Jessica mentális zavarodottsága félbeszakította gondolataimat. Bellára várt, elmenekült az ebédlő tetőfedele alá az eső elől, Bella kabátja a karjára fektetve. Szemei kitágultak a hitetlenségtől.
Bella is észrevette őt a következő pillanatban. Halvány rózsaszínné vált az arca, mikor megértette Jessica arckifejezését. Jessica gondolatai tökéletesen tükröződtek az arcán.
„Szia, Jessica. Köszönöm, hogy nem felejtetted el.” Üdvözölte Bella. Kinyúlt a kabátért és Jessica átadta neki szótlanul.
Udvariasnak kellett lennem Bella barátaival, eltekintve attól, hogy jó vagy rossz barátok voltak-e. „Jó reggelt, Jessica.”
Whoa…
Jessica szemei még jobban kitágultak. Különös volt és szórakoztató… és, őszintén szólva, egy kicsit zavarba ejtő is… mikor rájöttem, hogy Bella közelsége mennyire meglágyított. Úgy tűnt, már senki se félt tőlem. Ha Emmett rájönne erre, végig nevetné a következő évszázadot.
És beszélni fogsz. Nem fogadok el nemet egy válaszra sem. Részletek. Részleteket akarok. Edward furcsa CULLEN!! Az élet olyan igazságtalan.
Bella szája megrándult. „Igen, majd találkozunk.”
Jessica gondolatai elszabadultak, miközben az első órájára sietett, időközönként hátrapillantott ránk.
Az egész történetet. Nem fogadok el kevesebbet. Eltervezték a tegnap esti találkozót? Randiznak? Mióta? Hogy tudta ezt titokban tartani? Miért akarta így? Ez nem lehet egy mindennapi dolog – biztos teljesen bele van esve. Van más lehetőség? Ki fogom deríteni. Tudnom kell. Kíváncsi lennék, hogy szerezte meg magának? Oh, elájulok… Jessica gondolatai hirtelen csapongóak lettek, és hagyta szótlan fantáziáit kavarogni a fejében. Összerezzentem a elmélkedéseitől, és nem csak azért, mert magát képzelte Bella helyére fantáziájában.
Nem lehetett úgy. És mégis… akartam…
Ellenálltam a beismerjem magamnak. Mennyi rosszba akarom belerángatni Bellát? Melyik fog a megölésével végződni?
Megráztam a fejem, és megpróbáltam derűsebb lenni.
„Mit fogsz mondani neki?” Kérdeztem Bellát.
„Hé!” Suttogta hevesen. „Azt hittem, nem tudsz olvasni a gondolataimban!”
„Nem is.” Meglepetten bámultam rá, próbáltam megérteni szavait. Ah – biztos mindketten ugyanarra gondoltunk ugyanakkor. Hmm… Ez tetszett nekem. „Azonban –” Mondtam neki. „- az övében igen – lesben fog várni rád az órán.”
Bella felmorgott, majd a kabátot lecsúsztatta a válláról. Először nem fogtam fel, hogy vissza akarja adni – nem kértem volna tőle; inkább örültem volna neki, ha megtartja… egy emléktárgy – így túl lassú voltam, hogy felajánljam segítségem. Kezembe adta a kabátot, és felvette a sajátját, nem látta, hogy kezeimet kinyújtottam segítség gyanánt. Homlokomat ráncoltam erre, majd kontroláltam arckifejezésemet, nehogy észre vegye.
„Szóval mit fogsz neki mondani?” Erőltettem.
„Egy kis segítség? Mit akar tudni?”
Mosolyogtam és megráztam a fejem. Hallani akartam, mire gondol sugalmazás nélkül. „Nem lenne igazságos.”
Szemei összeszűkültek. „Nem, az, hogy nem osztod meg velem, amit tudsz – az a nem igazságos.”
Igaz – nem szereti a kettős mércét.
Elértük a terme ajtaját – ahol el kellett hagynom; szórakozottan eltűnődtem azon, hogy vajon Ms. Cope szolgálatkészen lenne-e átrakni az angol órámat… Fókuszáltam. Igazságosnak kellett lennem.
„Tudni akarja, hogy titokban randizunk-e.” Mondtam lassan. „És azt is tudni akarja, hogy érzel irántam.”
Szemei tágra nyíltak – de most nem bámultak, találékonyságot tükröztek. Nyitva voltak előttem, olvashatóak. Ártatlan szerepet játszott.
„Ajaj.” Motyogta. „Mit kellene mondanom?”
„Hmmm.” Mindig próbált többet kihúzni belőlem, mint amennyit ő adott. Fontolgattam, hogyan válaszoljak.
Egy makacs hajtincse, kissé megnedvesedve a ködtől, lágyan lehullt a vállára és begöndörödött ott, ahol a nevetséges pulóver elrejtette a kulcscsontját. Vonzotta a szemeimet… más rejtett vonalak felé húzott…
Óvatosan megfogtam, nem értem hozzá a bőréhez – ez a reggel az érintésem nélkül is elég hideg volt – és visszasimítottam a helyére a rendetlen copfjához, így az nem terelt el megint. Emlékeztem arra, mikor Mike Newton megérintette a haját, és az állkapcsom ellazult az emlék hatására. Bella akkor elhúzódott tőle. A mostani reakciója teljesen más volt; ehelyett kissé kitágult a szeme, a vér felgyülemlett a bőre alatt, és hirtelen szabálytalanul vert a szíve.
Próbáltam elrejteni mosolyomat, miközben válaszoltam neki.
„Szerintem igent mondhatnál az elsőre… ha nem bánod –” Az ő választása volt, mindig az övé. „- ez egyszerűbb, mint bármi más magyarázat.”
„Nem bánom.” Suttogta. Szíve nem találta a normális ritmust.
„És a másik kérdésére…” Már nem tudtam elrejteni a mosolyomat. „Nos, Magam is figyelni fogom, hogy mit válaszolsz.”
Hagytam, hogy Bella megfontolja ezt. Visszafogtam a nevetésem, miközben Bella arcán döbbenet suhant át.
Gyorsan elfordultam, mielőtt még több választ csikarna ki belőlem. Nehezemre esett nem megadni mindent, amit csak kért. És az ő gondolatait akartam hallani, nem az enyémeket.
„Ebédnél találkozunk.” Kiáltottam vissza neki a vállam felett, ez egy kifogás volt, hogy leellenőrizzem, még mindig engem bámul, ámuló szemekkel. Szája tátva maradt. Ismét elfordultam, és felnevettem.
Miközben elsétáltam, csak homályosan érzékeltem a megdöbbent és találgató gondolatokat, amelyek körülöttem kavarogtak – szemek cikáztak oda-vissza Bella arca és az én távolodó alakom között. Nem nagyon figyeltem rájuk. Nem tudtam koncentrálni. Elég nehéz volt lábaimat elfogadható sebességgel mozgatni, miközben átvágtam a nyirkos füvön a következő órámra. Futni akartam – úgy igazából futni, olyan gyorsan, hogy eltűnjek, olyan gyorsan, mintha repülnék. Egy részem már így is szárnyalt.
Felvettem a kabátomat, mikor a teremhez értem, hagytam, hogy illata körülöttem ússzon. Most égtem – hagytam, hogy érzéketlenné váljak az illatra – és így majd könnyebb lesz azt figyelmen kívül hagyni, mikor megint vele leszek ebédnél…
Jó dolog volt, hogy a tanáraim többé nem zavartak azzal, hogy felszólítanak. A mai lett volna az a nap, amikor elkaphattak volna, felkészületlenül és választalanul. Gondolataim olyan sokfele jártak ma reggel; csak a testem volt a teremben.
Természetesen Bellát figyeltem. Ez már tarmészetessé vált – olyan automatikus, mint a levegővétel. Hallottam a beszélgetését a csüggedt Mike Newton-nal. Bella gyorsan Jessicára terelte a témát, és olyan szélesen elvigyorodtam, hogy Rob Sawyer, aki a pad jobb szélénél ült mellettem, láthatóan összerezzent és mélyebbre csúszott a székébe, távolabb tőlem.
Ugh. Hátborzongató.
Nos, mégse lágyultam meg teljesen.
Jessicát is figyeltem lazán, Bellához való kérdéseit finomítgatta. Alig vártam a negyedik órát, tízszer olyan türelmetlen és nyugtalan voltam, mint a kíváncsi emberlány, aki friss pletykára vágyott.
És Angela Weber-t is figyeltem.
Nem felejtettem el a hálát, amit iránta éreztem – elsősorban azért, mert csak kedves dolgokra gondolt Bellával kapcsolatban, majd pedig a tegnap esti segítségéért. Szóval egész reggel csak vártam, hogy találjak valamit, amit akart. Biztos voltam benne hogy könnyen rájövök; mint minden más embernek, lennie kellett valami csecsebecsének vagy játékszernek, amit nagyon akart volna. Talán több is. Küldhettem volna neki valamit névtelenül, így egálban lennénk.
De Angela majdnem olyan kifürkészhetetlen volt, mint Bella. Egy tinédzserhez képest bizarr módon elégedett volt. Boldog. Talán ez volt az oka szokatlan kedvességének – egyike volt azon ritka embereknek, akiknek megvolt, amit akartak, és azt akartak, ami már megvolt nekik. Ha nem figyelt a tanáraira és a jegyzetére, akkor iker kisöccseire gondolt, akiket elvisz majd a partra hétvégén – majdnem anyai örömmel gondolt izgatottságukra. Gyakran vigyázott rájuk, de ez nem okozott neki gondot… Ez nagyon aranyos.
De nem igazán segít rajtam.
Valamit csak akarhat. Tovább kell keresgélnem. De csak később. Eljött Bella matek órája Jessicával.
Nem figyeltem merre megyek, miközben angol órára tartottam. Jessica már a helyén volt, mindkét lábbal a földet kopogtatta türelmetlenül, miközben Bella érkezésére várt.
Ennek ellenére, mihelyt elfoglaltam kijelölt helyem a teremben, teljesen nyugodt lettem. Emlékeztetnem kellett magam, hogy időnként mozduljak meg. Fenntartani a látszatot. Nehéz volt, gondolataim Jessica gondolataira fókuszáltak. Reméltem, hogy figyelmes lesz, tényleg megpróbálja olvasni Bella arcát számomra.
Jessica intenzíven toporzékolt, mikor Bella besétált a terembe.
Úgy tűnik… rosszkedvű. Miért? Talán semmi sincs Edward Cullen-nel. Ez csalódás lenne. Kivéve… akkor még mindig szabad… ha most hirtelen randizni akarna, nem okozna nehézséget kisegítenem őt…
Bella arca nem tűnt rosszkedvűnek, hanem vonakodó volt. Aggódott – tudta, hogy mindent hallok ebből. Mosolyogtam magamon.
„Mondj el mindent!” Követelte, miközben Bella még a kabátját a széke háttáblájára akasztotta. Kimérten és vonakodóan mozgott.
Ugh, olyan lassú. Vágjunk már a közepébe!
„Mit akarsz tudni?” Bella húzta az időt, miközben leült a helyére.
„Mi történt tagnap este?”
„Elvitt vacsorázni, majd hazavitt.”
És aztán? Gyerünk már, ennél többnek kell lennie! Akárhogy is, hazudik, nagyon jól tudom. Ki fogom szedni belőle.
„Hogy értél haza olyan gyorsan?”
Láttam, hogy Bella forgatta szemeit a gyanakvó Jessicára.
„Úgy vezet, mint egy dühöngő őrült. Rémisztő volt.”
Apró mosoly jelent meg az arcán, és én hangosan felnevettem, félbeszakítva Mr. Mason bejelentését. Próbáltam köhögésnek álcázni a nevetésem, de senki se hitte el. Mr. Mason egy ingerült pillantást vetett rám, de még arra se voltam hajlandó, hogy meghallgassam a mögötte rejlő gondolatokat. Jessicát hallgattam.
Huh. Úgy tűnik, az igazat mondja. Miért kell mindent szavanként kihúznom belőle? Én kérkednék vele, ha a helyében lehetnél.
„Az egy randi volt? - Te mondtad neki, hogy ott találkozzatok?”
Jessica meglepve nézett végig Bella arckifejezésén, és csalódott volt, amiért az őszintének tűnt.
„Nem. – Meg voltam lepődve, hogy ott láttam.” Mondta neki Bella.
Mi folyik itt?? „De ma ő hozott a suliba?” Több kell, hogy legyen ebben a történetben.
„Igen. – Ez megint meglepetés volt. Észrevette, hogy nem volt kabátom tegnap este.”
Ez nem túl szórakoztató – gondolta megint csalódottan Jessica.
Belefáradtam a kérdéseinek irányába – hallani akartam valamit, amit még nem tudtam. Reméltem, Bella elégedett volt, hogy megúszta azokat a kérdéseket, amikre vártam.
„Felajánlotta, hogy elvisz Seattle-be szombaton, mert szerinte a furgonom nem bírná ki – ez számít?”
Hmm. Biztos sajátos módon udvarol… nos, gondoskodik Belláról, meg ilyesmi. Biztos van valami oka rá, hacsak nem Bellának. Hogyan történhetett EZ meg? Bella őrült.
„Igen.” Jessica válaszolt Bella kérdésére.
„Nos, akkor –” Bella következtetett. „- igen.”
„Wow… Edward Cullen.” Ha kedveli, ha nem, ez szenzáció.
„Tudom.” Sóhajtott Bella.
Hangja ösztönözte Jessicát. Végre – úgy hangzik, hogy belemegy! Biztos rájött…
„Várj!” Mondta Jessica, hirtelen eszébe jutott a legalapvetőbb kérdés. „Megcsókolt?” Kérlek, mondj igent. És írd le minden egyes másodpercét!
„Nem.” Motyogta Bella, és aztán lenézett a kezére, arca elkomorodott. „Ez nem olyan.”
Fenébe. Én azt kívánnám… Ha. Úgy tűnik, ő is.
Homlokomat ráncoltam. Bella valami miatt zaklatottnak látszott, de ez nem a csalódás volt, mint azt Jessica feltételezte. Nem akarhatta azt. Hiszen Bella tudta az igazat. Nem akarhatott olyan közel kerülni a fogaimhoz. Ahogy ő tudta, méregfogaim vannak.
Megborzongtam.
„Gondolod, hogy majd szombaton…?” Tapogatózott Jessica.
Bella egyre zavartabbnak tűnt, miközben beszélt. „Ezt igazán kétlem.”
Igen, ő is azt kívánja. Hát, így járt.
Lehet azért tűnt úgy, hogy Jessicának igaza volt, mert ezt az egészet Jessica észrevételeinek szűrőjén keresztül figyeltem?
AJÁNLOM AZ OLDALT
