99,9 százalékig biztos voltam benne, hogy álmodom.
Az ok, amiért ennyire biztos voltam, először is az, hogy olyan gyönyörű,
vakító napfényben sütkéreztem, amely sosem mutatkozik új lakhelyemen, az állandó
Szemerkélő-esős Forksban, Washingtonban. Másodszor pedig - Marie nagymamát láttam.
Nagyi már 6 éve meghalt, tehát ez is nyilvánvaló bizonyítéka volt az álom teóriámnak.
Nagyi nem sokat változott, arca ugyanúgy nézett ki, ahogy emlékeztem rá.
Bőre puha volt és ráncos, ezernyi apró redőbe fogva, mely lágyan simult csontozatához.
Úgy nézett ki, mint egy fonnyadt kajszibarack, haja mégis sűrű fehér felhőként keretezte arcát. Ajkainkon egy időben - az övé mint egy redős vonal - ugyanolyan meglepett mosoly táncolt. Egyértelmű volt, hogy o sem számított a viszontlátásra.
Kérdéseket akartam feltenni neki, amelyből annyi volt - mit keres itt az álmomban?
Mit csinált az elmúlt hat évben? Papi rendben van-e, és egymásrátaláltak-e, bárhol legyenek is?
De ő is szólásra nyitotta száját, amikor én, így inkább hagytam hadd kezdje ő.
Ő is inkább hallgatott, így egyszerre nevettünk fel a szituáción.
- Bella!
Nem nagyi szólított, így mindketten elfordultunk hogy lássuk, ki csatlakozik
a mi kis újraegyesülésünkhöz. Nem kellett odanéznem, hogy tudjam, ki szólít;
ezt a hangot bárhol, bármikor felismerném és reagálnék rá akár ébren, akár álmomban
... vagy halálomban. A hang, amelyért tűzön sétálnék át, vagy kevésbé drámaian
fogalmazva, végig evickélném itt életem még a szűnni nem akaró hideg eső ellenére is.
Edward.
Annak ellenére, hogy mindig megborzongtam, amikor ránéztem - ébren vagy máshogy -
és tökéletesen biztos voltam benne, hogy álmodom, pánik tört rám,
amint Edward a vakító napfényben sétált felénk.
Pánikoltam, mert nagyinak fogalma sem volt róla, hogy egy vámpír a szerelmem
- senki sem tudta - és ötletem sem volt hogyan fogom neki megmagyarázni a napfény okozta
táncoló ezernyi szivárványt, mintha kristályból vagy gyémántból faragták volna testét.
"Nos, talán feltűnt neked, hogy a barátom ragyog. Ez csak olyan dolog,
amit a napfényben szokott csinálni. Ne aggódj emiatt..."
De mit keres itt? Csakis azért élt Forksban, a legesősebb városban a világon,
hogy világos nappal is kint lehessen anélkül, hogy felfedné családja titkát.
Mégis itt volt és könnyedén lépdelt felém, legszebb angyal-arcú mosolyával,
mintha én lennék az egyetlen jelenlévő.
Abban a másodpercben azt kívántam bárcsak ne lennék olyan kivétel
akin nem fog rejtélyes adottsága, általában hálát éreztem azért, hogy
egyedül az én gondolataimat volt képtelen olvasni, mint egy nyitott könyvet,
de most azt kívántam bárcsak hallaná a fejemben üvöltő figyelmeztetést.
Aggódó pillantást vetettem nagyi felé, de már késő volt. Éppen akkor fordult vissza felém,
és szemei pontosan olyan kétségbeesettek voltak, mint az enyémek.
Edward továbbra is ragyogóan mosolyogva - melynek hatására úgy éreztem a
szívem feldagad és a mellkasomon fog kirobbanni - átkarolta a vállamat
és ránézett nagymamámra.
Nagyi arckifejezése meglepett. Ahelyett hogy rémült lett volna,
inkább félszegen tekintett rám, mintha szidásra számítana. A
testtartása is furcsa volt - az egyik karját ügyetlenül, kinyújtva eltartotta magától,
majd behajlította, a levegőt ölelve. Mintha olyan valakit ölelne, akit én nem láthatok...
És csak akkor, amikor jobban megnéztem a képet vettem észre, hogy
aranyozott keret veszi körül nagymamámat. Értetlenkedve, emeltem fel szabad kezem -
amely nem ölelte át Edward derekát - és próbáltam megérinteni. Ő pontosan tükrözte mozdulataimat.
De ahol ujjainknak találkozniuk kellett volna, hideg üveg volt semmi más.
Ekkor álmom rémálommá vált.
Nem a nagyi volt.
Én voltam. Én voltam egy tükörben. Én — megöregedve, ráncosan, és fonnyadtan.
Edward mellettem állt, nem látszódva nem tükröződve, gyötrelmesen üdén és örökre 17 évesen.Megcsókolta döbbent arcomat tökéletes ajkaival.
- Boldog születésnapot! - suttogta.
Hirtelen, kipattant szemekkel, zihálva ültem fel az ágyban.
Otromba, szürke világosság, a jól ismert, felhőárnyékolta fény vette át
álmom vakító napfényének helyét.
Csak egy álom, nyugtattam magam. Csak álmodtam. Vettem egy mély lélegzetet
majd ismét nagyot ugrottam amikor kikapcsolt az ébresztő. Az órakijelző sarkában
található kis naptár egyértelműen tájékoztatott, hogy ma szeptember 13-a van.
Csak egy álom, mégis vészjósló a maga módján. Ma van a születésnapom. Hivatalosan is 18 éves lettem.Már hónapok óta ettől a naptól rettegtem.
Egész nyáron át - a legboldogabb nyaramon, bárhol bárki másnak legboldogabb nyarán,
és a Olympic Peninsula történelmének legesősebb nyarán át kísértett alattomosan ez a dátum
várva hogy rámtörhessen végre.
És most, hogy elérkezett az idő, sokkal rosszabb volt, mint vártam.
Teljes valómban érzetem hogy öregedtem. Minden nap öregszem, de ez más volt,
rosszabb, kézzel fogható. 18 éves lettem.
Edward pedig sosem lesz annyi.
Ahogy fogmosás előtt belenéztem a tükörbe majdhogynem meglepődtem, hogy
tükörképem nem változott. Alaposan áttanulmányoztam magam fakó bőrömön ráncokat keresve
Az egyedüli gyűrődések a homlokomon voltak, melyekről tudtam,
hogy azon nyomban eltűnnének amint el tudnám lazítani magam. De képtelen voltam rá.
Felvont, aggódó szemöldökeim alatt ott bújtak nyugtalan, barna szemeim.
Csak egy álom volt emlékeztettem magam újra. Csak egy álom... de a legrosszabb rémálmom.
Kihagytam a reggelit, hogy olyan gyorsan kijuthassak a házból ahogy csak lehet.
Teljesen képtelen voltam azonban kijátszani apámat, így kénytelen voltam
pár perc látszatörömet erőltetni magamra. Őszintén próbáltam örülni
azoknak az ajándékoknak, amelyekről kifejezetten kértem, hogy ne vegye meg
de minden egyes alkalommal, amikor mosolyogtam, úgy éreztem menten elbőgöm magam.
Harciasan igyekeztem összeszedni magam mialatt az iskola felé hajtottam.
A nagyiról szóló álmot - nem tudok úgy gondolni rá mint önmagamra - nehéz volt kiverni a fejemből.
Kétségbeesés lett rajtam úrrá, egészen addig amíg be nem hajtottam a forksi középiskola mögötti parkolóba, és meg nem láttam Edwardot amint mozdulatlanul nekidől metálezüst Volvojának, akárcsak egy elfeledett pogány istenséget ábrázoló márvány szobor. Az álom őrá nem volt hatással. Ugyanúgy várt rám, ahogy eddig is tette minden nap.
A kétségbeesést felváltotta a csodálat. Annak ellenére, hogy már fél éve voltam vele
továbbra sem tudtam elhinni hogy engem ért ez a kimondhatatlan szerencse.
Húga, Alice mellette állt, o is rám várt.
Természetesen Edward és Alice nem álltak valódi rokonságban egymással (Forksban az a
mese élt, hogy a Cullen testvéreket a szintén fiatal Dr Carlisle Culler és felesége Esme adoptálta)ám bőrük mégis pontosan ugyanolyan világos volt, szemeik egyformán arany színűek,az alattuk található sötét karikákkal együtt. Arcuk egyformán volt gyönyörű.
Azok számára akik beavatottak voltak - mint én - ezek a hasonlatosságok árulták el valódi lényüket. Alicet látva ahogy ott várakozik - gyémántként ragyogó homokszín szemei izgatott csillogásával ésegy, a kezében tartott ezüst színű dobozzal - megdermedtem. Megmondtam Alicenek hogy semmit, de semmit - sem ajándékokat, sem figyelmet - nem kérek születésnapomra. Kérésem láthatóan süket fülekre talált.
és lassan feléjük sétáltam. Alice előre ugrott hogy üdvözöljön, tündér arca valósággal ragyogott egyenes fekete frizurája alatt.
- Boldog szülinapot, Bella!
-Shh! - Sziszegtem, miközben gyorsan körbekémleltem nem hallotta-e esetleg meg valaki más is a parkolóban.Az utolsó dolog amire vágytam az volt, hogy örömünnep törjön ki e lehangoló esemény alkalmából.
Rám se hederített.
- Most akarod kinyitni az ajándékod vagy inkább később? - kérdezte buzgón, ahogy
elindultunk Edward felé.
- Semmi ajándék - morogtam tiltakozva.
Végre valahára úgy tűnt felismerte hangulatom.
- OK... akkor később. Tetszett a fényképalbum, amit édesanyád küldött? És a fényképezőgép
amit Charlie vett neked?
Felsóhajtottam. Hát persze hogy tudja mik a születésnapi ajándékaim! Nem Edward az egyetlen családtag akinek szokatlan képessége van. Alice rögtön "látta" hogy szüleim mit szándékoznak megvenni, amint elhatározták magukat.
- Igen. Klasszak.
- Szerintem igazán kedves ötlet. Csak egyszer vagy végzős. Legjobb lesz ha dokumentálod az élményeid.
- Te hányszor is voltál végzős?
- Az egész más.
Odaértünk Edwardhoz és ő kinyújtotta felém kezét. Mohón kaptam utána
egy pillanatra elfeledve rosszkedvemet. Bőre most is mindig sima volt,
kemény, és nagyon hideg. Gyengéden megszorította a kezemet. Belenéztem
lágy, topáz szemeibe és szívem azonnal nem túl gyengéd dobogásba kezdett.
Amint meghallotta szívem rohanását újra elmosolyodott. Felemelte másik kezét, végig simított hűvös ujjával ajkamon, és megszólalt:
- Szóval, ahogy megbeszéltük tilos felköszöntenem téged, jól mondom?
- Igen. Úgy van. - Sosem tudtam helyesen utánozni az o tökéletes kiejtését.
Ez olyan valami volt, amit csak egy korábbi század elején sajátíthatott el az ember.
- Csak ellenőriztem. - Beletúrt bronz színű, kócos hajába. - Meg is gondolhattad magad.
Az emberek általában élvezik a születésnapokat és az ajándékokat.
Alice felnevetett, hangja mint az ezüst szélharang.
- Hát persze hogy élvezni fogod. Mindenki kedves lesz ma hozzád, és hagyják, hogy tedd amit csak akarsz, Bella. Mi a legrosszabb, ami megtörténhet?
Költői kérdésnek szánta.
- Az öregedés - válaszoltam mellékesen, de hangom nem volt annyira közömbös, mint szerettem volna.
Mellettem Edward mosolya, egyenes vonallá keményedett.
- A 18 nem is számít öregnek. - mondta Alice - Nem várnak a nők általában
a 29-dik születésnapjukig azzal, hogy bedepizzenek?
- Öregebb mint Edward – motyogtam.
Felsóhajtott.
- Gyakorlatilag - mondta könnyedén - csak egyetlen évről van szó.
Elgondolkodtam ... ha biztos lehetnék a jövőben amit kívántam, hogy teljesüljön
és örökre együtt lehetnék Edwarddal, Alice-szel és a többi Cullennel
(persze nem mint egy ráncos, öreg néni) ... akkor egy év ide vagy oda nem számítana.
De Edward körme szakadtáig ellenzett minden olyan lehetőséget, amely engem átváltoztatna.
Bármit, ami olyanná tenne mint o - amely engem is halhatatlanná tenne. Patthelyzet, ahogy ő mondja.Őszintén megvallva nem igazán értettem Edward álláspontját.
Mégis mi olyan nagyszerű a halandóságban? Vámpírnak lenni nem tűnt annyira
rémes dolognak - legalábbis ahogy a Cullenek éltek.
- Mikor érsz oda a házhoz? - folytatta Alice témát váltva. Arckifejezését látva, pontosan
olyan dologra készült, amely kifejezetten kerülendő volt.
- Nem is tudtam, hogy terveztem, hogy oda megyek.
- Óh, légy már rugalmasabb Bella - panaszolta - Ugye nem akarod elrontani az örömünket?
- Azt hittem az én születésnapom arról szól, hogy én mit akarok!
- Iskola után elmegyek érte Charliehoz - mondta Edward teljességel figyelmen kívül hagyva engem.
- Dolgoznom kell - ellenkeztem.
- A helyzet az, hogy nem kell, - mondta Alice durcásan - már szóltam Mrs Newtonnak. Elcseréli a műszakod.Megkért adjam át születésnapi jókívánságait.
- Én - Én akkor sem tudok menni - hebegtem, kétségbeesetten valami kifogás után kutatva - Szóóóval még nem néztem végig a Rómeó és Júliát.
Alice fújt egyet. - Kívülről tudod a Rómeó és Júliát!
- De Mrs Berty azt mondta meg is kell néznünk filmen, hogy teljesen értékelni tudjuk azt a módot, ahogy maga Shakespeare elképzelte.
Edward a szemeit forgatta.
- De már láttad a filmet - vádaskodott Alice
- De nem a '60-as években készült verziót. Mrs Berty azt mondja az a legjobb.
Alice könnyed mosolya végül lefagyott majd rámmeredt.
- Csinálhatjuk ezt könnyebb és nehezebb módon is Bella, vagy az egyik vagy a másik....
Edward vágta félbe a fenyegetést.
- Lazíts már Alice. Ha Bella meg akarja nézni a filmet, akkor tegye. Ez az o születésnapja.
- Ahogy mondod - tettem hozzá.
- Hét körül viszem majd - folytatta - így még több időd is lesz a felkészülésre.
Alice csilingelő nevetése hangzott fel újra
- Jól hangzik! Viszlát este Bella! Jó móka lesz meglátod!
Elvigyorodott - melynek hatására előtűnt tökéletes, ragyogó fogsora -megpaskolta arcomat, majd ellibegett az első órájára mielőtt egyáltalán szólni tudtam volna.
- Edward kérlek- kezdtem könyörögni, de hideg ujját ajkamhoz érintve elhallgattatott.
- Beszéljük meg ezt később. Elkésünk az óráról.
Senki sem vette a fáradtságot, hogy figyelemmel kísérjen minket, amíg elfoglaltuk
megszokott helyünket a terem hátsó felében. (most már majdnem az összes óránk közös volt,
egyszerűen hihetetlen milyen szívességekre voltak hajlandóak a női adminisztrátorok
Edward puszta kérésére). Edward és én elég ideje voltunk már együtt ahhoz,
hogy a rólunk terjengő pletykák elüljenek. Még Mike Newton sem lövelt többé felém
rosszalló tekintetet, melynek eredményeképpen mindig bűnösnek éreztem magam.
Ehelyett mosolygott, aminek nagyon örültem, hisz úgy tűnt megértette végre, hogy köztünk csupán barátság lehet.
Mike megváltozott a nyár alatt - arca kissé keskenyebb lett, melynek hatására megnyerőbb benyomást keltet, világos szőke haját pedig új stílusban viselte; nyoma sem volt a kuszaságnak, hosszabb volt és körültekintően összerendezett.
Könnyedén észrevehető volt honnan merítette az ötletet - de Edward
kinézete nem egykönnyen volt imitálható. A nap folyamán végig azon töprengtem, hogyan húzhatnám ki magam az esti, Cullen házban tartandó rejtélyes esemény alól. Ilyen gyászos hangulatban igencsak kényelmetlen lenne ünnepelni. De ami még ennél is rosszabb, ez az esemény igen nagy valószínűséggel több figyelmet és ajándékokat foglal magába.
A figyelem sosem jó, ezzel bármely más kétballábas egyetértene.
Senki sem kíván reflektorfényben lenni, amikor épp hasra esik.
Én pedig igen határozottan kértem - nos inkább utasítottam - őket, hogy
mellőzék az idei ajándékozást. Úgy tűnt nem pusztán Renee és Charlie
hagyták mindezt figyelmen kívül.
Sosem volt sok pénzem, de ez soha nem zavart. Renee óvónői fizetésből nevelt fel.
Charlie sem gazdagodott meg a munkájából - o volt ennek a picike városnak,
Forksnak a rendőrfőnöke. Az egyetlen személyes jövedelmem abból a heti három napos
munkából származott, melyet a helyi sportfelszerelés üzletben végeztem.
Egy iyen kis városban örülhettem, hogy egyáltalán volt munkám. Minden egyes penny amit
kerestem a mikroszkópikus méretű főiskola alapba ment. (Főiskola volt a "B" terv.
Én továbbra is az "A" tervben reménykedtem, de Edward makacs módon ragaszkodott
emberi mivoltomhoz....) Edwardnak rengeteg pénze volt - még gondolni sem kívántam rá mennyi lehet. A pénz semmit sem jelentett Edwardnak vagy a többi Cullennek. Számukra ez csak egy dolog volt ami felhalmozódik a rendelkezésükre álló hosszú idő és egy kivételes képességű húg tőzsde tippjei eredményeképpen. Edward láthatóan képtelen volt megérteni, miért kérem meg rá,hogy ne költsön rám - hogy miért olyan kellemetlen számomra, amikor egy drága étterembe visz, miért tiltottam meg neki, hogy egy új autót vegyen nekem, amely akár képes lenn az 55 mérföld feletti sebességre is, vagy hogy miért nem engedem hogy kifizesse a főiskolai tandíjamat (nevetségesen lelkesedik a "B" tervért). Edward úgy gondolta, hogy csak fölöslegesen nehezítem a dolgokat.
De hogy is hagyhatnám, hogy ajándékokkal halmozzon el, amikor semmivel sem tudnám
viszonozni? O valamilyen érthetetlen oknál fogva velem akart lenni. Bármi amit ezen felül adni kíván,csak kizökkentene minket az egyensúlyból. Ahogy a nap haladt tovább, sem Edward sem Alice nem hozta fel többé a születésnapomat,
így kezdtem kissé megnyugodni. Ebédidőben, a törzsasztalunknál ültünk.
Nem mindennapi békesség uralkodott annál az asztalnál. Mi hárman - Edward,
Alice és én - az asztal legvégén ültünk. Most, hogy az idősebb és valahogy
ijesztőbb (Emmett esetében ez egyértelmű) testvérek elballagtak, Alice és Edward
már nem tűnt annyira rémisztőnek, így nem magunkban ültünk ott. A többi barátom is, Mike és Jessica (akik most épp egy borzalmas szakítási fázisban voltak), Angela és Ben (akik
kapcsolata túlélte a nyarat) Eric, Conner, Tyler és Lauren (habár utóbbi nem igazán tartozik
a barát kategóriába) mind ott ültek az asztalnál, egy láthatatlan vonal túloldalán.
Ez a vonal eltűnt a napsütötte időkben - amikor Edward és Alice lógott az iskolából - és a beszélgetések erőlködés nélkül folytak le, engem is bevéve a társalgásba.
Edward és Alice nem találta ezt az elutasító kirekesztést furcsának vagy bántónak
ahogy én azt tenném. Alig vettek róla tudomást. Az emberek valahogy rejtélyesen rosszul
érezték magukat a Cullenek társaságában, majdhogynem féltek tőlük valamiért, amelyet még maguknak sem tudtak megmagyarázni. Ritka kivétel voltam ebben a rendben. Edwardot olykor már idegesítette,hogy mennyire kényelmesen érzem magam a közelében. Úgy gondolta, hogy veszélyt jelent az egészségemre - egy olyan elmélet amelyet állandó vehemenciával támadtam amint szóba hozta.
Délido gyorsan eltelt. Vége lett a tanításnak, Edward pedig elkísért a kocsimhoz, ahogy mindig is tette,de ezúttal az utasülés ajtaját nyitotta ki előttem. Alice valószínűleg már hazament az o kocsijával,nehogy elmenükelhessek. Keresztbefontam karjaimat, és nem tágítottam.
- Az én születésnapom, nincs jogom vezetni?
- Úgy teszek, ahogy kérted, megjátszom hogy nincs születésnapod.
- Ha nincs is szülinapom, akkor nem is kell elmennem ma hozzátok...
- Ok. Rendben.
Bevágta az utasülés ajtaját, majd elsétálva előttem kinyitotta a vezető ülését.
- Boldog Születésnapot!
- Shh! - Sziszegtem neki. Beültem az ülésre, azt kívánna bárcsak a másik lehetőséget választotta volna. Edward a rádióval szórakozott amíg vezettem, közben pedig rosszallóan ingatta fejét.
- A rádiód vétele egyszerűen borzalmas.
Morcosan néztem rá. Nem szerettem ha piszkálta a furgonomat. A furgon rendben volt - személyisége volt.
- Klassz stereot kívánsz? Utazz a sajátoddal! - Ideges voltam Alice terve miatt,borús hangulatom egyre tetőzött, így a szavak élesebben jöttek, mint amilyennek szántam.
Ritkán veszítettem el a türelmem Edwarddal, így csak összeszorította a száját hogy leküzdje a vigyort.Amint leparkoltam Charlie háza előtt, átnyúlt és két kezébe vette arcom.
Nagyon óvatosan tette, éppcsak az ujjbegyei értek a halántékomhoz, arcomhoz és államhoz.
Mintha különösen törékeny lennék. Ami valójában igaz is volt - hozzáképest legalábbis.
- Ma egész nap jókedvűnek kénne lenned! - suttogta. Édes lehellete simogatta arcomat.
- És ha én nem kívánok jó kedvű lenni? - kérdeztem, kihagyó lélegzettel.
Arany szemei izzottak.
- Az nagy kár lenne.
Mire áthajolt hogy jéghideg ajkait az enyémre helyezze, a fejem már szédelgett.
Pont ahogy tervezte, megfeledkeztem minden aggodalmamról, és már csak arra koncentráltam, hogyanis kell lélegezni.
Ajkai elidőztek az enyéimen, hidegen és puhán és gyengéden, amíg karjaim a nyaka köré nem fontam és nem kezdtem el túl nagy lelkesedéssel viszonozni. Éreztem amint elhúzódik tőlem, elengedi az arcom hátranyúlva pedig lefejti karjaim a nyakáról.
Edward számos határt húzott fizikai kapcsolatunknak, hogy engem életben tartson.
Noha megértettem annak szükségességét, hogy bőröm és az o pengeéles, méregvonta fogai között megtartsuk a kellő távolságot, csókja hatására hajlamos voltam erről a csekély dologról megfeledkezni.
- Légy jó kérlek!- Suttogta lágyan. Még egyszer lágyan megcsókolt aztán karjaim hasamra helyezve hátrahúzódott. Pulzusom a fülemben dobolt. Egyik kezem a szívemre helyeztem. Hiper sebességgel dobogott kézfejem alatt.
AJÁNLOM AZ OLDALT
