ERŐLTETTEM A SZEMEIM – AMIK A SOKKTÓL TÁGRA NYÍLTAK, hogy
mozogjanak, annyira…hogy ne lássam túlságosan jól az ovális dolgot, ami a tüzes
hajkoronába volt bugyolálva. Edward újra mozgott. Fürgén és rideg kifejezéssel,
feldarabolta a lefejezett tetemet.
Nem tudtam közelebb menni – a lábfejeim nem engedelmeskedtek, mintha
megkövültem volna. De addig is alaposan megfigyeltem minden mozdulatát, hogy
lássam nem sérült-e meg. A szívem visszatért a normális tempójú dobogásához,
amikor nem találtam erre utaló jelet. Ruganyos és kecses volt, mint mindig. Nem
láttam sérülést a ruháján sem. Nem nézett rám – oda, ahol lefagyva álltam a rémülettől – mialatt ő egy halomba hordta és dobálta a még reszkető végtagokat, és száraz fenyőágakkal borította be
őket. Döbbentem bámultam, ahogy elindult Seth után az erdőbe. Mielőtt még
felocsúdtam volna mindketten megjelentek, Edward karjaiban Riley darabjaival.
Seth egy terjedelmes csonkot – a törzset – szállította a szájában. Ezeket is
hozzáadták a halomhoz, és Edward a zsebéből előhúzott egy ezüst színű, téglalap
alakú gázöngyújtót. A gyújtót száraz gyújtós ágakhoz tartotta. Egyszer csak
fellángolt a tűz, hosszú nyelve a narancs tűznek gyorsan keresztülfutott a halotti
máglyán. „Itt van minden darab,” – mondta Edward Sethnek. Együtt, a vámpír és a vérfarkas a táborhelyünkön, néha dobáltak még néhány apró fehér kavicsot a lángoló tűzbe. Seth mindent a fogaival oldott meg. Agyam még nem igazán akart dolgozni, nem tudtam megérteni, hogy miért nem változik vissza,
hogy legyenek kezei. Edward a szemeit a dolgán tartotta. És akkor befejezték, és a
dühöngő tűz egy bíbor színű oszlopban tört az ég felé. A vastag füst lassan
csavarodott felfelé, szilárdabb volt, mint kellene, a forróság felerősítette a szagokat,
és ez a szag, émelyítő volt. Nehéz volt elviselni, túl erős. Seth egy vihogáshoz
hasonló hangot hallatott, mélyen a mellkasából jött. Egy mosoly lebegett keresztül
Edward feszült arcán. Edward kinyújtotta a karját, és ökölbe szorította a kezét. Seth
vigyorgott, amitől kilátszottak borotvaéles fogai, és orrát Edward kezéhez nyomta.
„Szép csapatmunka” – morajlott Edward. Seth egy nevető hangot hallatott.
Azután Edward vett egy mély lélegzetet, és lassan felém fordította az arcát. Nem
értettem a kifejezését. A szemei olyan óvatosak voltak, mintha további ellenségre
számítana – több volt, mint óvatos, inkább félelem tükröződött benne. Még akkor
sem nézett ekkora félelemmel, amikor Victoria és Riley…a szemei ebben a
kifejezésben megakadtak, elkábultak és hasztalanok voltak, mint a testem. Zavartan
meredtem rá. „Bella, nagyon szépen kérlek, dobd el azt a követ, nehogy megsebezd magad.”
Teljesen elfeledkeztem az éles kavicsról, amit olyan erősen szorítottam. Szinte
hallottam, ahogy az eltört ujjam felháborodva kiabál a fájdalomtól. Vajon újra
eltört? Ha igen, akkor Carlisle ezúttal biztosan begipszeli. Edward még mindig
felemelt kezekkel állt tőlem úgy egy méterre. Az arca ijedtséget tükrözött. Néhány
másodpercig azon gondolkoztam, hogy hogyan is kell mozgatni az ujjaimat.
Miután rájöttem, a követ kiejtettem a tenyeremből, de a kezem mozdulatlan maradt.
Edward kissé megnyugodott, de még nem mert hozzám közeledni.
”Bella, nincs okod a félelemre, - mondta - már biztonságban vagy. Nem bántalak.”
Ezt a furcsa ígéretet hallva, úgy meredtem rá, mint egy bolond. Nem értettem, hogy
ezt miért mondja. ”Bella, minden rendben lesz. Tudom, hogy meg vagy ijedve, de mindennek vége.
Most már senki se bánthat. Hozzád se érek. Nem bántalak.”- ismételte.
Meglepve pislogtam, s rájöttem, hogy újra tudok beszélni.
„Miért ismételgeted ezt folyton?” – bizonytalanul tettem egy lépést felé. Edward hátrált.
„Mi történt?” – suttogtam. „Miről beszélsz?”
„Te…nem félsz…tőlem?”
„Félek? Tőled? Miért?”
Még egyet léptem, de rögtön megbotlottam valamiben, talán a saját lábamban.
Edward elkapott, s én a mellkasába fúródva sírtam.
„Bella, Bella, bocsáss meg nekem. Mindennek vége.”
„Én rendben vagyok. Teljesen. Én csak…sokkot kaptam. Kérlek, várj…egy percet.”
Éreztem, ahogy karjai lassan a csípőm köré fonódnak. „Úgy sajnálom.” – suttogta újra és újra.
Edwardba kapaszkodtam. Még nem kaptam rendesen levegőt. Aztán elkezdtem őt csókolgatni…a mellkasát, a vállát, a nyakát, mindent, amit csak elértem. Az agyműködésem lassan megint a régi lett. „Veled minden rendben?” – kérdeztem két csók között – „Nem sérültél meg?”
„Teljesen jól vagyok.” – ígérte, az arcát a hajamba temette.
„Seth?”
Edward kuncogott. „Több, mint remekül. Valójában nagyon büszke magára.”
„A többiek? Alice, Esme? A vérfarkasok?”
„Odaát is mindenki jól van. Ez épp olyan simán ment, ahogy ígértem. Itt rosszabb
volt a helyzet.”
Hagytam, hogy a szavai átjárják a gondolataimat, hagytam, hogy szétterjedjen bennem. A családom és a barátaim jól vannak, biztonságban. Victoria többé nem fenyeget engem. Halott. Minden a legnagyobb rendben. De nem tudtam teljesen átérezni a jó hírt, mert még mindig elég zavaros volt a fejem. „Mond csak miért,” – kérdeztem – „miért hitted, hogy félek tőled?”
„Sajnálom” – mondta, mentegetőzött újra – fogalmam sem volt, hogy miért. „Úgy
sajnálom. Nem akartam, hogy lásd, nem kellett volna látnod, hogy tudok
szörnyeteg lenni.”
Ezen elgondolkodtam egy percre, ahogy hezitált, amikor megközelített, kezei a levegőben. Azt hitte, hogy elszaladok, ha túl gyorsan jön felém…
„Komolyan?” – kérdeztem végül. „Te…azt? Azt gondoltad, hogy megrémítettél
engem?” – prüszköltem és prüszköltem újra. A hangom összetört a reszketéstől. A
hangom elég rögtönzött volt.
A kezét az állam alá csúsztatta és felbillentette, hogy lássa az arcomat.
„Bella, én éppen”, - tétovázott a szavait mintha kikényszerítette volna – „épp az
előbb fejeztem le és daraboltam fel egy érző teremtményt, tőled nem egészen 20
yardra. Ez nem zavar téged?” – rosszalva a reakciómat.
Vállat vontam. Vállat vontam túl egyszerűen. Nagyon fásultan. „Nem igazán. Csak
attól féltem, hogy te vagy Seth megsérültök. Segíteni akartam, de én csak ennyit
tudtam….”
Hirtelen rémült arckifejezésétől a hangom elhalványult.
„Igen” – mondta, hangszíne zavaros. „A te kis kunsztod a szikladarabbal. Tudod,
hogy kis híján a szívrohamot hoztad rám? Nem tudom, hogy gondoltad.”
Dühös pillantást lövellt rám, miközben válaszolt.
„Én segíteni akartam…Seth megsérült…”
„Seth csak eljátszotta, hogy megsérült, Bella. Ez csak egy trükk. És akkor te…!” –
rázta a fejét, képtelen volt befejezni. „Seth nem látta, hogy mit akartál, így közbe
kellett lépnem. Seth egy kicsit elégedetlen is, hogy nem tudta puszta kézzel egyedül
elintézni.”
„Seth….eljátszotta?” – Edward komolyan bólintott.
„Oh”
Mindketten Seth-re néztünk, aki szorgalmasan igyekezett nem felénk nézni, hanem
a lángokat figyelni. Önelégültség sugárzott minden porcikájából.
„Szóval, nem tudtam” – mondtam, sajnálom. „és egyébként nem könnyű az
egyetlen gyámoltalan személynek lenni. Legközelebb már én is vámpír leszek!
Nem akarok többet a kispadról figyelni.”
Egy tucat érzelem söpört végig a szemében, mielőtt megszólalt volna.
„Legközelebb? Szerinted hamarosan megint háború lesz?”
„Az én szerencsémmel? Ki tudja?”
Összeráncolta a szemöldökét, de tudtam, hogy boldog volt, hogy vége van – láttam
az enyhülés fényét mindkét szemében. Felülkerekedett rajta.
„Mi…az?”
„Tudom. Valamit nem mondtál el - ?” – hátráltam, pontosan emlékszem, hogy az
előbb – rákérdezzek Jacob-ra? A szívem hirtelen fájdalmas dobogásba kezdett.
Nehéz elhinni, majdnem lehetetlen, de a mai napig elég katonásan viselkedtem.
„Valami bonyodalom? És Alice, fel kellett borítani a tervet Sam-mel. Azt mondta be
kell fejezni valamit. Mit akart lezárni?”
Edward szeme Seth-re pillantott, és gyorsan pillantást cseréltek.
„Szóval,” – kérdeztem.
„Tényleg semmi,” – mondta gyorsan Edward. „de mennünk kell…”
Indult és próbált magával húzni, de én megmerevedtem, hogy ne tudjon elhúzni.
„Tényleg semmi” – Edward a kezei közé vette az arcomat. „Csak egy pár percünk
van, ne félj, rendben? Elmondanám neked, ha félned kellene. Bízz bennem,
kérlek!” – bólintottam, bár ez nehéz volt ilyen rémülten – mennyi félelmet tudok
még elviselni. „Nincs okod félni. Érted?”
Összezárta a száját egy pillanatra, míg átgondolta, hogy mit mondjon. És akkor
hirtelen Seth-re pillantott, mintha a farkas mondott volna neki valamit.
„Mit csinált?” – kérdezte Edward.
Seth kínlódott, egy türelmetlen, nehézkes hangot hallatott. Ráadásul a nyakát egyre
jobban az ég felé meresztette. Aztán minden halotti csendbe burkolózott egy
végtelen pillanatig. És akkor Edward felnyögött.
„Ne” – és a kezeit kitárta, mintha meg akarna valamit markolni, de nem láttam mit.
„Nem lehet - !”
Egy görcs futott végig Seth testén, és egy üvöltést hallatott, óriási lelki
fájdalommal, a tüdőjéből szakadt ki. Edward pontosan ugyanabban a pillanatban
térdre hullott, a két kezét a fejéhez kapta, a szemébe hatalmas fájdalom szökött.
Sikítottam a rémülettől, és mellé térdeltem. Tehetetlenül megpróbáltam a kezeit
elhúzni az arcából, tenyerem nyirkos és izzadt volt, csúszott a márvány bőrén.
„Edward, Edward!” – rám nézett, nyilvánvaló erőfeszítéssel, félrerántotta a fogait.
„Minden rendben. Mehetünk. Ez – „ – félre nézett, és újra összerezzent.
„Mi történt?” – kiáltottam, amikor Seth megint üvöltött kínjában.
„Minden rendben. Induljunk.” – Edward zihálta. „Sam – segít nekik – „
És rögtön rájöttem, amikor kimondta Sam nevét, hogy ő Seth-el beszélt. Nem
valami láthatatlan erő támadta meg őket. Ez alkalommal a baj nem itt volt. A
csapattal történt valami. Az összes adrenalin keresztülfutott rajtam, a testem
elernyedt. Teljesen petyhüdt lettem, Edward elkapott mielőtt a sziklára zuhantam
volna. Felugrott a lábaira, a karjaiban tartott.
„Seth!” – kiáltott Edward.
Seth meghajolt, még mindig nagy lelki fájdalmai voltak, mintha az erdőbe akarna
indulni.
„Ne!” – parancsolt rá Edward. „Menj egyenesen haza. Most. Amilyen gyorsan csak
tudsz!”
Seth nyöszörgött, és rázta a fejét.
„Seth. Bízz bennem.”
A hatalmas farkas Edward szemeibe bámult egy hosszú pillanatig, aggodalmas
szemekkel, és akkor felegyenesedett és a fák közé repült, eltűnt, mint egy szellem.
Edward szorosan a mellkasához szorított, és akkor mi is suhantunk az árnyékos
erdőn keresztül, de egy másik úton, mint a farkas.
„Edward.” – próbáltam kierőszakolni a szavakat összehúzott torkomon keresztül.
„Mi történt Edward? Mi történt Sam-mel? Hová megyünk? Mi történt?”
„A többiekhez vissza” – mondta nekem halkan. „Tudtuk, hogy valószínűleg ez fog
történni. Korábban, reggel, Alice látta, és elküldte Sam-et és Seth-et. A Volturi
eldöntötte, hogy közbenjár.”
A Volturi. Igen. De úgy éreztem, hogy a hangja teljesen érzéketlen, nem értettem
miért színlel. A fák csak úgy suhantak mellettünk. Nagyon gyorsan futott, szinte
semmit sem tudtam érzékelni.
„Semmi pánik. Nem miattunk jönnek. Ez teljesen normális olyan esetben, amikor
egy őr rendbontást érzékel. Semmi komoly, csak a munkájukat végzik. Persze, úgy
gondoljuk, hogy nagyon óvatosan időzítették az érkezésüket. Azt hiszem, senki
sem gyászolná Olaszországban, ha a Cullen család száma megfogyatkozott volna.”
A szavakat a fogain keresztül szűrte, kemény volt és sivár.
„Biztosak voltunk benne, hogy ez előfordulhat.”
„És miért megyünk vissza?” – suttogtam. Tudom ezt kezelni? A képe a folyékony
fekete díszruhának a szemembe szökött, de nem akartam látni. Közel voltam az
összeomláshoz.
„ez része az indoknak. Leginkább, az a legbiztonságosabb, ha együtt vagyunk.
Nekik nincs okuk molesztálni minket, de… Jane velük van. Ha belegondolok, hogy
egyedül vagyunk valahol, messze a többiektől, lehet, hogy ez kísértés lenne neki.
Mint Victoria, Jane elkezd találgatni, hogy biztos Veled vagyok. Demetri is vele
van. Könnyen meg tud találni, ha Jane megkéri rá.”
Nem akarok erre a névre gondolni. Nem akartam gondolni a kápráztató, gyermeki
arcára, ami a fejemben él. Egy különös hang jött ki a torkomon.
„Shh, Bella, shh. Nem lesz semmi baj. Alice gondoskodik róla, hogy.”
„Alice látta? De…akkor hol vannak a farkasok? Hol a csapat?”
„A csapat?”
„Gyorsan el kell tűnniük. A Volturi nem kötött fegyverszünetet a vérfarkasokkal.”
Hallottam, hogy egyre sebesebben lélegzem, de nem tudtam kontrollálni. Zihálni
kezdtem.
„Esküszöm, hogy rendben lesznek”, ígérte Edward. „A Volturi nem fogja
felismerni az illatukat – nem tudják, hogy farkasok vannak itt, nem ismerik őket. A
csapat jól lesz.”
Nem tudtam feldolgozni a magyarázatát. Koncentrálásom feltépett egy másik
félelmet. Mielőtt azt mondta, hogy induljunk…Seht nagy lelki fájdalma…Edward
elkerülte az első kérdésem, csak a Volturit magyarázza….
Nagyon közel voltam az arcához – éppen belekapaszkodtam az ujjhegyeimmel. A
fák csak úgy suhantak mellettünk a homályban, hallottam a vízcsobogást.
„Mi történt?” – suttogtam újra. „Mielőtt? Amikor Seth összeroppant? Amikor
megsérültél?” – Edward tétovázott.
„Edward. Mondd el nekem!”
„Az egész területen.” – suttogta. Alig hallottam, a szél sebessége miatt. „A
farkasok nem számolták, hogy az ő felükön…azt hitték az összes. Persze Alice nem láthatta…” „Mi történt?”
„Egy újszülött elrejtőzött…Leah megtalálta – de ő ostoba volt, pimasz és
bizonyítani akart valamit. Megpróbálta egyedül elfogni…”
„Leah” – ismételtem, túlságosan gyengén, elárasztott a döbbenet. „Jól van?”
„Leah nem sérült meg” – motyogta Edward. Bámultam egy hosszú másodpercig.
„Sam – segített neki - „ zihálta Edward. Nem értem.
„Már majdnem ott vagyunk” – mondta Edward, és felnézett az ég felé.
Önműködően követtem a szememmel. Egy sötét bíbor felhőt láttam a fák felett.
Egy felhő? De ez nem normális ilyen napos időben…nem, nem felhő – felismertem
a vastag oszlopát a füstnek, olyan mit a táborhelyünkön.
„Edward,” – mondtam alig hallhatóan. „Edward valakinek baja esett.”
Hallottam Seth kínlódását és láttam Edward arcán a fájdalmat.
„Igen” – suttogta.
„Kinek?” – kérdeztem, de már tudtam a választ. Persze, hogy tudtam, persze. A fák
lelassultak körülöttünk, ahogy a célállomásra értünk. Edward sokáig nem válaszolt.
„Jacob-nak” – mondta ki végül.
Hihetetlen, de sikerült bólintanom.
„Persze…”-suttogtam.
Zuhantam, zuhantam a semmibe, s próbáltam kapaszkodni a szélébe. A világ
körülöttem feketébe öltözött.
Először jéghideg kezek érintésére lettem figyelmes. Több, mint két kézre. A kezek
fogtak engem, egy tenyér pedig az arcomon pihent. Ujjak simogatták a
homlokomat, s a tarkómat is szorították. Aztán megismertem a hangokat. Először
csak lágy morgásnak tűntek, aztán egyre pontosabban hallottam. Mintha valaki a
rádiót hangolta volna.
„Carlisle – öt perc” – Edward hangja türelmetlen volt.
„Akkor jön vissza, amikor kész lesz, Edward” – Carlisle hangja mindig nyugodt és
biztos.
„Sok dologgal foglalkozott ma. Hagyta megvédeni magát.”
De nézetem szerint nem védett. Tőrbe estem az ismeretlenben, az eszméletlenség
felé – a fájdalom és a sötétség felé. Éreztem, ahogy elválok a testemtől. Mintha
egy kalitkában lettem volna, már nem tudtam irányítani a fejemet. Nem tudtam
fókuszálni. Nem tudtam gondolkodni. Túl erős volt a lelki fájdalom.
Nem volt menekülés. Jacob. Jacob. Nem, nem, nem, nem, nem…
AJÁNLOM AZ OLDALT
